A jó nézetek egyedül a nap állásától függenek. Előre sosem lehet tudni, a megfelelő nézethez melyik lesz alkalmas helyzet, vagy lesz-e több is, huzamosan kell nézni, hogy az aztán értékelhető veduta legyen, miként is mondhatnánk anélkül: na, ez az! Képtelenség így élni, vegytiszta nonszensz. Ismerek olyanokat, akik sokat kérnek azért, hogy megmutassák, hol található a biztosan helyes nézőpont, ahonnan kitörölhetetlenné válik az avokádófa, a tűzfalat befutó Éden rózsa vagy a kamasz lányként megnyúlt, magát folytonosan illegető pálma. A koros, derékban megbillenő magvaspáfrány. Az egykor olívaolaj préseléséhez használt kád vizére hajoló, hónapról hónapra fogyatkozó hortenzia, amelynek egyszer több iker virágfeje nőtt, az egyikek sötétek, a párjuk halovány rózsaszín, de aztán véglegesen felhagyott a virágzással. A rajban röpködést sosem abbahagyó galambbogyó virág. A hamis és a valódi jázmin. A fakó cserepesek, köztük a fuksziák, a petúniák, az agapanthus, azaz a szerelemvirág. No és az elhagyhatatlan kapricserje, amely a növekedését abbahagyó ház falából bőséges zölden buggyan ki, s csak éjjel, ha már spicces az ember, mutatja meg, milyen elbotlasztó valójában. Én tudom, hogy törpe folyózuhatag, csak éppen néma, mert a hangot valamerre hátrahagyta az alábukó víz. A jó nézetek a napszakoktól, a felhők állapotától, az udvar fölött átröpülő madaraktól és az emelkedő vagy hirtelen csökkenő hőmérséklettől éppúgy függenek, amint a széljárástól, a szomszédból átténfergő iromba macskától vagy a hegytetőről alágördülő harangszótól is. S a szemtől, amelyben összerendeződnek, ha éppen nincs holt szezonjuk.
Azoknak, akik ritkán hozzám érkeznek, nekem kell megtanítanom, helyesen miként nézzenek. Ez nem sikerül minden esetben. A hoppon maradottak úgy mennek el tőlem, bár barátként érkeznek, hogy kényelmetlenül érzik magukat, olykor pedig rosszakaróként távoznak. Idővel rájöttem, miként tudom idejekorán megrostálni, kiszűrni őket. Azzal, hogy akkor nevezem őket kellemetlen alakoknak, amikor biztosan meghallják. Vagy igyekszem rosszat mondani róluk olyanoknak, akik a vélekedésemet visszamondják. A helyes nézést, már nem jelent ez számomra problémát, nem mindenkivel vagyok képes elsajáttítatni. Az első pillanatban hasznosabb megszabadulni azoktól, akik erre alkalmatlannak bizonyulnának.
Ha leülsz a porba megnézni, hogyan hordja a fűmagvakat a hangya az egyik fűszál alól a másik fűszál alá, és a tevékenységedben meglep valaki, menten tudod, hogy beavathatod-e a dolgotokba, a hangya, a fűszál és tenmagad együttesének a dolgába, vagy mélyen hallgatsz minderről. Valahogy így. Így vagyok azzal, hogyan válogatom ki a helyes nézésre teremtetteket az arra nem alkalmasak közül.
Az épület középkoriasan egyszerű, de mert insulaszerű udvar áll középen, amelyet körbefog három – amúgy négy, vagy ki tudja, hány tulajdonossal rendelkező – egymásba kapaszkodó, tulajdonképpen szorosan egymáshoz nőtt, valaha önálló bejárattal rendelkező ház, a belülről egynek tűnő építménybe három utcáról van bejárat. Ezek mindegyike saját nevű.
A postaládán ilyen mirábilia okán nincs feltüntetve a háztulajdonos bárkit is kétségek közé taszító lakcíme. Ámbár, hogy útmutató maradjon, a postaláda a nevemmel ellátott. A nevemet, mi több, a szerzői nevemet viseli. Aki összeolvassa a műanyag lapocska alatti öt betűt, máris azonosított és néven nevezett. A postaláda szólít itt először néven. Amely a helyieknek, leginkább néhány szomszédnak olyan idegen hangzású, hogy meg sem próbálják kiejteni. Inkább elneveztek Janesznek.
A Janeszt idővel megszokom, figyelek rá.
Kilenc éven át azt képzelem el, hogy milyen lesz tízéves háztulajdonosként látni a saját udvart. Amikor először feltárult előttem a rozoga kapu ajtaja, még az sem tudatosodhatott bennem, hogy mi mindent látok a fénnyel utántöltött térben, s már sejtettem, hogy ezt, ezt, ezt nem baltázhatom el, ezt a házat udvarostól, kapustól, mindenestől meg kell szereznem, még ha évtizedre is eladósodom. Kinyílt a kapu, a házfalakkal és kőfallal elkerített udvar szürkén és ragyogva tűrte a napfényt, a valószerűtlen kék ég pedig éles kontúrral kirajzolta a háztetőt, s az első emeletre felvezető lépcsősor egy fügefáig tartott. Ugyanis az emeleti bejáratba beállt a nagy levelű vadfügefa.
Politikusként, néhány év alatt multimilliomossá vált nagytőkésként, vállalatigazgatóként vagy -menedzserként, szállodatulajdonosként, vitorláskikötő társtulajdonosaként, sztárügyvédként vagy polgármesterként, állami beruházás közvetítőjeként, de mindenképpen olyanként, aki képes értékelni a délszaki életmódot, a vitorlázást, a delnőkkel való yachtutazást, azt mondanám, hogy meglátni a házat és megvásárolni egy pillanat műve volt. De akként, aki öt év után tudta, bár ár alatt eladja a vagyonosztás alá került családi házat, s eladta hétvégi telkét, hogy a kettőből kigazdálkodja a tengermelléki falu visszabontásra ítélt félromja árát, amely építményt majd fél évtized alatt lakhatóvá teszi, pusztán azért, mert gyerekkora óta vágyik egy kőház harmincöt négyzetméteres lakóterére (amelyből alig húsz, ami saját használatú), akként azt mondom, hogy hosszas keresgélés után véletlenül rátalált az igényét kielégítő, lehetőségénél nem sokkal méretesebb, teherbírásának megfelelő, szellemi munkához alkalmas aurájú épületre. Melynek csöpp udvara és az emeletre felvezető lépcsősora, a legfelső lépcsőfok réséből előtörő fügefája van, s amely komplexumot három család együttesen képes megszerezni (kölcsönök és áldozatok révén). Állítom, hogy élete legjobb döntése volt. Még ha ez a döntnök én magam is voltam.
Hogyan érdemes megértően nézni ahhoz, hogy a szelídséghez lehető legközelebb férkőzzek? Mindig találtam annyi időt, hogy kiterüljek a nyugágyban, amely a leendő pálmafa alatt, a korlátra vezetett, virága formája miatt káposztarózsának mondott futórózsa és az ólomvirág képezte fal tövében nyúlik el, s ha belefekszem, a lábamnál galambbogyó virágraja hintázik az ágak végén. A talált időm elegendő, csupán szem kell hozzá, olyan, amelyben jól érzi magát a tekintetem. Tárlathoz szokottan nézze, vagy pályaudvari kutakodóan, nagyáruház polcai között ugrálósan vagy csapongón, miként szokása a hullámokat követni a tengerparton? Mert egy, kettő, majd három verskötetnyi szöveg gyűlik idővel össze, az azokba került versszakok is visszarémlettek, hogy a nézés mikéntjéről futó, azaz gyorsan szétporladó véleményt formázzanak – bennem. A mélykertet porladó cementréteg borítja, az helyettesíti a burkolatot – amígnem mészkőlapokkal nem boríttatjuk be. De a fehér, isztriai mészkő is igényli a hintaszék ringását és a tanulást: hogyan érdemes úgy nézni, hogy ne a véletlent, a fölösleget, az alkalmit rögzítse a tekintet, hanem az állandóan meglévőt, a lényegest.
Idővel megértettem, hogy az udvar árnyainak változását egy napon át érdemes követnem. Jelen kell lennem az árnyakban.
Engem a település azzal is levett a lábamról, hogy szegénynek láttam. Jóval később, évek múltán ébredtem csak rá, hogy valamiképpen megértettem a helyiek életmódját és gondolkodását, ez a szegénység nem ugyanaz, amit a Nyírségben tapasztalok, ez itt látszat. Látszat. Amúgy nyilvánvaló lehetett volna, hogy azon apró szigeten, ahol egyidejűleg három falu lakossága évszázadokon át marad életben, s az egyiké több mint kétezer év óta, annak lakói nem szűkölködhetnek közép-európaiasan. Azért sem, mert egyetlen család sincs, amelynek közös vagy kizárólagos tulajdonában ne lenne legalább egy, de többnyire több sziget. A Murter szigeten található Murter falu lakóinak, a murterieknek a birtoka a széles tengerük teljes szigetvilága. A 320 négyzetkilométeren elszórt Kornati-szigetek valamennyi szárazföldje magánkézben van, a 150 sziget és mintegy 1000 szigetecske, s egyéb szirt és szikla. A vízen elszóródott szigetszerű képződmények közül 67 lakott. A kopárlatok legérdekesebb látnivalói a habarcs nélküli, nyers kődarabokból emelt kőfalak, amelyek a birtokolt területek határvonalát képezik, s a juhok szétszéledését, a máséba tévedést akadályozták meg, mondják, a 19. század óta. A juhok ugyanolyan érdekesek, mint a tájra ráterített hatalmas szarvasmarhabendő: a kőfalak értelmezhetetlen vonalakban kanyarognak vagy olykor szabályos sávokat alkotnak. S érdekesek a négyzet alakú illír erődítmények romjai, a síremlékek, a világítótornyok, a kopár, függőleges ormok, a Joseph Beuys lágy zsírtömbjeire emlékeztető parti sziklavetődések, a hőség, a szárazság, a szél, a talajtalanság és a só együttesét elviselő növényzet.
E szigeten, de tapasztalatom szerint sehol dalmát szigeten, nem szűkölködnek a helyi lakosok. Pusztán úgy tesznek. A szűkös élet látszata hozzátartozik a turisták igényelte feelinghez. Amint az is, hogy a tengődés látszatát az üzletmenet érdekében minden körülmény között fenn kell tartani. Hogy az puszta látszat, színpadias kép, vagy felfedezi a vidék egzotikumától elkápráztatott turista, és elborzad az alakoskodáson, vagy hajlandó meg nem látni.
Vagy normálisnak fogadja el a Janus-arcúságot.
Murter települését, azt, amely belőle az ófaluban található, érdemes rurálisnak látni. Errefelé a falvak még olyan települések, amelyek helyszínét, környezetét, magát az építményeit s a benne élők megjelenését leginkább a természet szabja meg. Ami építmény, az kőből készült, emiatt szabálytalan, elnagyolt, és ha megvan, rendkívül ökomenikus. A ház évszázadokig egzisztál. A lépcső olyan magas, hogy azt a gyermek és az idős ember is meg tudja lépni. A kőtartály fala oly vastag, hogy azt meg ne repeszthesse se a hőség, se a nagy ritkán előforduló fagy. Nemhogy a hivalkodásra, de a minimális szépítésre sem mutatkozhat igény, a kőpadra galambpár, a korsó fülére ékesség nem kerülhet. Az erőforrások célszerű használata takarékosságnak tűnhet, míg nem találkozik az idegen cifra pazarlással. Naponta hágják át a magukra erőltetett korlátokat, s akkor nincs erő, amely megakadályozná a hivalkodást és a páváskodást. Szegénynek lenni szégyen, de illő a szegénységet vagy a nincstelenséget megmutatni. S való fellebbenteni a függönyt, hogy a rejtegetett kincsekre rá-rálássanak, már csak a tekintély okán is.
A ruralitás jegyének találom a helyiek kutyafóbiáját. Egészen rövidre fogva: a vizslát kivéve tisztátalannak tartják az ebeket. Valamennyit. Olyannyira, hogy nem szedik fel az ürüléket a saját jószáguk után sem, ott hagyják a parkolóban, a sétányon vagy a szomszéd virágágyásában. Néhány éve, amikor megnyitották a szigeten az első kutyastrandot, néhány nap alatt tönkre is tették. S nyilván nem az állattartók, legyenek azok a külföldiek és turisták, vagy a helyi gazdák. A kietlen hegyoldalon a kutyáját magányosan sétáltatót is felszólítják, hogy kösse meg a jószágát.
A Sveti Rokhoz a palicsi barátommal húztunk fel, s velünk tart a kutya is. Buborék nyakörvvel, de póráz nélkül jár velem, mint mindig, többnyire a jobb lábam mellett. Ha megpihenünk, én üldögélek, ő akkor nyúlik el az árnyékomban, ha a környéket felderítette, megszentelte. A kápolna a hegyormot lenyeső, asztallap formájú placc közepén áll. A teret korlát helyett üldögélésre alkalmas alacsony kerítés határolja, így aztán mind a négy égtáj felé szabad a tekintet. De leginkább a bejárat előtti tér a zsúfolt, ott a templomfal tövébe épült padkán is el lehet lenni. Amúgy a templomot körbefogja a padka, csak éppen máshová ülni, mint a bejárat mellé, még nem láttam senkit.
Az északi feljárón érkeztünk, de a kálváriával szegélyezett lépcső torkolatához telepedünk. Átellenben lengedezett és csattogott a horvát zászló. Bámultuk a falut, a feketedő tengert, a templom fehér falát reflektorok világították, a fénysugarakban bogarak keringtek. A sziklák akkor kezdték visszaadni a napközben magukba gyűjtött hőséget. Éjjel tizenegy fele megtelik emberekkel a tér, a tömeg közepén, főleg a felnőttlábak sűrűjében felajzott gyereksereg viháncol. Buborék szeret beállni a játszó gyerekek közé, talán az idegen közeg, talán a meleg miatt mégis a lábunknál maradt. A farát a bokámhoz vetve, fejét a barátom irigylésre méltó klumpájára fektetve tartotta szemmel a rohangáló gyerekeket. Amikor az egyik elesett, s a kövön megütve magát visítozni kezdett, odarohant hozzá – s ezt látva, a gyerekekre eddig ügyet sem vető vénasszony elkezdett mennydörögni. Sejthető volt, valami olyasmit kiabálhatott, hogy a kutya megtámadta a gyereket, és most fogja szétmarcangolni. Buborék megszeppent a rugdosó lábak, csapkodó kezek és táskák világában. Barátom szerbül magyarázkodott, aztán megragadta a kutyát és engem, s leviharzottunk a stációk között az ófalu egyetlen utcájára. Mondta, nem volt szerencsés, hogy a horvátok között szerbül szólalt meg. Ha a kutyára, majd meg a magyar kutyatartóra dühödött is meg a templomnál szellőzködő nép, haragjuk irányt váltva a szerbül beszélőre zúdult.
Aztán sosem találkoztam többé a hangulatkeltő vénasszonnyal, meglehet, meg sem ismerném. Gyerekek azóta is gyakran játszanak az alig megmunkált kőlapokkal kirakott téren, ugyanúgy élénkek, hangosak, és előszeretettel pozicionálja magát sírással vagy verekedéssel mindegyik. Buborék, ha ember közelít hozzánk, pórázra van fogva. És a Sveti Rokhoz sem járok fel minden éjjel, már nem tartogat új élményeket, bár a hűvösebb éjjeli órákban, amikor szél is kell ahhoz, hogy lehiggadjon az ember, jó arra vetődni.
Mostanság lefekvés előtti sétára nem a hegytetőt találjuk alkalmasnak. Vagy hosszabb útra vállalkozunk, s elbandukolunk a poljéig, vagy semekkorára, és kiugrunk a gépkocsiparkolónkig, ahol Buborék lepisili az autóm valamelyik kerekét, esetleg valahova lekuporodik, majd megvárja, hogy zacskóba szedem az ürüléket és a kukába dobom, s iparkodik vissza a házba, aludni. Kevés helyivel barátkozott össze, többnyire elkerüli őket. Mirko az egyedüli kivétel.
A héten, július utolsó dekádjának elején, egy ilyen éjjeli sétán a sikátorunk végében, a virágzásba kezdett és éjszaka is megvilágított murvafürt alatt szentjánosbogárra bukkantunk. Veszprémben, a Benedek-hegy alatt, a keleti oldal susnyásában élnek szentjánosbogarak, s azok is június legvégén és július elején rajzanak. Esténként sokan világítanak, amíg arra laktam, kijártam hozzájuk egy barát házaspárral. A Nyom esszében mindezt pontosabban le tudtam írni. A szövegre és az egzaktságigényre emlékezendő, marokba vettem a hideg, zöld fénnyel világító lárvát, és az avokádófa tövébe, az ibolyalevelekre helyeztem. Ott talán napközben is talál elég árnyékot és párát. Na és mindenféle ragadozható alsóbbrendű lényt, ízeltlábút, puhatestűt.
A rákövetkező napon mindenesetre a bogár az átelleni oldalon, a pálma tövében kezdett világítani.
A település, amikor megnyílt számomra, az egyszerűt, az üdvöset és a békével telítettséget hangsúlyozta. Nyárnak tűnt, július végén, s egy hete a tengerparti kempingben sátoroztam negyedmagammal, annak ellenére, hogy augusztus végiesen száraz volt minden. Már nem élt sehol a fű, és a zuhanyozásra alkalmassá tett barakkból kifolydogáló víz se éltette a labodákat. Éppen feladtuk a reményt, hogy a szigeten rálelhetünk a megfelelőnek tűnő menedékhelyre, s tervezni kezdtük, hogy Észak-Dalmáciában nézünk szét. Tisno, a velenceies hangulatot árasztó börtöntelepülés csalfának bizonyult, az ott két éve kiszemelt kertes-udvaros portát, úgy tűnt, elhappolta a horvát OTP tehetősebb és minálunk nagyobb vételárat ígérő zágrábi alkalmazottja. Pedig a ház hajdani tulajdonosának, az akadémikus írónak a magyarra fordított novelláját már felkutattam, és annak alapján el tudtam képzelni, miféle ember a szerzője, az, aki nekem oly tetsző házat épített magának. A szüntelenül virágzó rózsaszín leander tetszett, amely a pince ajtaját takarta el.
