Részletek egy valós személy levelezéseire és archív fotóira épülő lírai dokumentum-játékfilm forgatókönyvéből

Én, K. Gyula, becsületemre és lelkiismeretemre fogadom, hogy Magyarországhoz, annak alkotmányához és alkotmányos szerveihez hű leszek, Magyarország törvényeit, törvényes szokásait és az ideiglenes nemzetgyűlés határozatait, az ideiglenes nemzeti kormány rendeleteit, valamint az intézet önkormányzatának és vezetőinek rendelkezéseit megtartom, hivatali elöljáróimnak engedelmeskedem, hivatali kötelességemet pontosan és lelkiismeretesen, a nép érdekeinek szem előtt tartásával teljesítem, a hivatali titkot és a hivatalos működésem során tudomásomra jutó üzemi és üzleti titkokat megőrzöm, és azt a magam javára vagy más kárára nem értékesítem.

Kaposvár, 1945. július hó 30.

Vezérigazgató úr!

Alulírott tisztelettel kérem ellenem a fegyelmi eljárás megindítását az alábbiak miatt: A szolgai jármot 14 éves gyermekként vettem nyakamba, mert édesapám nemcsak a falu legszegényebb embere volt, hanem még az egészsége sem volt meg. Gyermektársaim a cselédség gyermekei voltak. Taníttatásomra sem, de még egyébre sem jutott pénz a családban. Kereskedősegéd, majd Hangya üzletvezető, később forgalmiadó-ellenőr voltam, s munkám során mindmáig a hozzám hasonló nyomorúságot megélni kényszerült proletárok barátja lettem. Nemsokára 20 éve lesz, hogy a dolgozó munkásokért adtam becsületes munkámat, amelyért úgy a közvetlen, mind a közvetett feletteseim megelégedését és szeretetét nyertem el. Pedig igen nyomorúságos sorsom volt. Mint díjnok 10 évig nyomorogtam, de nem csüggedtem el, mert a féltve őrzött becsület, amit édesapámtól, a mernyei néptanítótól és hivatalfőnökeimtől kaptam, erőt adott a hatalmas küzdelemhez és a munkához. Ma, amikor végre eljutottunk odáig, hogy elismerni és megbecsülni kell a munkást és a munkát, ma vagyok azzal megvádolva, hogy az intézet illetőleg a kerületi pénztár szállítóival és iparosaival összejátszok?

Egészen 1948. március hó 12-ig nem voltam tagja semmilyen pártnak. Körülbelül egy éve, hogy L. József, S. és H. György kartársak baráti melegséget mutatva többször is felszólítottak, lépjek be a Magyar Kommunista Pártba. Szeretnék, ha én is közöttük lennék, mert látják gondolkodásom és viselkedésem, amely olyan, mint a jó kommunistáké. Válaszom mindig az volt, hogy én így is az vagyok, de ha belépek, az már a mostaninál több kötelezettséget kíván tőlem, és félek, hogy ennek egésznapos munkám mellett nem tudnék eleget tenni. A pártba 1948. március 12-én léptem be. Belső megnyugvást éreztem, hogy most már valóban ott vagyok, ahová már 14 éves koromban állított az élet. Nyugalmam azonban nem sokáig tartott…

Alulírott panaszt emelek édesanyám, Nádor utca 32 alatti lakos, lakáskiürítéséhez kirendelt rendőr bajtárs durva és minősíthetetlen viselkedése ellen. 1951 augusztus 11-én szombaton, mire hazaértem a Megyei Tanácstól, a lakáskiürítés végrehajtását felfüggesztő határozattal, már a lakásomon találtam a kiküldött rendőr bajtársat és a lakáshivatal vezetőjét, akik távollétem alatt 76 éves beteg anyámat és 95 éves nagyanyámat hangos, durva szavakkal, az ágyból kikényszerítették, hogy menjenek velük és nyissák ki a lakást. Mindeközben a rendőr bajtárs az én lakásomat és udvaromat végigjárta, és 16 éves fiamat családi és vagyoni állapotomra vonatkozólag kérdezgette, pedig erre hivatalos megbízása nem volt. Mikor átadtam neki a felfüggesztő határozatot, nem vette azt tudomásul, hanem „Az anyja kurva hétszentségit, menjen előttem, mert úgy magába rúgok, hogy ott marad és megbilincselem!” szavakkal kényszerített, hogy az utcán előtte haladjak. Mindezekre tanú siketnéma háztartási alkalmazottam, aki csak lát és nem hall.

Alulírott óvás emelését kérelmezem a Kaposvári Gyógyszeripari vállalat ellen, mivel 1955. július 9-én, törvénysértő módon, önkényes kilépéssel elbocsájtottak állásomból. 1951. július 16-án, munkahelyemen a létráról leesve üzemi balesetet szenvedtem el, amikor is a fejemet, hátamat és jobb könyökömet alaposan megütöttem. Állapotom folyamatos romlása miatt jobb kezemet 1955. április 1-én megoperálták és 6 hét elteltével keresőképesnek nyilvánítottak. Mivel a kezemet használni nem tudtam, panasszal éltem, de a rendelőintézeti főorvos figyelmen kívül hagyta a legújabb, idegbénulást megállapító leleteimet, és minden vizsgálat nélkül sétálni és napozni küldött „táppénz nem jár” válasszal. Közben a túlerővel szembeni igazságkeresésem lehetetlen lett. A munkaadóm kínzó könyökforgatással járó munka felvételére akart kényszeríteni. A munkát nem vettem fel, mert sem a kezem, sem az igen magas, 200/120-as vérnyomásom, sem a kétoldali sérvem nem volt az állandó hajladozó és emelgető munkára való. Munkakönyvemet 1955. július 9-én „önkényes kilépés” bejegyzéssel kiadták. A fellebbezésemre összehívott Területi Bizottsági tárgyaláson személyesen megjelentem, de nagyfokú nagyothallásom mellett a halk beszédből semmit sem értettem, csak azt tudom, hogy jóformán meg sem kérdeztek, meg sem hallgattak és a János Kórháztól hozott igazolást – miszerint a könyökforgatással járó beosztás számomra nem előnyös és ennek mellőzését javasolják – nem vették figyelembe.

Tisztelt Járásbíróság! Az általam F. Pálné és társai ellen indított perben meghozott ítélet ellen fellebbezést jelentek be! Előzmények: 1965. július 10-e körül ismeretlen tettesek lelopták az összes cseresznyénket és eprünk nagy részét. A büntetőeljárásban megállapítást nyert, hogy az alperesek, illetve a gyermekeik hatoltak be a kertembe, ők szakították le a kerítést, ebből pedig az következik, hogy ők felelnek az okozott teljes kárért, melynek nagyságát a kirendelt szakértő 1120 Ft-ban állapította meg. A becsatolt fényképekről is látható, hogy a kerítés rongálását nem jármű, vagy dömper okozta – mint ahogy azt az alperesek állítják –, hanem lábbal lett letiporva. Kérem az általam megjelölt tanúkat hallgassa meg a bíróság arra nézve, hogy dömper járt-e a cseresznyefámnál és a kerítésemnél a lopások idején, és az a dömper vágta-e le fejszével a szöges drótokat és a drótfonatot, és tiporta le a kerítésemet!

Ez úton panasszal élek a Somogy Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának a toponári közös dűlőúttal kapcsolatos határozata ellen. Állításukkal ellentétben a szóban forgó út állapota, mind gyalogos, mind pedig bármely járművel való közlekedésre alkalmatlan. Az útnak ez a rendeltetésszerű használatra alkalmatlan állapota bizonyítja, hogy az állami gazdaságnak évek óta eszében sincs az út karbantartása. Ilyen vitathatatlan tényállás ellenére most mégis azt állítják, hogy az utat eddig kifogástalanul fenntartották, és azt ígérik, hogy a jövőben is teljesítik ez irányú kötelezettségeiket. De mivel a múltra vonatkozó állításuk hamis, ezért a jövőre vonatkozó ígéretük aggályos. Azt mondják, a legfőbb érték az ember, és íme, az itteni intézkedések ellenkezően történnek négy éven át. Az állatot sem kényszerítik át ilyen úton. Minket pedig emberi jogainktól megfosztva, kijátszva köteleznek arra, hogy át gyepükön, mezőkön járva termeljünk és építsük az országot. Remélem ezek láttán, és az önök által nem ismert ténytanú igazolásokra – melyek 1963-tól mostanáig a mindenkori valóságnak megfelelően íródtak (melyek kezeim között vannak) – változni fog azon véleményük, hogy nincs igazam, teljesen igazam van.

Olyan lettem, mint a kezem. Elzsibbadt és elfásult. Még embereket látni sem akartam, így nem kerestem már ügyemre orvoslást. Annál is inkább, mert a rendelőintézet főorvosa azt mondta, hogy mehetek akár az istenhez is, a döntőbizottság határozatát az sem változtathatja meg. Kétoldali sérvem mostanában többször fáj, ha kicsit többet járok. A jobb kezemen levő negyedik, „gyűrűs” ujjamat sokszor alig tudom kiegyenesíteni, úgy begörbül, mintha megbénult volna. Jobb karom állandóan sajog, sok esetben megérjük masszírozni. Van idő, hogy olyan nagyon fáj a hátgerincem, hogy állni vagyok kénytelen, ülni alig bírok. A nyakam, a hátam és a lábaim is sokszor fájnak. Levert és fáradt vagyok. Éjszakánként többször kell inget váltanom, annyira izzadok. Szinte gyöngyözik rajtam a víz. Igen álmatlan vagyok és állandóan fázom. Sajnos 3 éve prosztata betegségem is jelentkezett. Éjszakánként többször kell kimennem vizelni. Nehezen tudom vizelésemet visszatartani, ezért idegen helyen nem is merek elaludni. Igen szégyenlem – de mint a kisgyermek – itthon nemegyszer bevizelek az ágyamba. Ezért altatót sem merek bevenni, és inkább nem alszom. Van úgy, hogy egyedül öltözni sem tudok rendesen. Főleg telente reggelenként cipőt befűzni, inget, kabátot begombolni képtelen vagyok. Borotválkozni sem tudok már és mosakodásom is csak segítséggel lehetséges. Legvégül, a nehéz életemet rosszá vált szívem tette végképpen kilátástalanná. 64 évesen most mit lehetne kezdeni és remélni?

K. Gyula 1905–1972