Szerző

Szénási Miklós

Szénási Miklós: Visszük magunkkal

A papír könnyű anyag. A szél elviheti, a tűz felfalhatja. És mégis: az irodalom, a vers, a próza nem pusztítható el könnyen. Emlékszünk rá. Ott dobog, ott lüktet bennünk. Részünk, alkotóelemünk. Eszközünk. Díszünk, szerelmünk. Van, aki írja, van, aki olvassa. Van, aki szavalja, van, aki hallgatja. (…)

Szénási Miklós: Egymást metsző vonalak

Az öreg, farmotoros szürke busz begördült a megállóba. Csak ketten voltunk nagyanyámmal, alig szálltunk fel, s máris magunk mögött hagytuk a Sólyom utcát és a sarki kisboltot, ahol szinte mindent lehetett kapni. Mondjuk játék katonát éppen nem, de az meg mindig volt a Gálfi néni trafikjában. (…)

Szénási Miklós: Mindenki egy

Úgy járunk-kelünk, akár a kísértetek,
munkába reggel, este haza,
néha vannak jobb napok is, de
a többség mostanában nem túl laza. (…)

Szénási Miklós: Az mégsem lehet, hogy semmi

Nem ismerem azokat, akik felszállnak reggelente, mondta, de már majdnem úgy vagyok velük, mintha ismerném őket. Ott az a magas, rövid hajú nő. Még nem nyugdíjas talán, de nincs túl messze hozzá. Reggelente ott áll a megálló szélén, és várja a barátnőjét, aki mindig, vagy majdnem mindig késve érkezik. A lakótelepen lakhat, és mindig a zebra felől közelít. Nem vág át a parkon, pedig akkor megúszná a várakozást, és nem fékezné le a piros. (…)

Szénási Miklós két verse

Nem véletlenül jelöli 60-as tábla
ezt az utat. A töredezett aszfalt két oldalán
erdő öregszik, türelmetlen az aljnövényzet
és nyers a föld illata. (…)

© 2018 Képírás — Powered by WordPress

Theme by Anders NorenUp ↑