Ahogy körülnézek itt a térben, és látom a látogatókat, az arcokat, és látom a kiállított műveket és megint körülnézek, az a különös érzésem támad, hogy a kortárs művészet össze tud kötni embereket. Úgy, ahogy semmi más. Bármennyire is könnyű lenne legyinteni erre, hogy ugyan már, ismét egy álmodozó, egy kicsit lilás gondolatokkal, és hogy miért is kellene túlértékelni az alkotást, a kreativitást, dallamok, szövegek vagy éppen képek létrehozását, amikor valójában a jelenben nem ez tűnik a legfontosabbnak, mégis azt érzem, bármennyire is fájdalmasan közhelyes (és éppen ezért igaz): a művészet csodára képes.
Nem feltétlenül harsányan. Nem különösebben látványosan. Nem úgy, ahogy egy folyó elindul a tenger felé és útja során esetleg mindent elsodor. Nem úgy, mint egy villámcsapás, ami fénybe borítja az éjszakát. Nem úgy, hogy azt érezzük, egy pillanat – és megváltozott az életünk. Nem hirtelen, nem azonnal, nem gyorsan. Hanem sokkal halkabban, finomabban, visszafogottabban. A világ, a művészet világa néha nagyon visszafogott – és mégis hatásos tud lenni.
Valahogy ezért érzem, amikor körülnézek itt, és látom az arcokat, látom a képeket.
Király György: Honvágy-csend, 2023
Király György valamit tud. Valamit talált, valamit felismert, megismert, valaminek a birtokába jutott. Lehetne sokféle magyarázatot hozni erre, tudományosan vagy akár az érzelmek felől közelítve, de én a legegyszerűbb megoldások felől indulok, onnan próbálom megfejteni a titkát, vagy még inkább elmondani, mit gondolok, mit érzek, amikor a képei előtt állok, és azok hatnak rám, megérintenek.
A legtöbb művészről nem véletlenül mondják, hogy egész életében ugyanazt írja, ugyanazt a zenét, verset, történetet – vagy ugyanazt a képet festi, rajzolja, fényképezi. Ugyanazt, vagy majdnem ugyanazt. Mert egyszerre nagyon nagy és nagyon kicsi a világ, és minden kicsi részletében ott a nagy egész is – mondhatnánk. És az ember életében ugyanazok a motívumok ismétlődnek. Ilyenek vagyunk. Ilyenek.
Király György: Átsejlő csend, 2024
Ezt a kiállítást többek között ezért is lehet szeretni, ezért is tudja elvarázsolni a látogatót Király György. Akit én valójában nem ismerek, bár tudok róla, tudom, hogy milyen képei vannak, a barátaitól tudom azt is, mennyit dolgozik, mi érdekli, mit és hogyan fest. De azáltal, hogy látom a képeit, azt érzem, beenged a maga világába. Behív az otthonába, vagy e helyhez igazodva mondhatom azt, hogy beinvitál a hajlékába. Megengedi, hogy belépjek, belépjünk, és megmutatja azt, ahogy ő látja, érzi és éli a világot. Lehet több annál, mint amikor egy alkotó ilyen egyszerűen vendégül lát minket, a művészet, a művészete iránt érdeklődőket? Az egyik ember a másik embert?
Király György: Boldog csend, 2025
Ha eléggé figyelek, hallom is, ahogy mesél magáról. Így:
„A csend számomra gyermekkorom óta meghatározó jelenség. Ez persze nem néma csend. És nem negatív vagy pozitív csend. Ez egy mindenkinek adott öncsend. A fák csendje, a tenger éneke is csend. Szóval misztikus csend. Társ-csend. Vizuálisan az egyetemi műteremben találtam rá újfent. Én személy szerint nagyon együtt tudok lenni emberekkel, szeretem a jó társaságokat. De ugyanennyire fontos a szemlélődés, a magamban levés. Mikor néhány tárgyat kaptam egy diplomázó festőtől a műteremben, azokat kiraktam az asztalra, de mivel ebben semmi ’szép’ nem volt beállításilag, ide mások lerakták a kávéscsészéjüket, és amikor elment mindenki órára, vagy haza, egyszer csak úgy éreztem, hogy abban a látványban sűrűbb a csend, mert az az előbb még ’élő’ volt. Nagy volt a kontraszt. És elkezdtem megfejteni a csendet azáltal, hogy minden nap festettem, így sokat néztem. Ilyen egyszerű, megpróbálni megkeresni az élményhez tartozó eszközt, ha 10 év, akkor 10 év alatt…”
Király György: Átjáró csend, 2025
Amikor képekről beszélgetünk, amikor alkotásról, akkor kicsit arról is, hogyan látjuk az életet. Mit tartunk fontosnak, mit veszünk észre, mit emelünk ki. Inkább a nagyobb részletek fognak meg, vagy inkább a mások számára talán már-már jelentéktelen apróságok. Mire emlékezünk abból, ami volt, de már nincs, vagy nem lehet úgy, mint korábban, de mi fontosnak tartottuk megőrizni. Eltenni, elvinni magunkkal. Vele lenni már akkor is, amikor nem itt vagyunk. Ez az emlékezet. Ónszürke polcain ott van minden, ami fontos volt valaha. Vagy nem volt az, de ott maradt. Ott hagyták, vagy ott hagytuk. Ezeket a képeket Király Gyuri hagyta ott, meg én. Ő akaratlanul, én akarva. Mert fontosnak érzem azt a hangulatot, azt a finomságot, azt a visszafogottan mesélő kiállást, ami jellemzi őket. Van ember a képein? Lehet akkor is, ha nincs? Minden kép előtt és mögött is van ember. Az egyik hozza, mutatja, a másik nézi. Bólogat. Kérdések vannak benne, de nem kérdez. Vagy kérdez. Odamegy, megérinti a vállát a festőnek, és azt mondja, figyelj, szeretném tudni, hogy –
Ilyen egyszerű ez. Néha nem is kell több. Nem kell magyarázat. Csak ott lenni. Vele, nála, a képei által. Az életünkben, amire ő is rá tud fókuszálni, ismeretlenül. Kortársak vagyunk, akiket összehoz a kortárs művészet. Ez a kiállítás például, itt és most.
