Hallom a lassan rendülő
hegyet, amit ma szól,
a füvek kesernyés illat-himnusza
után, őszre-szántan –
sok a kár, kántálja sötét
varjú-hangján, s törő, csöndes
szomorúság éri el a tájat –
vidékünk: házak, ólak,
s egy dőlt monostor; odább
az átlag-igényű apró otthonoknak
rendben falaz a palánk,
mind félrevonultan sóhajt,
s lejjebb veszi magát –
én a szőlősdombon, az érés végén,
föld-ég tágas prése közt, épp látom:
komótos köd-gulyák harapják
foltosra a levegőt –
s hintál fölöttem, mint inga,
ág-végen a dió; hol jó, hol rossz
a szüntelen idő, jár tovább, érzem,
ahogy érzi s nyugtázza a mező.
