Balatonalmádi mint balatoni üdülőhely viszonylag későn alakult ki. Az 1870-es években már Monarchia-szerte olyan szebbnél szebb fürdővárosok csalogatták a vendégeket, mint Karlsbad, Herkulesfürdő, Bad Ischl, a tengerparton Abbázia vagy a Tátrában Ótátrafüred. A Balaton partján is épültek már fürdőhelyek, mint Füred, Földvár, Siófok vagy Keszthely.
Almádit az 1800-as évek közepéig a Veszprémi Káptalan szőlőhegyeként tartották nyilván, ami aztán a filoxérajárvány hatására elvesztette gazdasági jelentőségét. A Balatonra néző hegyoldalak szőlőinek elszórt pincéit, présházait az 1880-as évek végén kezdték nyaralókká átalakítani. Ekkoriban alakult ki egyfajta építészeti stílus, amely a bajor-osztrák hegyvidékek fatornácos nyaralóit szűrte át a Balaton partjára. Számos szép példáját láthatjuk még napjainkban is, például Füreden vagy Földváron, de egész villasorok épültek a múlt század első évtizedeiben más balatoni településeken is.
Almádiban is megindult a fürdőélet az 1800-as évek végén. A Balaton-parton strandokat alakítottak ki, a gyógyüdülést pedig légsátrak, Kneipp-kúra-szalonok és egyéb létesítmények segítették. A település fő vonalaiban az 1890 és 1930 közötti időszakban épült ki, ekkoriban vált ismert és egyre népszerűbb üdülőhellyé. A helyi lakosság házai közé a nyaralók villái vegyültek, így Almádiban még részleteiben sem alakult ki egységes településkép. Az építészeti értéket máig azok a karakteres villaépületek adják, amelyből számosat találunk még Almádi központjának környékén, de eldugva, távolabbi mellékutcákban is.
Ezeknek az épületeknek általában három meghatározó eleme volt: a vöröskő, a faragott fatornác és a palatető.
A vöröskövet Almádiban bányászták, így adott volt, hogy azt használják, nem csak falazóanyagként, hanem szobortalapzatként, emlékpadként, lépcsőként, virágtartóként, a hegyoldalban több helyen támfalként. Ez utóbbira szép példa a hajdani Alsóőrs–Veszprém vasútvonal egy szakaszának (Remetevölgy) máig meglévő hatalmas támfala. Épületek és kerítések lábazataként szinte mindenütt vöröskövet használtak, és több helyen díszítő funkciót is kapott. Ilyen díszítésű többek között az 1930-ban elkészült Szent Imre templom épülete és tornya.
A Szent Imre templom Almádiban (Fotó: Berényi Zsuzsa)
Jellegzetesek a nyaralók homlokzati részén, általában a bejárat előtt található fatornácok. Számos gazdagon faragott tornác található Almádiban, de az egyszerűbb ácsmunkákra is bőven akad példa. A Balatonra néző, így Almádiban általában dél-délkelet felé tájolt épületek esetében a fedett terasz, a tornác elsősorban a nap elleni védelmet szolgálta, a mögötte lévő szobákat hűsen tartotta, és egyben az étkező, pihenőhely funkcióját is betöltötte a tó látványában gyönyörködő háziak és vendégeik örömére. Természetesen nem csak a panorámás épületeknek volt ilyen jellegű előtere. Kihasználhatósága miatt – néha üvegezve – a múlt század elején az üdülőhelyeken szinte divat volt a fatornácos házak építése.
A kor elterjedt tetőfedő anyaga a házakon a pala volt, amely időtálló módon fedte ezeket a nyaralókat, villákat. Az Almádiban használt szürke palatető jól harmonizált a nyersen hagyott és idővel beszürkülő fatornácokkal, de a sárgára, barnára vagy zöldre festett faszerkezetek színét sem nyomta el.
Patinás almádi palatető (Fotó: Berényi Zsuzsa)
Almádit inkább a tehetősebb középosztály választotta nyaralóhelyül, így kevés olyan impozáns, nagyszabású villát találunk az időközben várossá nőtt településen, amelyekből például Füreden vagy Földváron viszonylag sok akad, ugyanis ott – mások mellett – politikusok, művészek, neves orvosok, arisztokraták építettek nyaralót.
Bár Almádiban nem alakult ki egységes településkép, még hagyományos értelembe vett belvárosa, színes boltokkal csalogató sétálóutcája sincs, mégis találhatók benne megtekintésre érdemes épületek, amelyek még őrzik az üdülőhely kialakulása körüli idők hangulatát.
