„Nemcsak a látásunk változik meg, hanem a szemléletünk is.”(1)

A kozmosz ábrázolása az ősidők óta jelen van a művészetben. A kapcsolat a tudomány felfedezéseivel folyamatosan változik és átalakul, és egyre nagyobb hatást gyakorol a művészekre. A technikai eszközök változása is hozzájárul a szemléletmód és a megörökítés változásához. A fényképezés feltalálásával a létrejövő képek már nem festéken vagy grafikai eljárásokon alapultak. A fotográfia saját nyelvet hozott létre, amely a dokumentarizmus és a művészi hatás közötti területet foglalja el. A fotózás lehetővé tette a pontos rögzítést és reprodukciót, így a világűr megfigyelésében is nagy szerephez jutott.

Az űrkutatásnak köszönhetően tovább tágult a világról alkotott képünk, az eddig láthatatlant láthatóvá tudjuk tenni, az űrmédiumok (pl. teleszkópok, műholdak, űrszondák) tárolják és feldolgozzák az információt, megjelenésükkel az embert összekötik a világűrrel. A világűr számos részlete csak az adott médiumon keresztül válik láthatóvá. Az első fotó egy fekete lyukról, illetve annak környezetéről az Event Horizon Teleszkóppal készült, és 2019-ben hozták nyilvánosságra. Egy ilyen fotó elkészítéséhez Föld méretű teleszkóp kellene, ezért számos földi teleszkópot hangoltak össze, így jött létre a nagy, Föld méretű műszer.

Az emberiség nem csupán a láthatatlanság legyőzésére tett lépéseket a tudomány és technológia terén, hanem olyan jelentős fejlődést is elért, amely lehetővé teszi a távoli objektumok megfigyelését is. Ha felnézünk az égre, a múltat látjuk, hiszen a Nap fénye nyolc perccel később ér el hozzánk, ha pedig a Holdra tekintünk, akkor több mint egy másodperccel korábbi állapotát láthatjuk. Ebben az értelemben a közvetlenül fénnyel dolgozó művészek mind fényarcheológusok. Elizabeth A. Kessler arra hívja fel a figyelmet, hogy minden kozmológiai kép meghatározott vizuális kultúrához kapcsolódik. Kessler világított rá, hogy a Hubble-űrszonda képei felidézik a 19. századi tájábrázolásokat. A tudósok is a Hubble-képeket gyakran hasonlítják hegyekbe vezető úthoz vagy a Grand Canyont bemutató képekhez. Sőt még a planetáris ködöket is a Yellowstone Park gejzírmedencével és forrásaival hozzák kapcsolatba, így mutatva be a planetáris ködök fizikai tulajdonságait. Tehát a Hubble képei nemcsak tudományos célokat szolgálnak, hanem korábbi festészeti élményeinket is felidézik.(2) Az űrmédia rávilágít arra, hogy a technikát ne heideggeri értelemben vett techné-nek tekintsük, azaz a technológia ne a kizsákmányolás eszköze legyen, hanem a megismerést és a kutatást szolgálja.(3)

A hatvanas években Marshall McLuhan olyan elmélettel állt elő, miszerint a médiumok valójában a test meghosszabbításai, az emberi testfunkciók protézisei. Ezt az elméletet később Barry Vacker továbbfejlesztette, és létrehozott egy új fogalmat, a „médiacén” korszakot. A „médiacén” fogalma azon alapul, hogy a médiatechnológiák milyen módon hatnak ránk, és hogyan látjuk mi ezeket a technológiákat. Ebben az új korszakban a mediatizált civilizáció képes az érzékelésünket jelentősen átalakítani, hasonlóan ahhoz, ahogyan az antropocén korszakban a technikai civilizáció megváltoztatta a Földet.

Barry Vacker és Julia Hildebrand új meghatározása szerint a forró és hideg médiumok olyan különböző jellegű közegként értelmezhetők, ahol az emberi szerep és az érzékelés eltérő módon jelenik meg. A forró médiumokhoz a prekopernikuszi elv kapcsolódik, amelyben az ember áll a középpontban, és ezek a médiumok készen kapott, bőséges információval árasztanak el bennünket (ide tartozik például a Google, Facebook, YouTube közösségi médiafelületei), s minket, felhasználókat helyeznek a tartalom középpontjába. A hideg médiumok (ide tartoznak az űrmédiumok), inkább kifelé tekintenek, és távolabbi helyekre irányulnak. Ezek a médiumok rávilágítanak arra, hogy nem mi, emberek vagyunk a világ középpontjában. A világegyetemben rengeteg galaxis, Napunkhoz hasonló csillag és Földhöz hasonló bolygó létezik. Ha valaki egy távoli égitesten, egy másik galaxisban megfigyelő lenne, szintén saját magát képzelné az univerzum középpontjába.(4)

Kezdetben csak korlátozottan láthattuk a körülöttünk lévő tájat, az űrkorszak előtt csak földi távcsövekkel lehetett szemlélni a Holdat, a Naprendszer bizonyos bolygóit. Ezért láttak például csatornahálózatokat a Marson. Giovanni Virginio Schiaparelli a 19. században gyenge minőségű távcsövekkel figyelte meg a vörös bolygót. Lerajzolta a felszíni alakzatokat és szabályos vonalakat ismert fel, melyek megnevezésére az olasz „canali” szót használta, ahogy korábban Angelo Secchi is. Ezt angolul „canal”-nak fordították, amely mesterséges csatornát jelent. Ebben az időben épült a Szuezi-csatorna, így ez is közrejátszhatott ennek a feltételezésnek a széles körű elterjedéséhez. Később kiderült, hogy nincsenek mesterséges csatornák a Marson, ezt csak a rossz felbontású távcsövek miatt látta, ráadásul Schiaparelli nem gondolta sosem ezeket mesterséges építményeknek. A rossz fordítás miatt Percival Lowell, a Lowell Obszervatórium alapítója már marsi civilizációkat említett. Szerinte a marslakók építették ezeket a nagy szárazság ellen, hogy a sarki jégsapkáktól így vezessék le a vizet a bolygó többi részére.

Miután a teleszkópok a világűrbe kerültek, a Föld torzító légköre már nem okozott problémát az észlelésben, valamint lehetőség nyílt arra is, hogy az elektromágneses sugárzás olyan tartományaiban is készítsenek felvételeket, amelyeket a földi légkör nem enged át. Az első speciálisan csillagászati megfigyelésre készült űrszondák között voltak az OSO obszervatórium tagjai, melyeket a számunkra legfényesebb égitest, a Nap megfigyelésére fejlesztettek ki. Az 1990-ben felbocsájtott Hubble űrteleszkóp, a Nagy Obszervatórium első tagjának képei pedig a nagyközönséghez is széles körben eljutottak. A 2004-ben készült Hubble Ultra Deep Field az egyik leghíresebb fotója, melyen nem sokkal az Ősrobbanás után létrejött galaxisok láthatók. Az optikai tartományban már nem lehet ennél régebbi (távolabbi) objektumokat megfigyelni a vöröseltolódás miatt. Szemprotéziseinkkel ennél távolabbra már csak infravörös hullámhosszon látunk.

Az űrmédiumok által a fény és a tér határai kitágultak, a csillagászat által inspirált alkotások születtek; a fény és a fényművészet szerves részét képezi az űrművészetnek. Az űrhajósok és az űrszondák kamerái által rögzített képek esettanulmányként említhetőek a bolygók és a világűr új perspektíváinak megismerésére és a vizuális tudománykommunikáció térnyerésére. A Hubble űrtávcső és utódja, a James Webb űrtávcső által készített képek például valódi műalkotásoknak is tekinthetők, amelyek nemcsak tudományos célokat szolgálnak, hanem egyedi vizuális élményt is nyújtanak.

Az űrtávcsövek mélyégfelvételeinek látványa köszön vissza Yayoi Kusama teljes teret betöltő, átalakító fényművészeti alkotásaiban, melyekkel a végtelen kérdését, az univerzum mibenlétét kutatja. Új környezetet hoz létre a nézők számára, hogy elgondolkodjanak a lét, az élet kérdéseiről, helyünkről az univerzumban. The Aftermath of the Obliteration of Eternity (Az örökkévalóság eltűnésének következményei) című művén, a houstoni Szépművészeti Múzeum állandó kiállításán a tereket tükrökkel, LED világítással, vízfelületekkel építette fel. Egy párhuzamos univerzumba lépünk, ahol aprónak és jelentéktelennek érezzük magunkat, a végtelen sötétséget csak halvány, pislákoló fények törik meg.

Thomas Wilfred, a fényművészet egyik úttörője már az 1910-es évek végétől kísérletezett a fénnyel, még a televíziókészülékek megjelenése előtt, egy arra hasonlító dobozba zárta installációit, művészetét lumiának nevezte el. Maibritt Borgen írja, hogy a művész úgy jellemezte alkotásait, mintha a néző egy űrhajó nagy ablakán keresztül szemlélné a világot.(5) A lassú, de állandó mozgásban lévő fényködök a sarki fény és a mélyűrfelvételek képeit idézik; a csillagok, a csillagkeletkezési régiók kiemelt szerepéről szól a munkája. A számunkra ismert élet összetettebb formája csak csillagok közelében, olyan bolygókon képzelhető el, amelyek az adott csillag lakhatósági zónájában keringenek. Wilfred Napunk és más csillagok valamint a földi komplexebb életformák kapcsolatát helyezi a középpontba. A szupernóvák robbanásakor a nehezebb elemek szétszóródnak a kozmikus környezetben, így a kőzetbolygók és az élet kialakulásának egyik feltételei lehetnek, továbbá csillagunk jelenlegi stabil állapota tehette lehetővé, hogy az élet az óceánokból vagy éppen a földkéreg mélyebb rétegeiből a felszínen is megjelenhetett. Wilfred sorozatainak egy része loopként, bizonyos időközönként ismétlődnek, más részük pedig interaktív, a nézők is beavatkozhatnak, befolyásolhatják a tónust, a fényerőt és a sebességet.

Nagy Krisztián és Molnár Csaba alkotópáros interaktív fényobjekteket készít, amelyeket tudományos kutatások és sci-fi filmek inspirálnak. A néző passzív befogadóból aktív alkotóvá válik, az interaktív alkotások színei távirányító segítségével vagy applikáción keresztül vezérelhetők. A fényobjektekben érzékelhető színváltozások a készítők szándéka szerint a negyedik dimenziót, az időt jelenítik meg, így a komplex rendszerek entrópia elleni örök küzdelme is megjelenik.(6) Műveikre a geometrikus ábrázolás jellemző (Gravitáció, Multiverzum, Térháló). A The Big Bang című munkájukon háromszög alakban ábrázolják az univerzum keletkezésének pillanatát, máskor a figuralitás dominál, például Einstein fényportréját is elkészítették. Alkotásaikon a gyorsulva táguló univerzum, a téridő, a gravitáció visszatérő témák. A Multiverzum címűben különböző méretű körformák sokszorozódnak, síkidomokból téridomokká válnak a beépített tükörszerkezetnek köszönhetően. Az alkotópáros saját multiverzumában is bármilyen variáció létrejöhet és ismétlődhet, ezt a kép különböző részein lévő váltakozó fénysávval érzékeltetik, amelyek összekötik és egyben differenciálják a különböző világokat. „Kozmikus asszociációkat keltő, tekintetünket a kép belseje felé szippantó ábrázolásokat látunk, amelyekben a meghatározhatatlan irányból érkező fény rajzolja ki a kútba dobott kő hullámvetéséhez hasonlatosan képletezett koncentrikus formákat, a toronyszerűen egymásba csúszó vagy kristályszerű szeletekből összeálló térrácsokat, az irracionális tengely körül tornádó módjára tekergő tér-idő alagutakat és a tölcsérszerűen a kép mélye felé tartó fényspirál sugárzó energiamezőinek a fonákjaként elképzelt fekete lyukakat.”(7)

Nagy Krisztián és Molnár Csaba: Multiverzum, 2021 (részlet) (Fotó: Gaál Attila)

Frank J. Malina kinetikus fényfestményeket készített az 1950-es évektől. Munkáinak motívumvilága mikroszkópokkal és teleszkópokkal rögzített látványra emlékeztet, demonstrálva a mikro- és a makrovilág kapcsolatát. Kifejlesztette a lumidyne rendszert, amely több rétegből felépülő fénydoboz. Négy lemezből áll, a hátsó táblán mesterséges fények vannak elhelyezve, a következő áttetsző, kör alakú rétegen, amelyet egy motor forgat, festett motívumok, a harmadik rétegen a fő motívum látható, amely statikus, a negyediken pedig a kijelző található, amelyen keresztül megjelenik az alkotás. Nebula 2 című művén az űrteleszkópok által látott világra reflektál. Születőben lévő csillagok képe rajzolódik ki, egy világ születésének kezdőpillanatai tárulnak elénk.

Csáji Attila fényinstallációiban is a két világ kapcsolódik össze, szuperpozíciós transzformációs módot használ, melyet Kroó Norbert fizikussal együttműködve dolgozott ki; a képek látványvilága az interferenciára épül. A Pannónia Filmstúdióban 1982-83 között készített Hatodik vagy hetedik című lézeranimációs alkotásában a képi világ kialakításához prizma- és lencserendszerekkel kísérletezett, az átalakulás folyamata „különös korrespondanciákat teremt a mikro- és makrokozmosz között: a csillaghalmazokból sejtek formálódnak, és kristályokból végtelen terek.”(8)

Csáji Attila: Himnusz a három számhoz (1969/1979/2019)

A technomédiumok segítségével számos mítosz cáfolódott meg a Holddal kapcsolatban. Kezdetben még fantáziaképek készültek róla, majd a 17. század elején, Galilei távcsöve segítségével már láthatta, hogy Földünk felszínéhez hasonló formák (hegyek, síkságok) tarkítják a felületét. A Hold inspirálta a 2007-ben alapított Fuse nevű olasz interdiszciplináris művészeti csoport Luna Somnium 2022-es fényinstallációját, melyet egy Rómában található régi gáztárolóban állítottak ki. A tizennyolc méter átmérőjű gömb háromszázhatvan fokos projekcióval a Hold felszínét mintázza és a város több pontjáról is jól látható. A munkát Kepler Somnium című írása inspirálta, a történet a heliocentrikus világkép mellett foglal állást. Sokak szerint a Somnium az első olyan sci-fi, amit tudós írt, amelyben olyan kérdésekkel foglalkozik, mint például a gravitáció leküzdése, a súlytalanság állapota, valamint a napfény sugárzásának hatásai. Az alkotók elmondása szerint a Luna Somnium is a valóság és a különböző nézőpontok feltárását tűzte ki célul, rávilágítva arra, hogy egy kis nézőpontváltás hogyan befolyásolja a valóság érzékelését.(9)

Az animációban kiindulópontként a holdfázisokat használták, de fény-árnyék hatásoknál többet szerettek volna elérni. Az esztétikai hatásokon túl metaforikus jellemzőket is beépítettek a mozgóképbe, így a vizuális installáció nem egy világító Hold reprodukció, hanem sokkal inkább egy olyan interdiszciplináris alkotás, amely magába foglalja mind a tudományos felfedezések hatásait, mind pedig a digitális technológia és a virtuális szimuláció által nyújtott esztétikai és immerzív élményt. A kreatív kódolás folyamán a Hold ismert sziklás struktúrái átalakulnak folyamatosan mozgó és vibráló fluid anyagokká, melyek egyrészt emlékeztetnek a Föld műholdképein rögzített jelenségekre, másrészt a metamorfózis során emlékezetünkbe idézhetik az absztrakt festészetet, valamint Méliès képi világát, a mikroszkópok felvételeit. A fénygömbre vetített szimulációk a mikro- és a makrovilág határán mozognak, különböző állapotokat jelenítenek meg: a szilárd struktúrák folyékonnyá alakulnak át, a geometrikus formák szerves alakot vesznek fel, ezáltal a már jól ismert tájat egy új tájjá absztrahálják. A zenei aláfestésben dallamok és zajok alkalmazásával egy kvázi narratívát hoznak létre az alkotók, a harmónia és a nyugalom állapota átível egy dinamikus ütemű élménybe, melyet ismét egy nyugodt rész követ.

Multiverzum című projektjük Lee Smolin elméletére épül, mely szerint több párhuzamos univerzum létezik egy időben és ezek mind különböző tulajdonságokkal rendelkeznek. A fényinstalláció egy kupolaformát vesz fel, a látogatók a kupolán belül és a külső felszínén is megtekinthetik. Lényeges eleme, hogy generatív grafikákat alkalmaztak a mozgások és fényhatások létrehozására, mely azt jelenti, hogy ugyan van egy félórás összeállítás, de a rendszer generatív jellege miatt a ciklus elteltével mindig más és más részecskeszimulációk jelennek meg, utalva arra, hogy a multiverzum teória az evolúció elméletének alaptulajdonságaira épít. „A Multiverzum célja, hogy olyan intim kapcsolatot hozzon létre a néző és a mű között, amelyben a hierarchia megmarad. Az egyik oldalon a mulandó és sebezhető ember áll, a másik oldalon pedig valami rendkívül hatalmas és felfoghatatlan, szinte áthatolhatatlan, mint például az univerzum.”(10)

James Turrell, Melanie King, Johan Österholm, Barbara Yoshida, Deim Balázs és Szécsényi-Nagy Loránd alkotásaiban a világűrből érkező fény kapja a főszerepet. Ezek az alkotók a látható fényre, arra a keskeny sávra koncentrálnak, amelyet a földi légkör átenged az elektromágneses spektrumból. James Turrell Roden-kráter című fényinstallációja az arizonai Painted-sivatagban került kialakításra. Az itt található vulkáni kráterbe egy nagyméretű lyukat fúrtak és távcsővé alakították át. A távcső ebben az esetben nem egy lencsékkel vagy tükrökkel felszerelt szerkezet, hanem egy természeti objektum, amely a fényt használja az égbolt feltérképezésére. Ezáltal a fény érzékelésének és érzékeltetésének egy másfajta módja következik be, amely a camera obscura működését is felidézi: évente kétszer, a téli és a nyári napfordulókor a Nap képe a falakra vetül. Turrell a fény formálójaként egyedi megközelítést alkalmaz a fényérzékelés és az érzékelhetőség folyamatának átalakításában. A Roden-kráter elképzelése a hetvenes években kezdődött, a megépítése pedig több évtizede, jelenleg is tart. A legfontosabb alkotóeleme a fény, amely a természet és a művészet szimbiózisában létrehozza az időtlen perceket, az égbolt színei, árnyalatai, a naplementék és napfelkelték átalakulnak. Újfajta értelmet ad a térnek, az időnek és a megfigyelőnek. Más alkotásai is (Sky Garden, Skyspace) lehetőséget kínálnak az elmélyedésre, a reflektálásra és az elcsendesedésre, a kozmosz mélyébe való belépésre. „A Roden-kráter összekapcsolja a fizikait és a mulandót, az objektívet és a szubjektívet egy átalakító érzékszervi élmény segítségével.”(11) Turrell munkáiban a fény mellett az idő és a tér kapcsolata is fontos szerephez jut, emléket állít a korábbi korok embereinek, akik csak szabad szemmel figyelhették meg a csillagos égboltot, összekapcsolja a régi korokat a mával.

Melanie King brit művész képeiben a Hold és az égbolt témájával, az ember és a kozmosz kapcsolatával foglalkozik. Lunar Portraits (Holdportrék, 2019) című fotósorozata elkészítéséhez, leszámítva a távoli mesterséges fényeket, kizárólag a Holdról visszaverődő fényt használta. Teliholdkor, harminc másodperces expozíciós idővel dolgozik, analóg technikával. Projektjét a Holdra szállás tizenegyedik évfordulója inspirálta, hogy feltárja a különleges kapcsolatot az ember és a Föld égi kísérője között. „A Hold segítségével az emberiség összekapcsolódik, a hatalmas távolságok eltűnnek, hiszen ugyanazt a Holdat megfigyelhetjük a világ minden pontjáról.”(12) A fotográfia és a csillagászat kapcsolata régre nyúlik vissza, a művész ars poeticájában említi többek között James Clerk Maxwell tudós nevét, aki kutatásaival bebizonyította, hogy a Szaturnusz gyűrűi nem tömör alakzatok, hanem hézagosak, apró törmelékekből állnak össze. Továbbá Maxwell kísérletezte ki a fotográfiában használatos három alapszín keverésnek módját, amely a világ első színes fényképét eredményezte. Ebben a kontextusban említi még Louis Daguerre tevékenységét, aki munkássága folyamán François Aragóval a Párizsi Csillagászati Obszervatórium igazgatójával levelezett.

Johan Österholm svéd művész Polaroid Lunagram (Moonrise) című sorozatában a dédapjától örökölt üvegnegatívot polaroidra exponálta a holdfény segítségével. Az így létrejövő képek misztikus és álomszerű hangulatot árasztanak, miközben a Hold erejét és hatását hangsúlyozzák. Luminous Bud és az Enlightend Bloom című munkáin a Mira A, illetve a Béta Centauri csillagok láthatók egy kettévágott alma fényérzékenyített belsejébe exponálva. A legenda szerint Newton kertjében egy lehulló almát látva jött rá, hogy ugyanaz az erő tartja a Holdat Föld körüli pályán, mint ami az almát húzza a Föld középpontja felé. Österholm almáin azok a fények láthatók, amelyek Newton felfedezésének pillanatában indultak el a két csillagról. Az almákba zárt tudás jelképezi a kíváncsi ember felfedezésvágyát és a tudomány hatását mindennapi életünkre.

Johan Österholm: Luminous Bud (Stalk), 2016

Barbara Yoshida kanadai művész is fotogramokkal kísérletezik. A Megaliths by Moonlight című sorozata tíz év utazásait bemutató fotókat tartalmaz. Éjszakai holdfotogramjain megjelenik a megalitok több ezer éves mozdulatlansága és a háttérben bolygónk forgását érzékeltető elmosódott csillagfény. Az építmények elrendezése a Nap és a Hold megfigyeléséről, a kőkorszaki emberek csillagászati ismereteiről tanúskodik, ugyanakkor rejtély is övezi céljukat, ez a rejtély vonzza Barbara Yoshidát is. Temporalitást sugallnak a fotók előterében lévő megalitok és a háttérben lévő csillagok.

Barbara Yoshida: The Gurranes – Moonlight, Castletownshend, Ireland, 2005

Deim Balázs Space című sorozatában az űrkorszak, a kalandvágy és a fantázia képeit jeleníti meg. Challenger című képén az űrrepülőgép fotóját szkenner segítségével, copy motion(13) eljárással készítette. Az alcím (Speed of Light) utal az emberiség sebesség iránti vágyára, a világűr távoli tájai számunkra jelenleg megközelíthetetlenek. A széteső kép az űrrepülőgép katasztrófáját egy pillanatba sűríti. 1986 januárjában az indítás után alig több mint egy perccel, több millió tévénéző szeme előtt, a levegőben megsemmisült az űrhajó, darabjai visszazuhantak a földre, a legénység egyetlen egy tagja sem élte túl a robbanást.

Deim Balázs: Challenger (Speed of Light), 2018

Szolarográfiáin az emberi és a végtelen mértékeket állítja párhuzamba. A fotók expozícióját hét időegység határozta meg: év, hónap, hét, nap, óra, perc, másodperc. A sorozat első képe camera obscurával egy éven keresztül exponálódott, így a Nap látszó mozgása az égen egy kompozícióra került, a sorozat záró darabjai között pedig az élet szignálja rajzolódik ki, egy szívdobbanás egy másodperces expozíciós idővel. Szécsényi-Nagy Loránd is az égbolt látványát hozza le egy zárt térbe. Pályaív című fényinstallációjában egy fordított elven működő távcső által a ráhelyezett fényforrásból érkező fénysugarak kivetülnek a kiállítótér falára, a kvázi távcső mechanikája pedig követi csillagunk mozgását, így szintén a Nap látszó mozgása rajzolódik ki.

Az űrművészet külön ágát képviselik azok az alkotások, amelyeket a világűr közegébe szántak az alkotók. A következő művészek számára fontos volt, hogy műalkotásaikkal kilépjenek abból a gravitációs kútból, amelyben élünk, és Földünk atmoszféráján túl, a kozmosz környezetében állítsák ki alkotásaikat. Trevor Paglen Orbital Reflector című projektje a Nevadai Múzeummal együttműködésben készült, és 2018 decemberébe indult a világűrbe. Az alkotás polietilén anyagból készült szobor, amely erősen tükröződő felülettel rendelkezik, s a világűrben felfújódva nyerte volna el hosszúkás, gyémánt alakú végleges formáját. A terv az volt, hogy a száz méter hosszú alkotás a világűrből a napfényt tükrözze vissza a Földre, innen nézve egy mesterséges csillagként jelent volna meg az égbolton.

Paglen szerint az űr korábban gyakorlatilag kizárólag tudományos és katonai célú tevékenységek színtere volt, és a művészet jelenlétének lehetőségei korlátozottak voltak. „Az Orbital Reflector provokációnak készült. Lehetőséget kínált arra, hogy elgondolkodjunk a világűrről, geopolitikáról, a földi pályák militarizálásáról. A projekt arról szól, hogy ki és milyen feltételekkel gyakorolhatja a hatalmat közös bolygónk tulajdona felett.”(14) A projekt előzményeként Paglen az éjszakai égboltot kutatta számítógépek és teleszkópok segítségével, nyomon követte és fényképezte a titkos műholdakat. Szerinte több száz ilyen „fekete” űreszköz figyel minket, ezeket az amerikai hadsereg üzemelteti katonai célokból. A művész több projektjében is felhívta már a figyelmet a titkos megfigyelésekre, az adatgyűjtésekre, a manipulációra. Általánosságban elmondható, hogy a technikai fejlesztések (kamera, internet, műholdak, rakéták) katonai céllal jöttek létre, a művészi célú felhasználás és a művészettel való kapcsolatteremtés csak később alakult opcióvá, majd céllá. Ezzel az alkotásával arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy a világűr kreatív kifejezés helyszíne is lehet. Az Orbital Reflector nem hordoz semmilyen tudományos vagy műszaki funkciót, célja, hogy a művészet és az űrkutatás közös területeit megtalálja, és új módon vizsgálja meg az emberi kapcsolatot az űrrel és az űrben lévő objektumokkal. A Nevadai Múzeum 2019-es sajtójelentésében olvasható, hogy bár a műalkotást szállító rakéta feljutott a világűrbe, de maga az objekt nem fújódhatott fel, mert nem kapta meg időben az engedélyt az FCC-től (Szövetségi Kommunikációs Bizottság). Az engedély kiadásának késése az Egyesült Államok szövetségi kormányának harmincöt napos leállásának tudható be, ezután a mérnökök elveszítették a kapcsolatot a műholddal.

Szintén 2018-ban állították pályára a Rocket Lab űrvállalat Humanity Star nevű hetvenhat fényvisszaverő panellel borított passzív műholdját, mely a terveknek megfelelően pár hónappal később a légkörben elégve megsemmisült. Célja, hogy a Föld törékenységére és helyére hívja fel a figyelmet az univerzumban. Ennek a művészeti projektnek sem volt tudományos célja, arra ösztönözte az embereket, hogy felnézzenek az égre és elgondolkodjanak. Bár a projektek létjogosultsága megkérdőjelezhető abból a szempontból, hogy fényükkel a világűr távoli objektumainak kutatását akadályozhatják, mégis ezzel az avantgárd gesztussal felhívhatják az emberiség figyelmét a világűr nem katonai vagy kereskedelmi célú felhasználására, hanem a tudományos megfigyelések fontosságára.

A kommunikációs céllal fellőtt Iridium műholdak első generációjának tagjai, amikor megcsillant rajtuk a napfény, néhány másodpercig tartó, nagy kifényesedéseket mutattak az éjszakai égbolton. Az ezüst bevonatú teflonból készült felületük miatt jól megfigyelhetőek voltak, ezért az asztrofotósok gyakori témájukká választották. 2018 elején az ezeket a műholdakat gyártó cég felhívást tett közzé fotósok és amatőr csillagászok részére, hogy örökítsék meg a kilencvenöt darab első generációs szatellitet. A projekt kezdeményezésének egyik oka, hogy ezeknek az égi objekteknek a következő generációja már nem fog ilyen jelenségeket okozni, a régieket pedig bevezették a légkörbe. Külön honlapon kezdték el gyűjteni a beérkezett fotókat.(15)

Uğur Ikizler török amatőr csillagász és asztrofotós több ilyen műholdról készített képeket. Nemcsak a Földről, hanem a Nemzetközi Űrállomásról is készültek fotók, így például Donald Pettit asztronauta fotói egy másik perspektívából, egy másik pályáról mutatják be. A földi fotósok webhelyeket és applikációkat használtak, hogy mikor kell keresni ezeket az „Iridium-fáklyákat”, ugyanakkor az ISS-ről nehezebb kiszámítani, hogy mikor halad el a közelben, ezért számítógépes program segítségével számították ki, hogy mikor érdemes figyelni. Donald Pettit a három űrrepülése során összesen több mint egy évet töltött az ISS fedélzetén, mely során számos hosszú expozícióval készült fotót hozott létre. Az űrállomás nyolc kilométert tesz meg másodpercenként, ezért a kamera beállításait erre a sebességre kell hangolni. A földi körülményekre tervezték a kamerákat, így az automatikus beállítások ezek között a körülmények között nem működnek. Az ISS Kupola nevű moduljában egyszerre több kamera is fel van állítva, különböző objektívekkel és beállításokkal, hogy minden fontos pillanat megörökíthető legyen. A csillagok járását bemutató fotókon (star trails) a csillagok és a földi éjszakai fények az űrállomásról fotózva két fénytér találkozását hozzák létre, mely egyrészt az űrállomás mozgásából, másrészt a Föld forgásából adódik.

Takuro Osaka japán művész az Auroral Oval Spiral Top című projektjében egy LED-karokkal felszerelt pörgettyűt küldött a Nemzetközi Űrállomásra. A projekt első részére 2009-ben került sor, a második változata pedig 2011-ben valósult meg. A fényobjekt a mikrogravitációs környezetet kihasználva a súlypontok áthelyezésével kiszámíthatatlan mozgásokat és pörgéseket hozott létre. Az így létrejött fényfestés hosszú expozíciós fotókon valósult meg, melyeken jól látszik az űrállomás mikrogravitációs környezetében az objekt sajátos útvonala. A megörökített útvonal spirális „nyomvonalakat gravíroz”(16) a levegőbe, vagy éppen megidézi a sarki fény látványát, utalva Földünk és a kozmosz szoros kapcsolatára. Marbling Painting on a Sphere of Water Light, Life, and the Sea című 2011-es projektjében látható, hogy az űrállomáson uralkodó körülmények között a vízmolekulák gömbformát vesznek fel, melyet tintával színeztek, az oldat tengervízből és lumineszcens organizmusokból állt. Amikor fekete LED-fénnyel megvilágították, a Jupiter felhősávjaira emlékeztető alakzatok jelentek meg a fénylő vízgömbben. A Ground Vol.2. című 1996-ban kiállított munkájában pedig szcintillátor segítségével testünkön áthaladó kozmikus sugárzást jelenítette meg.

Az űrmédiumok és a fényművészet hibridizációja új dimenziót adott a világűr megjelenítésére, az emberi érzékelés kibővítésére. A kreativitás és alkotói vágy szorosan összekapcsolja az embert a világűrrel, a képek, installációk, fényobjektek révén megjelenített kérdések az idő és a tér, valamint a mikro- és makrovilág kapcsolatát boncolgatják. Az idők folyamán az űrkutatás és az űrművészet számos mítoszt és elképzelést cáfolt meg a Marsról, a Holdról és más égitestekről. Az ősi képzetek és fantáziaképek helyett ma már valóságos képeken keresztül ismerhetjük meg a világűrt, és műalkotásokon keresztül tehetünk fel újabb kérdéseket. Jelen válogatásban a Hold és az égbolt témájával több alkotó is foglalkozik, lunagramok, holdportrék, holdfénnyel festett tájak készülnek pusztán égi kísérőnk fényének felhasználásával. A kreatív kódolás folyamán a jól ismert holdképek átalakulnak mozgó és vibráló folyékony anyagokká, emlékeztetve minket a Föld műholdképeire és egyben a festészet absztrakt világára, Méliès képeire és a mikroszkópok által rögzített felvételekre. A vetített szimulációk a mikro- és makrovilág határán mozognak, bemutatva különféle állapotokat és formákat. A világűr közegében, a földi atmoszférán túl létrejött alkotások a művészet új dimenzióinak feltárására tett első lépések. A fényinstallációk megteremtik a kapcsolatot az ember és az univerzum között. Az alkotásokban az emberi lépték és a végtelenül hatalmas, felfoghatatlan méretű kozmosz közötti kontraszt megőrzésével teremtenek egyfajta intim kötődést.

Hivatkozások

1 Kepes György: A világ új képe a művészetben és a tudományban. Corvina, 1979. 202.

2 Elizabeth A. Kessler: Picturing the Cosmos. Hubble Space Telescope Images and the Astronomical Sublime. University of Minnesota Press, 2012.

3 Yuk Hui: On Cosmotechnics. In: Techné: Research in Philosophy and Technology. Vol. 21, 2017, 319-341.

4 Barry Vacker: Art for the Human Event. The Anthropocene and Media(S)cene.

5 Maibritt Borgen: Lumia and Postwar Art: Space, Time, Drama. In: Lumia. Thomas Wilfred and the Art of Light. Yale University Art Gallery, New Haven, London, 2017, 52.

6 Spitzer Fruzsina, Ruzsa Dénes: Digitális Agora 2021. Riportfilm.

7 Orosz Márton: Mysterlight – A fény geometriája.

8 Csáji Attila: A leonardói álom. A teljesség megkísértése a művészet és a tudomány sajátos összefonódása által a fényművészetben. In: Magyar Tudomány. 2015/10. 1209-1218.

9 A Fuse honlapja.

10 A Multiverse honlapja.

11 A Roden-kráter honlapja.

12 Melanie King: Lunar Portraits.

13 Klaus Urbons: Copy Art. Fénymásolás-művészet. Magyar Műhely Kiadó, Budapest, 2005, 165.

14 Trevor Paglen: Let’s Get Pissed Off About Orbital Reflector.

15 A Catch The Iridium honlapja.

16 Takuro Osaka honlapja.

Fontosabb linkek