Egy festőnek sem könnyű írásban, kötött formában beszélni a tevékenységéről. Nemcsak azért, mert – ahogyan gondolni szokás – „ha el tudja mondani, akkor minek megfestenie”, hanem azért is, mert ez a műfaj erősen különbözik mind a művészek belterjes kocsmaasztal-közeli lelkes vitáitól, mind pedig a művészettörténészek, kritikusok trendekkel azonosító, kánonba beilleszteni vágyó elemzéseitől. Ha magamról beszélek, akkor az a legegyszerűbb, ha eddigi munkáim elkerülhetetlenül szubjektív ismertetésekor valamiféle időrendet követek.
Nádor Tibor: Akácok Maróton, 1996
1994 nyarán – közvetlenül azután, hogy lediplomáztam a Képzőművészeti Főiskolán – egy hirtelen ötlettől indíttatva a legmélyebb kétségbeesés és tehetetlenség közepette egy alföldi tanyához tartozó akácligetben kezdtem rajzolni. Akkor úgy éreztem, vaskos tévedésnek bizonyult az a feltételezés, hogy festő vagyok. Teljesen kiürült fejjel, minden cél nélkül kezdtem figyelni a fények-árnyékok ritmikáját, dinamikáját, változásait az akácok törzsén, valamint a törzsek közt a lombok tömegében. Semmit sem akartam az egésztől. És akkor valami magába fogadott, valamit magamba fogadtam. Nyilvánvalóan nem az akácliget fogadott el. Kép meg aztán pláne nem akart keletkezni. Én sem tértem meg és lettem híve valamiféle természetvallásnak. Inkább csak az történt, hogy egy ponton túl a figyelmem és a fény-árnyék dinamikájának egymásra találása vezette a kezemet, ami szinte magától értetődően fogott rajzolásba.
A megszülető rajzokban, a tónusok viszonyaiban, a felületek változékonyságában, a sötétek-világosak mélységének változásaiban ráismertem valamire, amiről nem is gondoltam, hogy létezik. De ma sem merném állítani, hogy valamiféle ősmintára leltem volna. Nem. Az, amire ráismertem, abban a pillanatban született. Akár maga a ráismerés. Mintha egy vetítővászon mindkét oldalára egyszerre két különböző kép vetülne. Az egyik a látható világnak, a másik pedig a jelenségvilágot figyelő egyén belső vízióinak vetülete. A vásznon így megjelenő kép nem e kettőnek valamiféle összegzése, hanem önálló harmadik. Értelmezéséhez, valóságához, valódiságának elfogadásához nem szükséges a vászon két oldalára vetülő képeknek mint referenciáknak az ismerete.
Azóta is az a rögeszmém, hogy egy jó kép nem utcát, fát, erdőt, embert hivatott ábrázolni, de nem is a festő lelkivilágát, gondolkodását, hangulatát, érzelmeit. Persze akkor is lehet ügyes, figyelemreméltó, vagy akár bizonyos szempontból még értékes is, de egyvalami nem. Nem lehet érvényes. Vagyis nem lehet az, ami kizárólag önmagának referenciája, lényegében önmagát ábrázolja és teszi ezt olyan koherens módon, amely minden kétség és zavarosság nélkül való.
Nádor Tibor: Szobamozi, 1995
A kis szénrajzoknak – amelyeket én jobban szeretek szénfestményeknek vagy szénképeknek nevezni – fontos szerepük lett a továbbiakban. 1995 nyarán felfedeztem a szobában az erdőt. Azt, ami az akácok közt világossá vált számomra – tulajdonképpen véletlenül és váratlanul – megtaláltam a városban is. Az ablaktáblákon beszűrődő, falra vetülő fénypamacsok lenyűgöző váltakozásaiban a tekintetem, a figyelmem megnyugodott és élesebbé vált. Ismét kis szénrajzokon jegyzeteltem napokig és a rajzoknak ezt a csoportját Szobamozinak neveztem el. A kitapasztalt ritmikai és arányrendszerekből kiindulva elkezdtem nagy méretben egy-egy képi helyzetet kibontani.
A nagy, szinte falnyi felületek optikailag olyan helyzetet teremtenek, amelyek túlmutatnak a méret reprezentativitásán. A kis rajzok esetében a tekintet a képeket felmarkolja, mintegy „kézbe veszi”, míg a nagy táblaképek esetében a figyelem szétterjed, szétterül, megadja magát a kép ölelésének. A nagy képek szinte egymás után keletkeztek. Egy nagyjából két éves periódus után a figyelmem lassan egy másik jelenségre irányult. Kiléptem a lakás ajtaján. Persze ezt egyébként is megtettem már nap mint nap, de a körfolyosók látványa, mint inspiráció, itt jutott el a forráspontig. 2000 és 2004 között.
Nádor Tibor: Körfolyosó – Nyár, 2001
Ennek a momentumnak köszönhetően érdekes dologra lettem figyelmes. A két témacsoport közötti váltás nálam nem villámcsapásszerűen következik be. Még javában benne vagyok egy témakörben, amikor figyelmem perifériáján megjelenik valami, ami az idő múlásával lassan a középpont felé mozdul. Bár a váltásokat mindig szenvedések, nyűglődések kísérik a felszínen, valójában az egyes motívumcsoportok mintha csak magától értetődően adnák egymásnak a stafétát. Talán azért lehet ez, mert amint már írtam, valóban nem témával vagy motívummal foglalkozom. Egy látvány, egy jelenség indít inkább el bennem valamit, és mint ilyen, ez a benyomás persze kihagyhatatlan lépcsőfok. De a kép, amely létrejön, azután semmilyen módon nem irányul arra, hogy a motívumról mutasson fel valami megvilágosítót. Persze ezzel voltaképpen le is leplezem magam, hiszen kiderül; mindig ugyanaz foglalkoztat, még a körfolyosós képek esetében is. Olyan kompozíciók, amelyek valamiképpen enteriőrök is. Úgy, ahogyan a Szobamozi-sorozat darabjai és az akácos rajzok is azok.
De mit is jelent akkor az enteriőr? Szó szerint ugye belső teret, amely többnyire valami architekturális környezettel határolt. Ebben a kontextusban használjuk legalábbis legtöbbször a fogalmat. Vagyis megkülönböztetjük az exteriőrtől, ami kívüle van, amitől elhatárolódik. Egy kérdés persze felmerül: az épület, a falak a külső vagy a belső térhez tartoznak-e? Vagy az idekint és odabent kérdése nem ennyire egyszerű. Valami, ami még az egyik esetben ennek számított egy másik esetben már más.
Abban, amit én festek, rendre visszatér a fény és az árnyék viszonyának problematikája. A körfolyosók kapcsán felmerült egy – legalábbis az én gyakorlatomban – addig ismeretlen, új aspektus: az éjszaka (vagyis a fény hiánya), illetve ebből következően és ezzel összefüggésben a mesterséges fény kérdése. Megfigyeltem – és ezt bárki ellenőrizheti –, az éjszakai „fényhiányos” képeim megfordítva, fejük tetejére állítva is működnek (nem mint körfolyosók, persze). A nappali képeknél azonban ez a trükk nem jön be.
Hosszú kitérő után aztán 2007 körül újra felbukkant, újra rátaláltam a Szobamozi témámra. Azóta is gyönyörködöm a falamra vetülő fénypamacsokban.
Nádor Tibor: Szobamozi – Lila tavasz, 2011
