Rékassy Csaba művészetét tanulmányozva érthetjük meg teljes mélységében, hogy mi is a „groteszk” filozófiai lényege, bár fametszetei, rézkarcai, rézmetszetei vonalvezetése, formai megoldása – akárcsak technikai kivitelezése – klasszikus, finom esztétikájú művessége közelíti a reneszánsz nagy grafikusmestereinek magasságát, és nem találunk e grafikai lapokon semmi olyan torzságot, ami azokra a bizarr reneszánsz díszítményekre emlékeztetne, amelyeket Néró császár palotájának, a Domus Aureának a falfestményei alapján konstruáltak a cinquecento építői és falfestői. (Innen az elnevezés: a Domus Aurea romjait a XVI. század elején az Esquilinus domb oldalában véletlen beomlás folytán találták meg, a különös díszítésű „barlang” – olaszul „grotta” – ornamentikáinak motívumait használták fel.)
Rékassy Csaba: Daphne (az Ovidius-sorozatból)
Hogy Rékassy mégis a kortárs magyar művészet hetvenes-nyolcvanas évtizedében a legkiemelkedőbbet alkotta a groteszk magas művészeti, filozófiai értelmében, azt mondja el nekünk Supka Magdolna művészettörténész:
„Ennél a vonzó esztétikai megjelenésnél lassabban hatol tudatunkba, de mélyebb benyomást tesz a művek szellemi-kedélyi éghajlata, az a fajta csendes igézet, mely a sajduló, névtelen sóvárgás s a szomorúság fuvallatával hozza mitológiai távlatokból lélekközelbe képeinek tűnő figuráit. Ezek a hegyes orrú, micisapkás – kicsit a Tersánszky Kakukk Marcijára emlékeztető alakok, Rékassy hősei, mindent vagy mit sem sejtők, komolyak, de mulatságosak is, s hogy bölcsek-e vagy balgák, nem tudni. Tulajdonképpen kibicek, az élet- és sorshelyzetek fonákjait, fonákságait figyelik Rékassy nevében, s mindenütt feltűnnek kukucskálón: a képek hangulatának kettős – mókás, egyben borzongató – jellegét emeli ki az ő néma, koboldszerű jelenlétük. Amihez asszisztálnak, az voltaképpen egy monumentális tragikomédia újra és újra pórul járó szereplőinek története.” (Kortárs, 1987. január)
OLYMPUS DIGITAL Rékassy Csaba: Niobe (az Ovidius-sorozatból)
Hogy ezt érezzük, a tartalom és a kompozíció szoros kapcsolatával éri el Rékassy. Nyomataihoz soha nem készített vázlatot, közvetlenül a rézlemezt kezdte megmunkálni. A fejben már kész metszés közben gazdagodott a sosem mellékes mellékmotívumokkal. Igen tanulságosan megismerhető munkamódszere, képi gondolkodása az egyes lemezekről készült fázisnyomatokról. A képsíkok elforgatása, az egy képen belül több horizont és perspektivikus enyészpont, a nagyságrendek változtatása, az elől-hátul módszeres összekeverése a legegyszerűbb eszközei képépítésének.
A nagyságrendek ugratásával tisztán elérhető hatás eklatáns példája a „Hajóvonták találkozása tilos”. A Dunában pajkosan pancsoló hölgyek fenekét, combját apró, de távolról sem játék vagy modell uszályok, vontatók kerülgetik, amelyeket kötelességtudó, feszülten figyelő matrózok, kormányosok irányítanak.
Rékassy Csaba: Folyó
1976-ban két lemezből álló sorozatot készített az égboltról. A felületek nagyobb része igen pontos csillagtérkép a legerősebb fényrendű csillagokról. Mindkét lap alján – a csillagtérképek összeillesztésével egymáshoz képest fejjel lefelé – egy-egy bizarr csillagászati, űrhajózási jelenet. A „délutáni” égbolt alján a Supka Magdolna által leírt alakok egy sugárhajtóművet beleznek ki, melyen a radarernyő egy ócska esernyő váza. A palánkon túl emelkedik az Apolló-program pontosan megrajzolt kilövőállványa, mellőle egy óriás nő figyeli az előtérben szöszmötölő emberkéket, akik soha össze nem rakható rakétájukkal sohasem fognak elkészülni.
Az ellentétek és átformálódások, amelyek műveinek – s ezen belül művei groteszkségének – lényegét adják, úgy gondolom, magától értetődőleg vitték arra a gondolatra, hogy a grafika nyelvére fordítsa le Publius Ovidius Naso római költő Metamorfózisait. (Jobban illenék e tizenöt csodálatos rézmetszethez az első, 1792-es magyar kiadás eredeti címe: „Az Orras Ovidnak deákból fordított változásai”.)
Rékassy Csaba: Daedalus és Ikarus (az Ovidius-sorozatból)
Az ellentét és az átváltozás mind a tizenöt lapnak fő alkotóeleme, de nem mindig, sőt gyakrabban nem, mint Ovidiusnál. Az Achelous és Hercules című lapon két mai, lerongyolódott baseball-csatár készül összecsapni az óbudai amfiteátrum romjai között. A lelátók közönsége három, a küzdőkhöz képest óriás figura, akik kissé kívülről és lesajnálva nézik a kezdődő perpatvart.
Az Andromeda-lap címszereplője egy mai pornóújságból láncoltatott a sziklához, amely egy fejetlen szfinxet formáz, tetején etruszk városkákkal. Perszeusz elcsigázott tengerészgyalogosként kornyadozik a szikla oldalán. Pygmalion szerelmének tárgya egy óriásira nőtt Willendorfi Vénusz. A zárólap Pytagorast ábrázolja. Az előzőek viszonylag egyszerű kompozíciók, egységes térben egy jelenettel. Látszólag ez is az: Pitagórász egy nagy könyv előtt ül, mögötte egy nagy polc. Ám Rékassy már a második ránézésnél megzavarja a nézőt: nem értjük, hol is ül a görög tudós, hiszen úgy látszik, mintha asztalnál olvasna, ám a polc az olvasott könyv magasságában áll a padlón. Azután, ahogy végignézzük a polcokat, mindegyik egy önálló Rékassy-mű. Egy hárommellű óriásnő, Dürer Melankóliájának soklapú kristálya, könyvek közé beszorított ember, egy emberfej dunsztos üvegben, mindenféle műszaki szerkentyű, közöttük egy zenélő óra szerkezete, egy Mambó magnó számlálója, akkutöltő, régi fényképezőgép, transzformátor. Ez a grafika kiköveteli a nézőtől, hogy elolvassa a bal felső sarkától a jobb alsóig.
Lelki önarcképe lehetne a Megfigyelő című metszet. Egyetlen figura áll a bokrokkal, fákkal szegélyezett, csak párhuzamos vonalakkal jelzett mezőn. Az emberalakból csak a keze látszik, más testrésze talán nincs is. Viszont mindene van, ami a Megfigyeléshez szükséges: több fényképezőgépe, térképtáskája, tolómércéje, tizennyolcadik századi földmérő-műszere, mikroszkópja, mérőónja, televíziója, elektronikus számítógépe és a kalapján több szögmérője. a megformázás aprólékos, a hatás monumentális. És az egész alak iszonyúan groteszk, pedig ezen a grafikán az idáig elemzett kompozíciós fogások egyikét sem alkalmazta a művész, pusztán a leltárszerű felsorolásra építve az egész művet.
Rékassy Csaba: Megfigyelő
Egy kocsmajelenet viszont mintha tanulmányi ábra lenne valamennyi trükkjének szemléltetésére, pedig nincs más a képen, csak egy csehóban iddogáló alakok. A nagyságrend, a perspektíva, az előtér-középtér-háttér azonban ki-be forog, a néző úgy érzi, nem is a kép szereplői, hanem ő az, aki beivott. A látható valóságpityókás megmozdulását, azt hiszem, még senki sem ábrázolta ilyen elhihető, ilyen leitató erővel.
Egyeseknek groteszknek tűnhet Rékassy Csaba munkásságát (pontosabban annak jelentős részét) groteszknek minősíteni, de mégis: művészetének szelleme tán a groteszkség legnemesebbike.
