Nemzetközi karikatúrapályázatokon általában három-négy fő kategóriában lehet nevezni: politikai (editorial), geg (gag), portré (caricature) és néha meghirdetik a versenyt pár kockás képsor (comic strip) kategóriában is, ami már átvezet a képregények világába. A caricature elnevezést csak a portrékarikatúrákra használják, az általunk használt fogalom angol neve cartoon. Sokszor szerepel a megkötés is, hogy csak szöveg nélküli pályamunkákat várnak.
Szöveges vagy szöveg nélküli?
Jean Effel egy interjúban azt mondta, nem tartja magát karikaturistának, mert az ő rajzai szövegesek, a karikatúrának pedig éppen a grafikus információ a lényege. Igaz: sok olyan vicc jelenik meg az újságokban, amelyeknél, ha letakarjuk a rajzot és csak a szöveget olvassuk el, ugyanabban a poén-élményben részesülünk. Gondoljunk például a ketten beszélnek típusú viccek számtalan variációjára, ahol két alak áll egymással szemben, és az egyik alákérdez, a másik meg válaszában elsüti a poént. Sok olyan politikai karikatúrát is láttam, ahol két politikai ellenfél párbeszéde zajlik, a kép alatti szövegből viszont nem derül ki, hogy melyik szereplőhöz melyik mondat tartozik, így politikai álláspontunktól függ, hogy melyik szereplő kapja a szimpatikus, és melyik az ellenszenves mondatot. Ugyanakkor nem minden szöveges karikatúra csak illusztrált vicc, ha a grafika hozzátesz a stílusával, ötletességével, komponálásával, a szöveg nélküliekkel teljesen egyenértékű lehet.
Jobb karikatúrapályázatokon szabad a témaválasztás, de van, hogy meghatározzák. Szabadság, környezetvédelem, rasszizmus, egyenjogúság, most meg a koronavírus – az emberiség nagy problémái a leggyakoribb témák, amit persze a karikaturistáknak ugyanúgy nem sikerül megoldani, mint a politikusoknak. Többnyire unalomig elcsépelt, közhelyekben tobzódó kiállításokon mutatják be, albumokban adják ki az arra érdemes vagy inkább többnyire érdemtelen rajzokat, és elég jó díjakat is osztanak a nyerteseknek. Vannak kereskedelmi célú pályázatok, például a turizmus, mezőgazdasági gépek, fűtési rendszerek, vagy kerékpárok reklámozására. Mit is mondjak…? Hogyan is szálljon szabadon az alkotó fantázia bicikliláncra kötve?
A magyar karikatúra történetének nagy fejezete a politikai karikatúra. Az első élclaptól, a Dongó (Charivari)-tól kezdve Szeremley Miklóstól Jankó Jánosig, Faragó Gézától Gáspár Antalig többségében politikai rajzokat publikáltak az újságok. A vérbő humor elsősorban az ellenfél lejáratására, nevetségessé tételére irányult. A politikai arcok mellett a huszadik század elején megjelenő rajzokat már a nyomdatechnika fejlődése következtében nem kellett rézbe metszeni, könnyedebbé váltak az alakok, akár pár vonallal meg lehetett rajzolni egy portrét, ahogy Major Henrik tette Panoptikumában(1), és már nem politikusokkal, hanem az irodalmi, művészeti élet nagyjaival. A képzőművészek körében is többen rajzoltak karikatúrákat, sőt, írók, költők és színészek közt is voltak tehetséges karikaturisták. A kispolgárság feltörekvésével a metszett zsánerképek háttérbe szorultak, helyükbe a lapokba illusztrált viccek kerültek. A pesti humor, mely a pesti kabarékban és körúti kávéházakban született meg, elsősorban verbális humor volt, így a karikatúrákban is a szöveg, a párbeszéd volt jellemző. A szöveg nélküli, groteszk humor jóval később terjedt el.
Művészet
Bár a karikatúra történetében számos nagy festőművész, grafikus is megfordult, a háború utáni Magyarországon a szocreál nevében, művészkörökben lenézték ezt a műfajt. Szerencsére hamarosan a szocreálból lett vicc.
„Már a hetvenes években létezett a magyar szatirikus képzőművészetnek és karikatúrának egy láthatatlan, reprezentatív bokra, kvázi „virtuális” műhelye, többek között olyan tagokkal, mint Gácsi Mihály, Gyulay Líviusz, Réber László, Kaján Tibor, Rékassy Csaba, Kemény György, Hegedűs István, Banga Ferenc, Mayer Gyula, Szabados Árpád, Tettamanti Béla, Bálványos Huba, Sváby Lajos, Bukta Imre és Jelenszky László…” – írta egy tanulmány vázlatában Császár Tamás.
Szerényi Gábor: Asztronauta
Nagy kiállításokon mutatták be a karikatúratermés legjavát is a Műcsarnokban, az Ernst Múzeumban, Nyíregyházán, majd Kaposváron a Groteszk kiállításokon, a Várban, a Magyar Karikatúra Művészeti Fesztiválokon. Karikatúra múzeumalapítási kezdeményezések is voltak korábban Egerben, legújabban Vácról – ahol Sajdik Ferenc műveinek már állandó kiállítása van – hallani múzeumalapítási híreket.
Surányi András linómetszete
A rendszerváltással felerősödött a képzőművészetben a szatirikus látásmód. A szocialista időben megtűrt, vagy meg se tűrt szatirikus képzőművészeket követő új nemzedéknek a szatíra már biztos eszköz a művészetében.
A MÚOSZ Karikaturista szakosztályából nőtt ki – Császár Tamás kezdeményezésére – az a kör, amely a karikatúra művészeti integrációját hirdeti a Magyar Képző- és Iparművész Szövetség szakosztályaként: a KOKSZ műhely. A KOKSZ laza baráti szálakkal, karikaturista, festő-, grafikus-, szobrász-, keramikus-, plakátművészekből álló művészeti csoport. A 2002-es Budapest Galériabeli bemutatkozás után sikeres kiállításokat lehetett látni a Vízivárosi, a Csók István Galériában, és pár budapesti és hazai helyszínen kívül Rómában, Szófiában, Bécsben és Stuttgartban is. A csoport tagja volt Hegedűs István (HIHI), Kaján Tibor, Császár Tamás, Tettamanti Béla és Szalay Pál, akik már nem élnek, és immár a közelmúltban elhunyt Gyulai Líviusz is, a többiek pedig a veszteségek után most éppen a csapat jövőjének újratervezésével próbálkoznak.
Politika, társadalomkritika
Évtizedekig természetes volt, sok helyütt ma is természetes, hogy a politikai vélemények különböznek. A hibásnak gondolt politikai célokat, stratégiákat vagy napi döntéseket ugyanúgy gúnyolják a karikaturisták, mint a hétköznapi emberek viselkedését. Természetes, hogy nemzetek, pártok vetélkedésében szerepet játszik a karikatúra, és ezt a politikusoknak el is kell viselniük. A nevetségessé válás azonban sokkal nagyobb baj egy politikusra vagy kormányra nézve, mint egy hibás döntés. A humortól félnek. Az első magyar, aki a nyomtatást használta nézeteinek kifejtésére, gúnyiratainak nyilvánosságára, Bornemisza Péter, 1574-ben azt írja szatírájának a hatásáról: „Az mostani Heródesek is, midőn látják, hogy megcsúfoltatnak mindenfelől, fölötte igen elbúsulnak, hogy még szakállukat is marják bele. És mint az dühös ebek, haragukban futnak mindenfelé, oltalmat és segítséget kérvén császáruktól és nemesektől.” Bornemisza egyébként háromszor ült ezért börtönben, bár nem sokáig, mert mindháromszor hamar megszökött. „Hír az, aminek a kinyomtatását valaki meg akarja akadályozni; minden más hirdetés.” – mondta W. R. Hearst – hát még a humor! Napóleon rettegett a gúnytól. Molière iróniájára a Napkirály nem volt vevő, Bulgakov Sztálint is célba vevő humora – éppen Molière-drámája – miatt vált kegyvesztetté. Nagy Endre kabaréját egy Horthyt gúnyoló dalocskájáért záratták be. Az „átkosban” is féltek a humoristáktól, ezért inkább megszelídítették őket (már akit tudtak, mert volt, aki már eleve szelíd volt…).
Fenekovács László: Nemzetben gondolkodó
Gyulai Líviusz karikatúrája
Pedig Molière, Bulgakov, Mrožek vagy Örkény csak pontosan megfigyelték, hogy mi történik, és azt írták le irodalmi karikatúráikban, hogy mások is vegyék észre, mennyire nevetséges vagy tragikus, ami a nagypolitikában vagy a hétköznapokban történik. Komédiázva hívták föl a figyelmet a tragédiára, mint Chaplin Diktátora. A politikusok maguk adják fel a magas labdát, sokszor már gúnyolódni sem érdemes rajtuk, mert úgy nevetségesek, ahogy vannak – miniszterek házasságai és válásai, csaló asszony milliárdos „öröksége”, tündérmesék piros pöttyel, vagy a magyarságkutatás világraszóló „eredményei”… A politikai karikatúrák nagy hányada a legszélesebb közönséget célozza meg, az ehhez illő, gyakran erős demagógiával. Ahhoz, hogy a politikai karikatúra minél szélesebb körben meggyőző legyen, legjobb a direkt, mélyebb gondolatokat nélkülöző, egyszerű, de látványos képi hasonlatokkal – akár közhelyekkel is – élni. Hogy mégis vannak a műfajnak nagyjai, azt különleges tehetségüknek köszönhetik, s talán nemcsak a mai lapoknak, de a jövő nemzedékek számára is értéket tudnak alkotni. A politikai karikatúrák esetében nehéz határt húzni a karikatúra és az agitprop közt. Közhelyek, demagógia, agitprop – nagy kelepcék, de még a legjobbak is beleesnek néha. Egy, a lapban megjelent karikatúra által okozott botrány miatt nem közöl többé karikatúrát tavaly nyár óta a New York Times. Az antiszemitának tekinthető rajzot egy ismert (és elismert) portugál karikaturista (Antonio Moreira Antunes) készítette olyan stílusban, mely a Stürmer, vagy a Krokogyil hangvételét juttatja a történelemben is jártas olvasó eszébe, az éppen aktuális láncos kutyával, Netanjahuval és az őt vakon vezető Tumppal. Véleményem szerint a dán Mohamed-karikatúrák sem tesznek nagyobb intellektuális finomságról tanúbizonyságot, nem haladják meg a láncos kutya szintjét.
Ez az ellenfelet, ellenséget lejárató karikatúratípus a karikatúra történetében nagy hagyományokkal rendelkezik. Az, hogy a középkorban az ördögöt, a boszorkányt csúnyának, púposnak ábrázolták, már karikatúra volt, sőt Kaján szerint a barlangrajz is karikatúra, amelyen erőtlennek, elbukottnak rajzolták karikaturista őseink a mamutot vagy a bölényt, egyfajta fölényt akartak velük szemben kifejezni. Körbe lehetett táncolni, meg lehetett dobálni, ki lehetett nevetni a tehetetlenségét.
A hazai karikatúrák közt 1945 után még felbukkannak a magyar pártok vetélkedéseiről szóló karikatúrák, ám a fordulat éve egyoldalú fordulatot hozott a karikatúrában is. Az 1989-es rendszerváltásig a politikai karikatúrák, szinte kivétel nélkül propaganda célból készültek. Nemcsak az Iván és Joe típusú, a szovjet fölényt bizonygató rajzok, hanem a hazai viszonyokról szólók is. A Ludas Matyinak, a szocialista idők egyetlen szatirikus lapjának fontos feladata volt, hogy megnyugtassa olvasóit: vannak még problémák, elvtársak, tudunk róluk, de nyugi, odafönn dolgoznak a megoldásukon. A hetvenes években már volt egy oldal, a tízedik, ahol egy adott témára adtak szöveg nélküli rajzokkal válaszokat a karikaturisták – itt egy kicsit nagyobb szabadsággal (szöveg nélkül csak a vájt fülűek érthették meg úgyis).
Császár Tamás, a Ludas Matyi Mesterkurzusában azt írja: „Az a néhány értelmesebb és igényesebb szatirikus rajz, ami a honi sajtóban megjelenhetett – és amely a valóságot, ha csak közvetve is, és ha nem is torzabbnak, de legalább olyannak ábrázolta, amilyen volt, és nem bájosabbnak –, beleveszett a bornírt és igénytelen sajtókarikatúrák tömegébe.”
Balázs-Piri Balázs karikatúrája
Ahogy az akkoriban normális volt, a sajtót nem a hagyományos módon kellett olvasni, mert a valóság a sorok közt volt elrejtve. Sokszor nem abból következtettünk, ami meg volt írva, hanem abból, amit elhallgattak. Ugyanígy sorok közt üzentek a korszak nagy karikaturistái is, Kaján, Hegedűs, Réber, Sajdik, Várnai, Balázs-Piri és a többiek. A köznapi vagy történelmi, esetleg állatmese-jelenetbe ágyazott, kódolt tartalom egy más absztrakciós szinten rendszerkritikaként jelent meg. Ezeknek a karikatúráknak a kritikai éle nem közvetlen az állami és politikai vezetést vette célba, hanem emberi hibákat, gyengeségeket, rossz beidegződéseket, logikátlan viselkedéseket, vezetői visszaéléseket, melyek nevetségessé tehették az olvasók alkalmatlan főnökeit, a környezetükben élő karrieristákat, az elvtelen talpnyalókat, mindazt, amit a rendszer kitermelt magából. Amúgy nem csak a magyar karikaturisták eszköze volt, a népi demokráciák mindegyikében ez a sorok közé rejtett társadalomkritika adta meg a lengyel, a cseh, a szovjet, bolgár, román és jugoszláv humor sajátos ízét és színvonalát.
Várnai György karikatúrája
„A hatvanas évek vége felé a huszonegynéhány éves Hargitai szatirikus sajtógrafikái egyszer csak váratlanul, ha úgy tetszik: különösebb előzmények nélkül megjelentek a sajtóban. Nem egy tehetséges kezdő ígéretes munkái voltak ezek, nem csupán jó szatirikus rajzok, hanem kiforrt, könnyed vonalvezetésű, határozott világnézetű mesterművek természetesen ropogós, érett stílusjegyekkel, és még valamivel, amit közel ötven év távlatából is nehéz meghatározni: valamiféle maró, intellektuális abszurdba fojtott, látens intranzigenciával, ha úgy tetszik – ellenzékiséggel.” (Császár Tamás)
Hargitai Zsigmond rajza
Hargitai csak rövid ideig maradhatott a Ludas Matyi rajzolója. „Másként gondolkodása” nem tette alkalmassá a karikaturista szakmára.
A rendszerváltás szinte készen kapta a megelőző évek új generációját, melynek többsége nem jutott be az egyetlen szatirikus lapba, a Ludasba, üzemi lapokban, egyetemi újságokban tudtak publikálni, de a már évek óta meglévő, a Goldbergerben működő fiatal karikaturista klubbal szinte egyszerre tudták átvenni a stafétabotot a Ludasnál. A színvonal egyenetlen, a politikai irányvonal ködös volt, a parttalan kritika kritikátlan volt, a lap gyorsan befuccsolt. Néhány tehetséges karikaturista azonban innen nőtte ki magát. A régi Ludas rajzolói is megpróbálkoztak a túléléssel a saját kiadású Úritökkel, de piaci tapasztalat híján ez a kísérlet is hamar zátonyra futott. Mások is kísérleteztek még, de végül egyedül a Hócipő maradt fönn a mai napig, színvonalas, szellemes és minden kormánnyal szemben kritikus humorral. Szempontunkból sajnálatos, hogy mivel a valóság sokszor önmagában nevetséges, nem kell még karikírozni is, így a Hócipőben sokkalta nagyobb súllyal szerepeltek – és ez így van ma is – a fotók, mint a karikatúrák. Szerencsére a napi- és hetilapok (akkor még) fölvették a tehetséges karikaturistákat. Volt helye a lapokban Marabunak, Jelenszkynek, Pápainak, Fenekovácsnak, Leho-nak, Czki-nek és a többieknek.
„A rendszerváltást követő években, de még később is számtalan, az előző pártállami rendszer életérzéséhez kötődő vagy azzal éppenséggel leszámolni akaró politikai karikatúra született.” – írja Argejó Éva szociológus tanulmányában(2). „A rendszerváltás után született politikai karikatúrák többsége közvetlenül szól a politikai intézményrendszer működéséről, s leggyakoribb szereplője a mindenkori kormánypártok tagjait és ellenzékét ideáltipikusan megjelenítő politikus figurája. A karikatúrák kisebb része azonban közvetett módon, a társadalom működésének fonákságain át, a rendszerváltás nehézségeit leginkább elszenvedni kénytelen „kisember”, és „átlag magyar család” alulnézetéből mutatja be a születő új magyar valóságot.”
A mai magyar sajtóban azonban – talán tudatosan teszik a szerkesztők – nagyon visszaszorult a karikatúra (és általában a humor is). Összesen tíz-tizenkét karikaturista publikál rendszeresen, beleértve az internetes portálokat is. A MÚOSZ Karikaturista szakosztályának ugyanakkor mintegy negyven tagja van, és vannak más karikaturistacsoportok is. Sokan, akik korábban országos vagy helyi lapokban dolgoztak, most a Facebookon, online virtuális kiállításokon osztják meg rajzaikat, mások csak az asztalfióknak firkálnak, vagy már oda se.
Pápai Gábor karikatúrája
Voltak és vannak keresztrejtvény- és viccújságok, melyek a támadások elkerülése végett, valamint a szélesebb vásárlótömeg meghódítása érdekében politikai rajzokat már nem vállalnak föl. Ha jól emlékszem, a Móricka c. vicclap volt, amely a kétezres évek elején rasszista képregényével (A tücsök és a hangya meséjében a cigány tücsök csak szórakozott, míg a szegény magyar hangya szorgalmasan dolgozott) okozott botrányt.
Marabu karikatúrája
Píszí
Bár a nemzetközi jog a vallás kigúnyolását nem szankcionálja, egyes államok, politikusok vagy szélsőséges pártok ezt másképpen gondolják. Modern világunkban a konzervatív jobboldal keresztényellenességgel vádolja a baloldali liberálisokat, akik pedig a vallás- és véleményszabadságot féltik a keresztény politikától. A világ másik felén a hatalom védelmében vallási fanatikusokat tüzelnek fel gyilkosságra, terrorra. Az ostor pedig – többek között – a karikaturistákon csattan.
A dán Mohamed-karikatúrák szerzője halálos fenyegetést kapott, megtörtént a Charlie Hebdo elleni merénylet, Törökországban, Pakisztánban és Ázsia több államában karikaturistákat börtönöztek be istenkáromlás vádjával.
A Charlie Hebdo után itthon is több karikaturistát megvádoltak a kormányközeli sajtóban vallásgyalázással. A jobboldali pártok igyekeznek határokat kijelölni a vélemény szabadsága köré, és bár a legutóbbi, Pápai (Népszava) karikatúrája miatti feljelentést a bírónő elutasította, és még jópofának is mondta a rajzot, a bigott KDNP-képviselő az Alkotmánybíróságig is el akar menni. Pápai rajzán egyébként tényleg van vallási jelkép, díszletként, a rajz azonban az álszent, a vírushelyzettel központilag visszaélő politikusokról szól, nem pedig a vallásról, melyet éppen a vélemény szabadságáért kiálló karikaturista véd a vallás nevében nyilatkozóktól.
Egy egykori Fidesz-képviselő hívő katolikusként sértve érezte magát a hetilap 2014. év végi szatirikus címlapja miatt, amelyen „Nagy Harácsony” címmel A pásztorok imádása XVII. századi festmény úgy volt átalakítva, hogy az eredeti szereplők arca helyére politikusoké került, a gyermek Jézus helyén pedig egy halom aranypénz volt látható. A politikusnő pert indított, de minden szinten veszített, mert a bíróságok szerint a címlap nem a vallást gúnyolta, hanem a harácsoló közszereplőket. A feljelentő továbbvitte az ügyet az Alkotmánybírósághoz. A napokban a HVG adott hírt arról, hogy az AB nem marasztalta el a lapot. Az Ab döntésében egyetértett a Kúriával, amely a szerzők által közvetített konkrét politikai vélemény kifejezési formáját – a képileg megjelenített vallási hasonlatot – a vélemény tartalmához képest nem találta önkényesnek, indokolhatatlannak. Indoklásában azt is kifejtette, hogy az érintetteknek van lehetőségük a sértőnek tartott megnyilvánulásokkal szemben kritikus véleményüket nyilvánosan kifejteni.
Nemzetközi vizeken a vallás mellett a píszí – a politikai korrektség – egyéb válfajai is gondot okoznak a humor művelőinek és a bíróságoknak, nálunk azonban nem a humoristák, hanem a politikusok alázzák a gyengébbeket és a másképp élőket.
Aknamezők
Kaján térképén Karikatúramánia szigetét egyik oldalról a Plágium csatorna határolja. Partvonala végig alá van aknázva (ez a térképen nem látszik). Itt bármikor könnyen aknára léphetünk, még ha nagyon óvatosak is vagyunk.
A probléma mindenütt probléma, van, aki könnyebben, van, aki komolyabban veszi – megoldás azonban, úgy tűnik, nincsen. Általában megegyeznek a „Ha két ötlet azonos, akkor az nem jó ötlet” állítólagos Leonardo Da Vinci-mondás igazságában, és úgy gondolják, hogy a zsűrik tagjai eléggé ismerik a szakmát ahhoz, hogy ne legyenek könnyen átverhetők, felismerik az igazi önálló ötleteket, és ki tudják szűrni a többször lerágott csontokat.
Amit egyértelműen elítélnek: a másolás. Időnként egyértelműen kimutatható a grafikai azonosság. Egy Ludmilla szignójú rajzoló a 888-portálon korábban rendszeresen vett át kissé átrajzolva, de csaknem egy-az-egyben rajzokat külföldi szerzőktől úgy, hogy a szöveget a képek alatt átírta, a meglehetősen izzadságszagú jelenetekben szereplők fejét pedig lecserélte más karikaturista (pl. Pápai) által megrajzolt politikus fejére. A fej-lopás más karikaturistát is megkísértett már.
Ugyanakkor nem tudunk mit kezdeni az ötletek egyezésével. Nem bizonyítható, hogy tudatosan vagy tudat alatt vesz át egy ötletet valaki, vagy valóban saját ötlet, hiszen naponta több ezerszám készülnek rajzok. A karikatúra-ötletek eredetének keresése sokszor a távoli múltba vezetne vissza. Persze senki nem keresi az ős-ötleteket, legfeljebb néha belebotlunk egy-egy meglepetésbe. (A karikatúra-ötlet olyan, mint az energia: nem vész el, csak átalakul.)
Van a vélemények közt olyan, amelyik hagyná, rajzoljon mindenki, amit rajzol, bízik a karikaturisták tisztességében, szűrjék ki a szerkesztők meg a zsűrik, ha észreveszik, no meg vegye észre a közönség. Ő abból indul ki, hogy a karikaturista művész, akinek önérzete sem engedné, hogy lopjon, ha tehát esetleg egyezik az ötlet, az csak a véletlen műve lehet. Bizonyára nem gondol arra, hogy a sajtókarikatúra napi rendszerességgel kívánja kizsigerelni alkotója agyát, hanem úgy véli, hogy a rajzoló szabadon, kedvére készíti karikatúráit. Talán így is lenne, de hát „verseny van”, és „élni kell” – ezt mondják a piti megélhetési tolvajok is. Ismerjük a lerágott csontokat: a sarkon, bunkóval várakozó rablókat, a lakatlan szigeten üldögélő hajótörötteket, a kivégző jeleneteket, a szakadék előtt állókat stb. Az ötlet sajnos többnyire védhetetlen. Vannak nagy, ismert ötletek, nagy, ismert rajzolóké – ezeket nem illik ellopni. Ezekről mindenki tudja. Ha egy karikaturista nem ismeri ezeket, az már félig bűn… Megoldás egyelőre nincs. Van egy román karikaturista(3), aki szorgalmasan gyűjti és közzé is teszi a hasonló karikatúrákat. Van a gyűjteményében elismert, nagy hírű, számos pályázatot nyert karikaturista is, ráadásul többszörös visszaesőként… Talán egyszer meg fogják próbálni a mesterséges intelligenciával is kiszűrni a lopásokat. Az alapötletek, ötletek ontológiába, adatbázisba szervezése elvileg lehetőséget teremthetne arra, hogy az egyezőségeket kiugrasszuk. Kérdés, hogy van-e értelme? Lopunk vagy nem lopunk, ez itt nem kérdés. Egy újszülöttnek minden vicc új: miért ne találhatná ki újra más is?
Talán azért, mert nem csak az eredet a fontos, hanem az eredetiség is!
Jövő?
A technikai fejlődéssel a sajtókarikatúra jelentősen átalakul. A korábban szinte kizárólag fekete-fehér rajz a nyomdatechnikának köszönhetően kiszínesedik. Ez nem minden esetben jó, de új dimenzió, új lehetőség. Nagy segítséget és új eszközt kínál a rajzolóknak a számítástechnika. A számítógépes grafika elismert művészeti ág lett, az elektronikus sajtóban új típusú, eddig nem létezett humoros műfajok jelennek meg, elsősorban a mémek a számítógépes montázsok, a mozgó gifek, de már léteznek grafikus influenszerek is. A humoros publikációk száma az internet szabadságával és olcsóságával jelentősen megnövekedett. Az ellenérték nélküli publikálás és a nyomtatott sajtóban kialakult honoráriumok mellett ma Magyarországon már nem lehet megélni karikatúrarajzolásból. Vagy nem jól…
A mozgó gif pár kockából álló, maximum 10 másodperces végtelenített számítógépes animáció. Ez már nem állókép, nem is képsor vagy képregény, és nem is rajzfilm. Csak annyi, hogy például Magritte: Golconde c. képén megindulnak, és valóban hullnak az égből a keménykalapos urak, vagy Munkácsy ásító inasa néha becsukja a száját, hogy egy új ásításba kezdjen. Ezek publikálása nyomtatott sajtóban már nem is lehetséges. Az ilyen mozgó gifek már tulajdonképpen mémek is. Vagyis…
A humor az emberi értelmet, a viselkedést, az életmódot teszi idézőjelbe. Megrajzol egy jelenetet, egy elképzelhető vagy elképzelhetetlen tárgyat, eseményt, vagy egy igazságot, hogy emberi gyengeségeink nevetségességét (mely nem is mindig olyan nevetséges) kiemelje. Ehhez a humor történelme során kitalált összes fogást felhasználhatja a gúnytól a szatíráig, az abszurd, a groteszk, a paródia, a szarkazmus, a travesztia vagy más eszköz segítségével.
Az idézőjelet karikatúrában úgy is használhatjuk, hogy korábbi nagy mesterek műveit dolgozzuk át mondandónk érdekében. Divatos fogalom manapság a mém. A mém fogalma a gén fogalmához hasonlóan az átöröklésről szól, de nem biológiai, hanem kulturális értelemben. Vagyis a mém esetében kulturális evolúcióról, illetve kulturális mutációról (memória + gén) van szó.
„… ha hozzájárulunk a világ kultúrájához, ha van egy jó gondolatunk, komponálunk egy dallamot, feltalálunk egy gyújtógyertyát, írunk egy költeményt, az érintetlenül tovább élhet jóval azután is, hogy génjeink már feloldódtak a közös génkészletben. Az is lehet, hogy él még Szókratész egy-két génje a világban, az is lehet, hogy nem, de ki törődik vele? Szókratész, Leonardo, Kopernikusz és Marconi mémkomplexei viszont még mindig életerősek.” – írja Richard Dawkins Az önző gén c. könyvében.
Amikor Marcel Duchamp bajuszt ragasztott a Mona Lisa reprodukciójára, az eredeti Leonardo-mémnek egy kulturális mutációját hozta létre.
Nem véletlen, hogy a számítógép, az internet világa éppen ezt az irányzatot, a mémek mutációját hozta divatba. A grafikus szoftverek használatához nem szükséges grafikus képzettség, a jó csattanót pedig egyszerű egy internetről letöltött Mona Lisa vagy Lenin szájába ültetni, vagy a mai üzeneteket egy középkori vagy viktoriánus korba áttéve tenni még karakteresebbé. Nem árt persze, ha ennél rafináltabb módon hozzuk a világ tudomására gondolatainkat. Ebben a műfajban a „legek”-nek, a csakis szinte már elcsépelten legnagyobb, legismertebb művek felhasználásának kettős értelme lehet. Egyrészt a felhasznált ismert képek segítségével könnyebben megy át az üzenet, másrészt magát a mém-műfajt is gúnyolja, mert azt sugallja, hogy az emberiség történetének sokmillió alkotása közül – mint egy rohanó turistának – néhány, csúcsteljesítménynek kikiáltott könyv, kép, zenemű ismerete is elegendő az általános műveltség megszerzéséhez.
Az interneten terjedő mémeket tulajdonképpen tévedésből nevezik mémeknek. Egy-egy humoros(nak szánt), többnyire napi aktualitást kommentáló mondatot színes háttérben, egy rajzot, egy fotót megfelelő szöveggel kiegészítve már mémnek mondanak, bár többségükben nem azok, legföljebb egy-egy mém mutációi, bár sokszor még az se. A mémek közösségi oldalakon terjednek, néha sok ezren látják, osztják, és többször is körbejárhatja a Földet. Lehet, hogy nem kellene…
A jövő persze nem az informatika függvénye, végül is mindegy, szénnel vagy egérrel, barlang falára, újságba vagy képernyőre kerül az a rajz, amíg egy karikatúrán tudunk nevetni, gondolkodni vagy akár elszomorodni, addig ne temessük a műfajt. Csak legyen még, aki érti!
Hivatkozások
1 Major Henrik panoptikuma, 1913. Tevan kiadás.
2 Argejó Éva: A rendszerváltás utáni Politikai karikatúrák társadalomképe – a tanulmány a XXI. Század Intézet által 2001-ben kiírt médiapályázatra készült.
