A városok anyja. A világ egyik leghíresebb és legrégebbi fővárosa. A demokrácia bölcsője, a szellemi élet mai napig meghatározó központja. Az ókori Athénban működő társadalmi, politikai és kulturális miliő két és fél évezrede alapozta meg és jelenünkben is befolyásolja a „nyugati civilizációt”, ezzel együtt mindannyiunk életét. Több ezer évnyi szélsőségesen turbulens történelme során többször tartozott Földünk legnépesebb és legtehetősebb városainak csoportjába, majd évszázadokra jelentéktelen, pusztulásra ítélt településsé csökevényesedett. Az Attikai-félszigeten amőbaszerűen terjeszkedő kozmopolita világvárost a XXI. század kezdetén három és fél millióan lakják, emellett tekintélyes méretű és gazdagságú műemlékegyüttese, valamint felbecsülhetetlen értékű műkincsei okán a globális turizmus kihagyhatatlan desztinációja. Az Európa kulturális fővárosa mozgalom kiindulópontja: 1985-ben Athént választották Európa első kulturális fővárosának.
Athén városfejlődésének első csúcsidőszaka (az Aranykor) az I. e. V. és III. századok közé tehető, majd a város lakosságszáma és gazdasági, politikai, kulturális jelentősége az i. sz. VI. század közepéig többé-kevésbé stabilizálódott. Bizánc erősödésével párhuzamosan azonban tudatosan hanyagolták el Athént, amely poros vidéki kisvárossá vált, egészen a XV. századig. Ekkor II. Mehmet szultánt, amikor rápillantott az Akropoliszra, olyannyira lenyűgözte az előtte terjeszkedő nagyváros látványa, hogy halálbüntetést rótt ki mindazon ottománok számára, akik a műemlékekben kárt mernek tenni. Ő alakíttatta Athént a periklészi aranykort követően ismételten pompás nagyvárossá. Ám ez a fejlődés sem tartott sokáig, a görög lakosság exodusa felgyorsult, a XVII. századra az ott maradottakat súlyos éhínségek és járványok tizedelték, a műemlékek megóvását már senki sem tartotta fontosnak. A romok között 5 ezer fő tengette életét. A XIX. század közepétől dinamikus fejlődés vette kezdetét, logikusan kialakított, széles sugárutakkal és tiszteletet parancsoló felvonulási terekkel tagolták az urbánus szövetet.
Ezek egyike az Omonia (jelentése béke, egyetértés), Athén egyik legrégebbi köztere. Fontos közlekedési csomópont, innen lehet eljutni Pireuszba, Athén hírhedt kikötővárosába. Harminc-negyven évvel ezelőtt a feketén munkát vállalók várakozóhelyeként funkcionált, majd a város drogfogyasztóinak és -árusítóinak vált informális központjává. A közelmúltban térrekonstrukció zajlott, ennek eredményeként a helyi viszonylatokhoz képest terjedelmes zöldfelületekkel és hűsölést szolgáló pompás szökőkúttal ellátott köztérré fejlesztették. Ettől karnyújtásnyira található áruválasztékát, a tömeget és a zsibongást tekintve az isztambuli nagybazárt kenterbe verő Központi Piac. A környék reggeltől kora délutánig élénk tekintetű kofák és alkudozásra kész vásárlók torkaszakadt ordibálásától zsong. Mindenki kiabál, pontosabban igyekszik túlkiabálni a mellette lévőket. Hogy miért, azt nem tudják, de élvezik. Része az athéni városélménynek. A piaci árak a hőmérséklet emelkedésével ellentétesen változnak, így a kánikula tetőpontjakor (délután 3 óra környékén) akár harmad vagy ötöd áron juthatnak hozzá a maradék árukhoz. Sőt, a legszívósabb vásárlókra végül ingyen sózzák rá a megmaradt olajbogyót és tintahalat, csak hadd mehessenek haza klimatizált lakásaikba.
Athéni piac (Forrás: Pixabay)
Az ókor műemlékei – Rómával ellentétben – nem bukkannak elő minden utcasarkon. Sajnos. (Talán ez döbbentett meg leginkább első városlátogatásom alkalmával.) Több száz évnyi tudatos várospusztítás vagy hanyagságból következő épületállomány-pusztulás, majd a múltbeli építészeti stílusoktól nagymértékben eltérő ideákat követő újjáépítés nyomán ez érthető. A XIX. század közepétől a neoklasszicizmus uralja a várost, amelyet kiegészít a XX. század art deco, bauhaus, modernista és szocialista-realista építészete. Kissé színtelen, olykor egyhangú mediterrán nagyváros érzetét kelti.
Athént urbanisztikailag leginkább a két világháború közötti időszak újváros-építései határozzák meg. 1920-at követően milliós tömegek érkeztek a Kisázsiai-félszigetről elsősorban a görög nagyvárosokba, miután Törökország elfoglalta az Égei-tenger keleti partvidékét. A hirtelen hontalanná váló menekültek számára vadonatúj lakótelepeket emeltek. Ezeket a városrészeket azon kisázsiai városokról nevezték el, ahonnan a beköltöző lakosság származott, például Nea Smyrni, tehát Új-Smirna (Izmir görög elnevezése). Athén ekkor vált városképileg, társadalmilag, gazdasági és politikai erejét tekintve Európa meghatározó metropoliszává, annak pozitívumaival és negatívumaival együtt. (Többek között Európa legzsúfoltabb, legszennyezettebb levegőjű, leginkább zöldfelület-hiányos fővárosa, amely a bűnözési statisztikák tekintetében Marseilles-hez hasonlatos. Pláne, ha valaki sötétedés után a pireuszi kikötői negyedbe merészkedik.)
Békésebb vizekre evezve: számomra kifejezetten figyelemre és irigységre méltó athéni szokás (kötelező rítus) az esti korzózás. Akár hétköznap, akár hétvége lévén, akár fáradtak, akár nem a helyiek, este 9–10 óra környékén a család vagy baráti társaság egyik tagjánál felhangzik az epekedve várt imperativus: „Πάμε έξω”, tehát: Menjünk ki! Ezt követően nekiveselkednek az éjszakának. A város utcáit nyüzsgő, színes tömegek lepik el, tavernáról tavernára sétálnak, utcazenére táncolnak, bort, tsipourot isznak, élvezik és értékelik a közösen eltöltött, egymással megosztott időt. A város köztereit „sterilizálás”, távolról történő tisztelet helyett belakják, élettel töltik meg, vigyázva használják hajnalig. Athénben értelmezhetetlen az EU fejlesztési szakzsargonjában kiemelkedő fontosságú „közösségteremtés és -építés” fogalom, ugyanis bárminemű felsőbb akarat ellenére kiválóan formálódnak, bővülnek, válnak szorossá, maradnak fenn. Ez számukra létszükséglet. Valódi kollektivista városi társadalom!
Ennek a felhőtlen jókedvnek egyetlen jelenség vethet véget: az eső. Athén sem építészetileg, sem pszichológiailag nincs felkészülve váratlan időjárási eseményekre. Hirtelen lezúduló nyári zápor esetén a város és az emberek gondolkodása, cselekvése párhuzamosan bénul le. Nem léteznek vészforgatókönyvek az utcát elárasztó víz kezelésére, a lakosság felől több száz vészhívás érkezik garázsokba, alagsori lakásokba és üzlethelyiségekbe befolyó víz miatt. A városi közösségi közlekedés összeomlik, a sugárutakat reggeltől éjszakáig jellemző végeláthatatlan dugók reménytelenül feloszlathatatlanná válnak. Katasztrófafilmbe illő jeleneteknek lehetnek tanúi a külső szemlélők. A károk elhárításával, a Nap megjelenésével aztán folytatódik az élet, a kánikula elől klimatizált helyiségekbe menekülés, az éjszakai korzózás és a tánc. Nincs az a gazdasági válság, természeti katasztrófa vagy pandémia, amely a görögöket életmódjuk megváltoztatására kényszeríthetné.
Nyüzsgés (Forrás: Pixabay)
Az utcákon az embertömegek mellett megszámlálhatatlan jól táplált, egészséges, boldog kóbor kutya és kóbor macska grasszál. Az athéni lakosok szeretik, tisztelik és óvják őket. A városkép, a városélmény integráns részei. Minden athéni étterem gondoz három-négy kutyát, etetik, itatják őket, sőt, gyakran az étterem bejárati ajtajában lévő lábtörlőn töltik éjszakáikat. Saját territóriumuknak tekintik. A békésen szundikáló kutyákat egy valami ingereli fel, hajnaltájban a macskaköveken utazóbőröndöket cibáló, az állomások felé igyekvő turisták. Ekkor csapatokba verődnek és csaholva rohannak a kialvatlan szemű, gyanútlan külföldiek irányába. (Ijesztőnek tűnnek, ám ártalmatlanok.) A macskák ugyanilyen tiszteletnek örvendnek. Állítólag azért támogatta a város betelepítésüket és szaporításukat, mert azt gondolták, megeszik a csótányokat és patkányokat. Viszont a patkányok és csótányok előszeretettel degusztálták a macskák által otthagyott táplálékot, így egyedszámuk és testtömegük megtöbbszöröződött. Azóta a kutya-, macska, patkány- és csótánypopuláció derűsen él egymás mellett, egymást még véletlenül sem zavarva.
Nyár közepén Athén kiürül. A hőségnapok a zöldterület-hiányos, sűrűn beépített városban elviselhetetlenek. Aki teheti, vagy Evia szigetére, vagy az Attika-félsziget déli, délnyugati partvidékén lévő üdülővárosokba menekül. (A városi lakosság legdinamikusabb exodusa 2004-ben zajlott. A nyári olimpia ideje alatt még az is elhagyta a várost, aki életében ki nem tette kislábujját Athén közigazgatási határain kívülre. Hogy mitől rettegnek jobban: a külföldiek tömegeitől vagy a szabad életüket korlátozó, szigorú intézkedésektől, ezt csak ők tudhatják. Így az athéni olimpián szinte teljes mértékben hiányoztak az athéniak.) A tudatos és szokássá alakult nyári vidékre menekülés ellenére Athén mégsem kong az ürességtől, ugyanis egyrészt megérkeznek a turisták: évente 5,5–6 millió fő – a Görögországot meglátogató külföldiek hatoda –, másrészt a 7 milliós görög diaszpóra tagjai közül is jelentékeny számban látogatnak haza.
Végezetül az Athénnal kapcsolatos legemlékezetesebb vizuális élményemet osztom meg: világ életemben korai kelő voltam, ezzel a tulajdonságommal (tömérdek egyébbel egyetemben) a környezetemben lévőket őrületbe kergettem és kergetem mai napig. Ha ez nem lenne elég, városlátogatásaim során a várható élmények miatt érzett izgatottság következtében az ágy szó szerint kidob a Nap első fénysugarának megjelenése előtt. Ekkor a másodperc törtrésze alatt magamhoz térek, majd tervek nélkül, megérzésekre hagyatkozva elindulok egy-két-három órás céltalan barangolásaimra. (Perverz módon vágyakozom az ébredező, csöndes, páragőzös nagyvárosok üres utcáinak látványa után, imádom a város egyedi szagait, a sejtelmes hajnali fényeket. S magát az érzést: ebben az intim városi élményben nem kell tömegekkel osztozkodnom. Önző attitűd, tudom…)
Kilátás az Akropoliszra (Forrás: Pixabay)
A séták nyomvonalai reggelente kisebb-nagyobb mértékben váltakoznak, ugyanis monotóniatűrésem a nullához közelít. Athénban viszont megdöbbentem saját magamon. Ahány reggelt a városban töltöttem, annyiszor indultam el ugyanazon a narancs- és citromfákkal övezett meredek úton ugyanarra a hegyre; a 100 méter magas Lükabéttosz-mészkődombra. A legendárium szerint a hegyet véletlenül hozta létre Pallasz Athéné, aki az Akropolisz építéséhez mészkőhegyeket szállíttatott a Halkidíki-félszigetről, ám útközben egy mészkődarabot elejtett. Ebből lett a Lükabéttosz (jelentése: „ahol farkasok laknak”). A hely a kultúrtörténetben is kiemelkedő jelentőségű, ugyanis itt látta meg a napvilágot Szókratész.
A hajnali időszaknak köszönhetően a hegyen soha senkivel nem találkoztam. Csúcsára érkezve az időhorizont megszűnt, farkasszemet néztem az agavélevelek között kibukkanó Akropolisszal és az annak tetejét díszítő 2500 éves márványtemplommal. A görög klasszikus kor, sőt, a nyugati civilizáció egyetemes szimbóluma. Megrázó, meghatározó, bármikor kristálytisztán előhívható utazási emlék. Megállapítottam, ezt követően bármennyit utazhat az ember, Pallasz Athéné méltóságteljes, a várost uraló hófehér templomának látványa referenciaélmény marad. Ezeken a helyeken az ember meditatív állapotba kerül, a hétköznapi gondolatok zavaró harsogása elcsendesedik. Aki ide felkapaszkodik és részesül a látványában, ott hagyja lelkének egy darabkáját. Mélyen elásva.
Szókratész önismereti/kritikai idézetével búcsúzom Athéntól „Miért csodálkozol, hogy utazásaid nem válnak hasznodra? Hiszen magadat hordozod körbe.”
Mivel én csak utazóként, néhány alkalommal látogattam meg Athént, azonban elengedhetetlennek tartottam az ottani görögök hétköznapi életének hiteles és érzékletes bemutatását, így „helyi erőt”, gimnáziumi osztálytársamat, a fél életét Athénban töltő, azt alaposan ismerő Szkordilisz Flórát kértem meg, ossza meg várossal kapcsolatos tudását. Köszönet érte!
