Ótátrafüred hivatalosan nem létezik. Nem csak azért, mert az elektricska megállójába az van felírva, hogy Stary Smokovec, és azért se, mert nem maradt fent, hogy a kelták hogyan hívták a rómaiak előtti kohóikat, és nem is azért, mert teljesen hozzánőtt Újtátrafüred és Sibír (Szibéria, ami jelen esetben egy szocreál baráti lakótelep), hanem azért sem, mert a Magas-Tátra településeit nemrég összevonták – találóan – Magas-Tátra Település néven. Mégis minden pici helység más és más a Tátrában, és a világ többi részétől is nagyon eltérnek. Például minimális az állandó lakosság és a magánlakás. Mindenhol szanatóriumok, kórházak, fogadók, szállodák, üdülők – és mindezek vállalati, magán, katonai, összedőlés előtti, luxus, vagy éppen hátizsákos permutációi.
Ótátrafüreden már semmi nem olyan, mint a régi szép időkben, sőt azt se tudjuk, mi volt az igazán szép idő. Keveredik a Monarchia és az Első Köztársaság, a Szlovák állam és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság eltérő, de végül is hasonló gigantomániája és hanyatlása a mai kor kérdőjeleivel.
1910 nyara: Dr. Szontágh villájából Csáth Géza morfinista fürdőorvos lép ki. A Hotel Smokovecben egy kis béka nézi az 1919-ben Kínából hozott bonzai fát, ami egy tulajváltás pár hete alatt, nem sokkal századik szülinapja előtt kiszáradt. Az egyik téren kibelezett magyar királyi meteorológiai vitrin, amiben a hajdani légnyomásmérő és hőmérő helyére a nyolcvanas évektől egy gépelt papírt tettek a várható hőmérséklettel. Mögötte az elmaradhatatlan partizánemlékmű. Az 1912-ben Budapesten gyártott, nyolcvanas években még futó tehervagonoknak már nyoma sincs. A szabadtéri mozi szétrohadt, a termes mozi bezárt. A közértben még sokáig tartották magukat a mesés illatú kávédarálók, amik nálunk már évtizedek óta eltűntek. A kis boltok cserélődnek, nem tudnak gyökeret ereszteni.
A Koliba csárdában egy szék hátán tábla, ezen ült Göncz Árpád, egy másikon meg Hável, egy harmadikon Lech Walesa. Itt kérdezte meg a később barátommá lett cigányprímás első találkozásunkkor a mellettem ülő kínaitól jó húsz éve: Maguk magyarok? Egyre kevesebbet játszik a Kolibában, a csorba-tavi luxus Kempinski hotel igazolta le. A fenyőerdőket egy szélvihar döntötte ki, a megmaradt állomány tűlevelei betegségektől pusztulnak.
Egy iskolai síelésünknél harmincöt éve hegyimentők hozták le az egyik lányt. Barátnője megszólalt, szegény, pont az utolsó lesiklásnál törte el a lábát. – Hát, az utolsó előttinél nem törhette el – mondtam.
Mégis a világ legcsodásabb helye ez. Akkora hegycsúcs-csokorral a háttérben, amit kishitűen felhőnek gondolhatnánk, olyan levegővel, hogy utána Pesten egy hétig szédelgünk a bűztől. Mókusok, mormoták, 400 kilós mackók, havasi pockok és zergék. Libegő, ejj mit is beszélek, lanovka, elektricska, sikló, kicsit arrébb fogaskerekű. Patakok, vízesések, júniusi hómezők, tűlevélpárna a lábunk alatt, fejünk felett szédítő magasságba hívó túrautak, ahol egy kilométeren át egyenes vonalban, egyenletesen negyvenméterenként – húszméterrel előtted majd mögötted – csap be a villám, hiszen pont egy lassan átvonuló felhőben sétálsz.
Tátrai panoráma Ótátrafüred felől (Forrás: Wikipédia)
Ide nem lehet jönni. Ide csak zarándokolni lehet. Vannak, akik évtizedeken keresztül érkeznek, ugyanazokat a túrákat teszik meg, ugyanott szállnak meg, ugyanazzal a portással, pincérnénivel és szomszéd asztali házaspárral beszélgetnek, ugyanazt a knédlis segedinsky gulást, meg mákovy bukty-t eszik, ugyanazt a sört és Tátra-teát szürcsölik, ugyanazt a csehszlovák szabvány parenyicát, Rumcájsz-salátát és mazsolás Deli csokit majszolják a szállodai szobában, és ugyanazt a csúcsot nézik a teraszról, ugyanazokban a cukrászdákban üldögélnek, ugyanoda mennek a kisvasúttal, ugyanaz a kalauz, csak már euróban ad vissza, ugyanazt a fát ölelik hosszan. Teljesen elfáradnak, kivákuumozódik az agyuk, cserepesre szárad az ajkuk és szénné ég a nyakuk. Sí- vagy túrabakancstól véres a lábuk, eláznak az állandóan változó időjárásban, megszeppennek a közeli szimbolikus temetőben, hogy hányféleképpen lehet szörnyethalni a hegyen egy rutinszerűnek ígérkező túrán. Itt tanulják meg, hogy Dunának, Oltnak és a Poprád folyónak egy a hangja, és csak ez a három folyik kifelé a Kárpát-medencéből. És amikor hazaindulnak, viszik a jövő évi Tátra falinaptárat, egy újabb könyvet a helyi barnamackókról és a bélyegeken ábrázolt Tátrai motívumokról, no meg egy kis horcsicát, és egy picit jobb emberek lesznek…
