Tavaly ünnepelte hatvanadik évfordulóját a Magyarkanizsai Írótábor. A rendezvényt sokan a Kárpát-medence legnagyobb hagyományokkal rendelkező irodalmi összejöveteleként emlegetik, és joggal. Mint írótábor természetesen nem egyedülálló jelenség – elég, ha csak a számtalan egyéb vajdasági, erdélyi vagy magyarországi eseményre gondolunk –, Kanizsa azonban már jó ideje a Kárpát-medence irodalmának rendszeres gyűjtőhelye, ahol magyar és idegen anyanyelvű alkotók egyaránt szerepelnek. Egyszerre tölti be a tudományos konferencia, a szakmai továbbképzés, a műhelymunka és a tehetségkutatás feladatát: különböző generációk és területek képviselői között jön létre itt kapcsolat. Nem csupán írók, de olvasók is találkoznak, és ami a legfontosabb: beszélgetnek egymással, művészetről, kultúráról.

A tábor eredetileg a vajdasági irodalom szereplőinek baráti összejöveteleként indult 1952-ben, olyan résztvevőkkel, mint Fehér Ferenc, Gál László vagy Majtényi Mihály. Magyarkanizsa, „a csönd városa” még ma is túlnyomórészt magyarlakta település. A kezdetekkor kertvendéglőjének asztala szolgált az irodalmi eszmecsere helyszínéül (amely a Mák Ferenc idézte mítosz szerint nem csupán a nagyváros zaja, de a lehallgató készülékek elől is jó menedéket nyújtott). A szerény körülmények közt megrendezett találkozó célja az irodalomról való szabad beszéd volt, különös figyelmet fordítva a jugoszláviai magyar irodalmi élet problémáira. A rendezvény résztvevőinek száma fokozatosan nőtt, majd a fiatalabb nemzedék szerzőivel is kiegészült – mint Bányai János vagy Torok Csaba –, továbbá a magyarországi, illetve a határon túli magyar nyelvű irodalom képviselőivel, így idővel tömegrendezvénnyé vált, a szó legjobb értelmében. A növekvő népszerűség természetesen nem kerülte el a politika figyelmét sem: volt, amikor felsőbb utasításra valamennyi jugoszláv tagköztársaságból érkeztek írók, a kilencvenes években pedig – párhuzamos rendezvényeket létrehozva – megkísérelték megosztani mind a résztvevőket, mind a közönséget. Mindezek a hányattatások azonban szerencsére nem vezettek a tábor megszűntéhez: az ezredfordulót követően újult erővel indul meg a szervezkedés, régi és új tagok szereplésével. A tábornak ma is számos rendszeres résztvevője van, köztük Mák Ferenc irodalomtörténész, Tari István Kemény Zsigmond-díjas író, költő, szerkesztő vagy Bányai János irodalomtörténész, a szervezőbizottság elnöke.

Az elmúlt hatvan év során a tábor sajátos kulturális intézménnyé vált, saját közismert tradícióival: hagyományosan minden év augusztusának végén/szeptemberének elején kerül rá sor. A tábort az alapító művészek emléktáblájának megkoszorúzása nyitja a magyarkanizsai Népkertben. A vajdasági közéleti és politikai szereplőknek a nyitórendezvényen való aktív részvétele is bizonyítja, hogy a tábor nem csupán irodalmi jellegű, hanem komoly helyi jelentőséggel is bíró kulturális esemény. Ahogyan Pomogáts Béla megfogalmazta: a Magyarkanizsai Írótábor a kultúra és a nemzeti összetartozás eszméje iránt érdeklődőket gyűjti egybe, legalább néhány nap erejéig. Eredeti céljának megfelelően azonban a rendezvény ma is elsősorban az irodalomról való szabad beszéd terepe. Sem a szervezők, sem a résztvevők nem riadnak vissza a kényes témáktól: 2009-ben a tábor a szlovák nyelvtörvény elleni tiltakozás egyik legfőbb fórumává vált. Noha az alkotók túlnyomó része délvidéki vagy magyarországi, figyelmet fordítanak a Kárpát-medencei irodalom egészének képviseletére: nem csupán a Felvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből, Szlovéniából, hanem Lengyelországból, Oroszországból és Kínából is érkeztek már alkotók, a rendszeres résztvevők között pedig szerb és horvát szerzőket is találni. A tábor minden évben a Vándorkulcs-díj átadásával zárul. A 2003–2007 közötti írótáborok résztvevőinek műveiből antológia is készült, Tari István szerkesztésében, amelyet a Cnesa Oktatási és Művelődési Intézmény jelentetett meg Kanizsán. A több mint ötven, túlnyomó részben magyar anyanyelvű szerző között találhatjuk többek közt Döbrentei Kornélt, Kalász Mártont vagy Pomogáts Bélát is.

A jubileumi írótábort a korábbiakhoz képest bevallottan szerényebb keretek között rendezték. A programok java részét (a hagyományoktól eltérően a nyitóbeszédet is) szabad ég alatt tartották; a beszélgetések jelképes értékkel bíró helyszíne a Balkan Étterem terasza volt, érdekes újítás volt azonban a kanizsai piac meglátogatása, ahol a meghívott fiatal alkotók a helyi ízekkel ismerkedhettek. Noha érdeklődő olvasók hatalmas tömegéről nemigen lehetett beszélni (ami alighanem egyetlen irodalmi tábornak sem sajátossága), elmondható, hogy a tábor ma is jelentős publikumot vonz, a legidősebbektől a – valamivel kisebb számban részt vevő – legfiatalabbakig. A tábor elmúlt hat évtizedét fényképekben és filmen is megjelenítették: a koszorúzást követően nyitották meg Dormán László fotókiállítását, a korábbi évek eseményeiből pedig Csubrilo Zoltán készített filmes összefoglalót. A nehézségek ellenére sokszínű és izgalmas volt a 60. Magyarkanizsai Írótábor – bizonyítva, hogy hatvan év elteltével is életképes és figyelemre méltó irodalmi eseményről van szó, amely remélhetőleg még sokáig folytatódni fog.