A Balaton, a tó környéki táj, annak természet adta képződményei: a víz, a berek, a hegy, a szikla – mind jelentős szerepet játszottak Takáts Gyula életében, költészetében, prózájában és képzőművészetében egyaránt. Jelen írásban Takáts életművének méltatlanul keveset emlegetett elbeszéléseivel foglalkozunk.
A 13 elbeszélést tartalmazó, Kinek könnyebb? című kötet 1963-ban jelent meg. A könyv novellái az 1940-es évek második felében íródtak s cselekményük is akkor, az átmenet éveiben játszódik. Meghatározó élményük a második világháború, az élet újraindulása a világégés után, annak utóhatásai, a földosztás; szereplőik mindennapi emberek mindennapi problémákkal, érzelmekkel, konfliktusokkal, hiedelmekkel. S szinte kivétel nélkül mindegyik írás helyszínéül a Balaton és annak környéke, természeti környezete szolgál. Néhány konkrét földrajzi név is előfordul a szövegekben (Balaton, Somogy, Zala, Szentgyörgy, fonyódi hegy, s a Fonó néven két novellában is megemlített Fonyód, a Sziget-liget néven szereplő Szigliget, Györök, [Balaton]Füred stb.), de a legtöbb esetben csak az irány (északi part, déli part), illetve a tó, a hegy, a berek, a nádas megnevezés szerepel. Ezzel mintegy a konkrét valóságon felül emeli, önmagán túlmutatóvá teszi a tájat.
A tó, a hegy, a berek, a nádas a takátsi prózanyelvben is szinte megelevenedik, önálló életre kel: „a nádas mögött a Balaton szikrázott és fényein keresztül, túlról, a szőlős hegyek bámultak állhatatosan, kékes-szürke szemekkel ennek a lakatosműhelynek az udvarára”, „a zalai bazalt forró oldalai öntik a bort” (A tóparti két lakatos); „a tó befagyott végtelenje vakítóan világított a nap nélkül is”, „a bor lelkét ringató hegy hatalmas bazaltoszlopai”, „a bazaltoszlopok emeletes malmainak kristály-lisztje villogó kőpatakként lefolyt a görcsös tőkék alá” (Bazalton élők).
A helyszín- vagy háttérfunkció, illetve az érzékletes képi nyelv megteremtése mellett mélyebb dimenziók is elősejlenek a Takáts-novellákban a természet és egyes elemei kapcsán.
Természet és ember
A természet, a táj lehet ellenséges az emberrel szemben (erre később még visszatérünk), de segítheti is azt, aki tiszteli, jól ismeri, kiigazodik törvényeiben, tudja olvasni jeleit, beszéli nyelvét. Utóbbiak közé tartozik A pásztor címszereplője: „Húsz éve legeltetem ezt a berket. Ismerem, mint a tenyeremet.” A pásztor mellett a csatornaőr is ilyen, „a két berki ember”, akinek hazája az a természeti környezet, ahol muszáj boldogulniuk és ahol boldogulnak is, minden nehézség, főként a háború, annak borzalmai ellenére is. A pásztor alakjában felsejlik egyrészt Krisztus mint a jó pásztor (a nyáj megóvása, a fiatal bárányok átvitele az árkon), másrészt – a narrátor által néven nevezve is – az ószövetségi próféták alakja. A nyájat is megtizedelő légitámadás után a pásztor a megmaradt állatokkal továbbindul, mintegy örök körforgásban végezve munkáját, s közben megmentve egy lelket, egy, a támadás következtében árván maradt kisgyermeket is.
A pásztorhoz hasonló figura az Ellenséges világ című elbeszélés hőse, „a hajdani erdők szikár remetéire” emlékeztető Dani Lőrinc is. Olyanokkal, mint ő „csak az érdekes, nagy folyamok, óriás gazdag hegyek, vagy végtelen ragyogású, tengerszámba menő tavak vidékén” találkozhatunk. Dani születésekor nem a napvilágot látta meg, hanem „a nap ragyogását a vízen”. Egyszerre a víz és az ég „szülötte” ő, „mind a kettő kék és mindkettő szeszélyesen szép”. Mitikus színekkel ecsetelt születése mellett életútja is a vízhez kötődik: búvárként „járt a vízen, és járt a víz alatt” – s ott is ragadt: földet (magántulajdont) sem szerzett magának, csupán egy házat örökölt, az kötötte a (száraz)földhöz. Takáts a parti fecskéhez hasonlítja, mint fentebb idéztük. S a főszereplőhöz kötődő természetfeletti utalásokat tovább erősíti, hogy még „szárnya” is van Dani Lőrincnek: egy vitorlása. A horgászgató, de a földművesmunkát elutasító Daninak megvan a magához való esze, aminek segítségével boldogulni tud: „Ismerte a vizet, az eget és a törvényt is.” Ez segíti a boldoguláshoz és a derűhöz, ahhoz, hogy felismeri a természet által küldött jeleket, s így alkalmazkodni tud az időjárás változásaihoz is. Gúnyosan figyeli a pokoli és egyre fokozódó hőségben a kertjében gürcölő elbeszélőt, s profetikus szerepet öltve fel beszél a hőség fokozódásáról, a tőzegtűz terjedéséről. A földeken való, eredménytelennek bizonyuló munka szenvedése helyett „lusta csukákat” fog ki a tóból, amelyek eladásából, illetve a feketézésből szerez bevételt. „Csak ismerni kell ezt az ellenséges világot és szeretni a szerszámokat. Azok becsületesebb társaink, mint az élők” – állapítja meg. Állítása igazságtartalmát a későbbiek igazolják. Az „esőtlen orkán” is a tavon találja Danit, amint két feketéző kereskedő gabonáját szállítja, azonban a rakomány elsüllyed. „Legalább végre megismertétek ti is, mi a víz meg a vihar” – kommentálja a kereskedőknek az eseményeket. Dani nem keseredik el, szokásos gúnyos derűjével mondja a narrátornak (akinek a veteményese elpusztult az aszály miatt) a megsérült hajóra vonatkozó kérdésére válaszolva: „Befoltozom, de maga kezdje újra!”
A Vince gödre című írásban Palkó Mihály halászmester az, aki figyeli a szél irányát és a hegyeket: „…mert az időtől függött minden. Az időtől, amely előre megmutatja magát a tavi világon, csak ismerni kell az ábécéjét, és csak le kell olvasni, mit mutat. Azt nézték most is, azt olvasták az égről, a tóról, és a hegyekről, a zalai jegenyékről, hogy holnapra hízik-e a jég, vagy pedig összetörik ripityomra.” Megállapítja, hogy hamarosan ki tudnak menni halászni. Palkóval ellentétben a fiatal Háncs Vince nem bízik az időben, a várt fagyban, s ebben megerősíti egy jel is: a vadlibákkal egy szelíd fehér lúd, a Buri is elhúz felettük. „A Buri nem jó jel” – mondja Vince. A halászmesternek lesz végül igaza: a jég megvastagszik, tudnak halászni, de a fogás gyatrára sikerül. A rossz ómen is beteljesül – Vincére vonatkoztatva (erre alább még visszatérünk).
A természet mint ellenség
A természet sokszor ellenséges az emberrel szemben, nincs tekintettel annak sorsára, életére, emberfeletti, fenyegető őserőként jelenik meg. A katasztrófákat előidézheti az ember, mint A pásztor című írásban a felrobbantott zsilip, amely miatt megfordul az árok vizének folyásiránya, s hamarosan elönti a víz a mocsarat. A természet maga is teremt katasztrofális helyzeteket: ilyen az Ellenséges világban a hőség, az aszály és a tőzegtűz. E két esetben azonban a természetet ismerő ember, a pásztor, illetve Dani Lőrinc alkalmazkodni tud a megváltozott körülményekhez, míg az utóbbi novella narrátora, két kereskedője, illetve a falubeliek megszenvedik azokat. Az Esőhozókban szintén az aszály, „a tüzes szárazság” fenyegeti az embereket: nincs eső, így a malom nem tud őrölni, nincs liszt. A helyzetet itt az emberi találékonyság oldja meg, de ezzel társadalmi síkra terelődik az elbeszélés: „Nézte keményen a tavat, amely most még, íme, csak egy emberé, egyetlené, akit sohase látott, de estére?…” Az egykori urasági halastó lesz a megmentő, „mindenki halastavává” válik, abból „nyerik” az esőt a zsilip lerombolásával – s ezzel halhoz is jutnak: „Mégiscsak úgy szép a malom, ha lisztet; és úgy szép a tó, ha halat ad.”
A Balaton végtelen, beláthatatlan, mégis zárt, A tóparti két lakatos című novella ifjú lakatosa számára pedig egyenesen börtönné válik. Az írás egyik síkján a két lakatos, apa és fia viszonyában a generációs ellentétek, a régi és az új közti szembenállás jelenik meg – azonban az ifjú ki-ha-én-nem mentalitása, büszkesége, lustasága, rosszindulata nem az új lakatosmódszerek és az újdonságok (mozi) előnyét sugalmazzák. Rosszat rosszra, bűnt bűnre halmoz, míg végül fogházba zárják. Szabadulása után is a tó vonzza magához: a beszédes nevű – a szabadon szárnyaló vadmadarat idéző, s az ibseni konnotációt sem nélkülöző – Vadkacsa motoros uszályon lesz gépész. Azonban továbbra sem csitultak el indulatai: megmérhetetlen gyűlölettel tekintetett másokra, főként a kormányosra. „Neki mindig csak alul a helye? Még a vízen is?” – morfondírozik magában. S a gyilkos indulatok végül kitörnek: meggyilkolja a kormányost. Innentől kezdve a bolygó zsidó sorsa vár rá: nem lel nyugtot, nem köthet ki, a tavon kell folyamatosan navigálnia az uszályt. Menekül „az emberlakta partok kíváncsi szemei elöl”, azonban menekülésének határokat szab a Balaton: „a tó körülzárt, hatalmas börtöne ölelte át a reménytelen szabadsággal igyekvő uszályt”. Sehol sem mer kikötni, cikázik a tavon észak és dél, kelet és nyugat között. A kormányos holtteste továbbra is bűnére emlékezteti, mintegy megtestesült lelkiismeretévé válik: nem csoda, hogy szabadulni akar tőle. „Így vergődött a Vadkacsa a víz, a föld és az ég partjai között, mint egy zöld, vándorló koporsó.” Végül a vízbe dobja a tetemet, de tovább bolyong a somogyi és a zalai partok között és mellett, addig, amíg a vízi rendőrség motoros csónakjának legénysége el nem fogja: „látta, hogy bezárult körülötte a tó”. A novella az ókori görög sorstragédiákat is felidézi: a hübrisz, a bűn nem maradhat bosszulatlan sem az emberi, sem az isteni, sem a természeti törvények szerint. A börtönné váló tó segítette az igazságszolgáltatás beteljesülését, a bűnhődést.
A természet által előidézett bűnhődés a fentebb már említett Vince gödre című elbeszélésben is központi motívum. Háncs Vince halász nem bízik a természetben, az időjárásban, s egy rossz előjelet is felfedez. Ez azonban az ő sorsára van kihatással. Ellopja a halászok bandájának közös fogyasztásra félretett haladagját a jégveremből, hogy saját adósságát rendezni tudja. A halászok egykori társuk ellen fordulnak, megbüntetik, s az igazságszolgáltatástól is büntetést kérnek rá. A komikus vonásokkal színezett, s Vince elengedését eredményező járásbírósági jelenet után tudja meg, hogy meghalt az édesanyja. Hazafelé igyekezvén ismét rossz jelet kap: a Burit hallja ki a felette elhúzó vadlibák hangjából. A becsület elvesztése felett érzett szégyen irányítja Vincét, megkezdődik a bűnhődés folyamata, amely ismételten csak párhuzamot mutat az ógörög sorstragédiákkal. Édesanyja halotti torán „csak ült és izzott”, azt várva, „mikor mutathatja meg magát. Mert tudta, meg kell mutatni, mert sok volt, amit kapott, és úgy jött minden, hogy amikor adhatott volna, minden ellene esküdött.” A fenti, a hegyoldalban zajló halotti tor ellentételezéseként jelenik meg lent a lakodalom, amelyre Vincét is meghívták. Két világ határán áll: a torról kirohant, de még nem szánta rá magát a lakodalomban való megjelenésre, „a sírás és a hányás rázta”. Végül „zuhanó, egyensúlyát vesztett irammal” indul el lefelé a lakodalom – és végzete felé. Duhaj mulatozásba kezd, remélve, hogy megfeledkezhet bűnéről és szégyenéről, azonban nincs menekvés. Elhagyja a lakodalmas házat, „ment a berekcsatorna két magas partja között a jégen, mint egy síkos folyosóban a tó felé.” A természet teljesíti be a bűnhődést: Vince egyre beljebb megy a tó jegén, többször elvágódik, végül a jég beszakad alatta s halálát leli – a tó egy sekélynek gondolt részén, ahol azonban korábban egy kotróhajó gödröt ásott, így mély volt a víz. Ez a hely lett a Vince gödre.
***
A fentebbiekben láthattuk, hogy Takáts Gyula kisprózájában is jelentős szerepet játszik a természet, a balatoni és a tó környéki táj és környezet. Nem csak festői háttérként szolgál, de az emberek életének, sorsának része, irányítója, olykor jutalmazója, olykor büntetője. Vannak, akik kiismerik magukat benne, eligazodnak jelei között, másoknak bűnhődést hoz, de mindenképpen mintegy önálló életet él, a novellák emberfeletti szereplőjévé válik. Ugyanez elmondható olyan, a témához kapcsolódó motívumokról is, mint a sziklabarlang a Fényes pokolban, a hal és a halászat a fentebb elemzett Vince gödre és Ellenséges világ című írásokban, vagy a szőlő és a bor például a Bazalton élők címűben. A 20. század közepi hétköznapi emberek sorsát több esetben az ógörög tragédiák dimenziójába emeli Takáts: a hübrisz és a bűn bűnhődést, büntetést von maga után. Köztudott, hogy Takáts Gyula művészetében mennyire központi szerepe van a klasszikus antik örökségnek, így nem meglepő a tragédiákkal való párhuzam sem. Ahogy az sem, hogy az elbeszéléseiben is felbukkanó egyes motívumok, jelképek (pásztor, hal, szikla, szőlő, bor stb.) mennyire mélyen gyökereznek az antik (és a keresztény) mitológiában is.
