Normail Art ’26: a Lácacsékei Küldeményművészeti Seregszemle fődíjasaként a Lácacsékei Művésztelepen rendezett önálló kiállításom műleírása (Csillagpont, 2026. augusztus 29.)
Előzmények
2025-ben elnyertem a Lácacsékei Küldeményművészeti Seregszemle fődíját. Az elismerésnek köszönhetően felkérést kaptam arra, hogy a következő évi Lácacsékei Művésztelepen önálló kiállítással mutatkozzam be. Mivel az 1996-ban indult, azóta évtizedenként megrendezett Normail Art kiállítás-sorozatom negyedik állomása 2026-ra esik, magától értetődő, hogy a Normail Art ’26 helyszíne Lácacséke legyen.
Nem egyszerűen új kiállítást szerettem volna létrehozni: azt kerestem, milyen formában tud tovább élni az a harminc kép, amely az idei Debreceni Költészeti Fesztivál felkérésére született, és a Méliusz Juhász Péter Megyei Könyvtár Galériájában nyílt meg a költészet napja alkalmából. Elhatároztam, hogy az ott rendezett Halotti Tompa című tárlatom műegyüttese válik majd a Normail Art ’26 kiindulópontjává.
A Halotti Tompa Borbély Szilárd Halotti pompa című kötete és Tompa Mihály halotti emlékbeszédei, prédikációi között teremt párbeszédet. A harminc elektrográfiám három, egyenként tíz képből álló ciklusba rendeződik, és ebben a közös szellemi térben értelmezi újra Tompa alakját.
A sorozatcímek Borbély Szilárd-idézetek: Mert testben élni maga a halál I–X, Sokat már nem jelent a test I–X, valamint A bűn olyan, mint bármi más a tévén I–X. A képek nem illusztrálják Borbély művét – Tompa Mihály testkép-felfogása felől lépnek vele párbeszédbe. A kiállítás így Borbély és Tompa irányából egyaránt olvasható: két különböző kor, két eltérő nyelv és két gyászszemlélet találkozásaként. A művek vegyes technikával készültek, kollázsok, dekollázsok és elektrográfiák egymásra épülő rétegeiből. A felhasznált hétköznapi anyagok – régi újságok, zsírkréta, tempera, indigó, kötöződrót, körömkefe, szivacs, fapác és más eszközök – nem pusztán technikai kellékek: mindegyik önálló jelentéshordozóvá válik. A kollázs újraépít, a dekollázs újrabont, a kötöződrót egyszerre lyuggat és összefűz, az indigó megkettőz és összemos, a szivacs felitat és elken, a körömkefe felsérti a felületet. Az anyaghasználat nem a veszteséget illusztrálja, inkább magát a gyászmunka folyamatát teszi láthatóvá.
A sorozat kiindulópontja személyes tapasztalat, de nem önéletrajzi dokumentum. Ahogyan a Halotti Tompa műleírásában is fogalmaztam: „A trauma valós, a szituáció fiktív.” A saját veszteség élménye egy elképzelt, három fejezetből álló képregénybe, egy képzeletbeli Tompa-emlékbeszédbe íródik át. A sok gyászt megélt Tompa itt nem történelmi személyiségként jelenik meg, hanem olyan szellemi társalkotóként, aki a mulandó test valóságát az emlékezés közösségi és erkölcsi aktusává formálja. A képek számára a halál nem lezárás, inkább annak kezdete, hogy a veszteség emlékezetté formálható.
A Halotti Tompa nem a halál ábrázolására vállalkozik. Sokkal inkább azt kutatja, miként őrizhető meg valami abból, ami már elveszett. A mulandó test és a maradandó emlékezet közötti feszültség a sorozat valamennyi darabját áthatja. A képfelületek egyszerre hordozzák a sérülés és a helyreállítás nyomait: a rétegek elfednek és feltárnak, a visszabontott felületek új jelentéseket engednek előtűnni. A kollázs és a dekollázs nem pusztán technikai eljárás, hanem ugyanannak a folyamatnak két iránya: az emlékezésé, amely egyszerre őriz meg és enged el.
Tompa Mihály számára a halál sohasem kizárólag a test pusztulását jelentette – annak erkölcsi következményeit is. Prédikációiban és temetési beszédeiben a romlékony test látványából mindig az emlékezet és a közösség feladata felé vezet az út. A Halotti Tompa ezt a gondolati ívet próbálja képpé formálni. A harminc elektrográfia nem illusztrál, hanem továbbgondol: azt vizsgálja, hogyan válhat a veszteségből emlékezet, az emlékezetből pedig új jelentés.
A Halotti Tompa már keletkezése idején nyitott műegyüttesként kezdett formálódni. Darabjai ugyan kimondottan a debreceni kiállításomra készültek, ám ott sem lezárt művekként jelentek meg. Már a tárlat idején felmerült, hogy egy debreceni Borbély-emlékkonferencián ismét szerepet kaphatnak, ezért a kiállított, egypéldányos próbanyomatok Debrecenben, a keretükben maradtak. A sorozatból készíttettem még egy próbanyomat-sorozatot, hogy azok darabjait grafikákként ne szignózzam, hiszen továbbélésük során, mail art-közegben már nem a sorszámozott grafikai jellegük lesz majd mérvadó (a kiállításon E/A 1/1 jelzéssel szerepelnek a művek, dokumentálván, hogy a próbanyomatokból képenként mindössze egyetlen példány készült); a mail artban majd pl. címzések, bélyegzők, egyéb kellékek (pl. vissza-matricák), sorszámkövető ajánlott ragszámok adják a képek egyediségét. A grafikák már létrejöttükkor nyitott konstrukciónak bizonyultak: képesnek mutatkoztak ilyen újabb jelentésrétegek befogadására. A később köréjük íródó címzések, bélyegek, bélyegzők és jelzések nem idegen testként kapcsolódtak hozzájuk, hanem ugyanannak az emlékezeti folyamatnak újabb fejezeteivé váltak.
Normail Art ’26 – Kunszállás, Tarcal
A debreceni bemutató során különösen fontossá vált számomra, hogy a kiállítás nem csupán elkészült: értelmező közegre is talált. Korpa Tamás a Halotti Tompát megrendítő erejű műegyüttesként jellemezte, amely Borbély Szilárd és Tompa Mihály szellemi öröksége között teremt párbeszédet. Szénási Miklós – az Alföldben is olvasható – megnyitóbeszédében azt emelte ki, hogy számomra minden felkérés új alkotói feladat, ezért a Halotti Tompa nem korábbi munkák válogatása, hanem erre az alkalomra létrejött új műegyüttes. Szilágyi Szilvia írása a Debrecen Literature-ban ugyancsak azt jelezte, hogy a harminc kép már a kiállítótérben megkezdte saját értelmezéstörténetét, Puskás István pedig „hátborzongatóan szép elektrográfiákként” ajánlotta őket a közönség figyelmébe.
Nem sokkal a kiállítás lebontása után ugyanabban a térben Láng Eszter emlékére rendeztek estet. A képek addigra már nem voltak a falakon, a függesztés huzalai azonban még ott maradtak. Szénási Miklós rájuk mutatva idézte fel a Halotti Tompát, melynek darabjai már nem voltak jelen, hiányuk mégis érzékelhető maradt. Ez lett a Normail Art ’26 első, előre nem tervezett képe: amikor egy mű már nincs jelen, mégis tovább alakítja azt a teret, amelyet korábban betöltött.
A mű útja
A képek elkészültek, Korpa Tamás kitűnő rendezésének köszönhetően elfoglalták helyüket a kiállítótérben, és önálló történetük elkezdődött. Ekkor azonban felmerült bennem egy kérdés: mi történik egy művel azután, hogy elhagyja a galéria falát? A legtöbb esetben semmi különös, szállítják, raktározzák, esetleg újra kiállítják. A Normail Art ’26 ezzel szemben abból a gondolatból indult ki, hogy a mű útja maga is lehet műalkotás. Nem a szállítás dokumentálása volt a cél, hanem annak elfogadása, sőt: az alkotásba építése, hogy a mű a saját mozgása során tovább fejlődik. A feladás, a mozgatás, a mozgattatás, az út dupluma a műalkotás építőeleme: ugyanannyi feladási díjért a szándékosan téves címzés okán kétszer járatja meg feltehetően ugyanazt az utat. Az oda- és visszaút során a harminc elektrográfia nem becsomagolt műtárgyként utazott: maguk az eredeti képek lettek küldeménnyé. A címzések, a bélyegek, a bélyegzők, a vonalkódok és a kézbesítés nyomai a grafikák köré (és rájuk is) íródtak.
A Normail Art ’26 nem azt rögzíti, hogyan utaztak ezek a képek Magyarország különböző pontjai között. Azt vizsgálja, miként válhat a posta a szándékomtól függetlenül egy képzőművészeti folyamat alkotóelemévé. A bélyegzők, a feladóvevények, a nyomkövetések, a tudakozványok és a kézbesítési igazolások ezért nem mellékletei ennek a munkának: ugyanannak a műnek a részei. A Halotti Tompa a képek megszületésének, kiállításának, megnyitásának, befogadásának története – a Normail Art ’26 ugyanennek a harminc képnek ugyanezzel a történettel kiegészült posta(művészet)i életrajza.
Ennek azonban volt egy másik, jóval régebbi kezdete is. A Normail Art ’26 nem előzmények nélküli vállalkozás: egy több mint három évtizedes mail art alkotói folyamat jelenlegi állomása, amelynek korábbi megjelenései mindig ugyanazt a kérdést járták körül: miként válhat a posta nem pusztán közvetítő közeggé, hanem a közvetített mű egyik alkotóelemévé.
A Normail Art elnevezés először 1996 januárjában, Miskolcon jelent meg. A Mini Galériában rendezett Normail Art ’96 című installációmat Bohár András esztéta nyitotta meg. 2005-ben, a székesfehérvári Pelikán Galériában, a VI. Kortárs Művészeti Fesztivál I. Közép-dunántúli Regionális PostArt kiállításának részeként mutattam be a Normail Art ’06-ot, HAász Ágnes képzőművész megnyitójával. A címben jelzett évtizedes ritmus itt egy évvel megelőzte önmagát: a Normail Art ’06 valójában 2005-ben megvalósult. Érdekesség, hogy HAász Ágnes már a Normail Art ’96 megnyitójának is résztvevője volt, s később ő mondta a Normail Art ’06 megnyitóbeszédét. Újabb tíz év elteltével, 2016-ban, az Eszterházy Károly Egyetem sárospataki Comenius Campusán mutattam be a Normail Art ’16 kiállítást, amelyet Kónya Ábel nyitott meg.
E sorozat egyes állomásai konkrét meghívásokhoz kapcsolódtak. A miskolci, első kiállítás létrejöttét Stehlik Ágnesnek, a Miskolci Belvárosi Kulturális Menedzseriroda vezetőjének kultúra napjához kapcsolódó felkérése tette lehetővé. A székesfehérvári művészeti fesztiválra Pinke Miklós képzőművész, a Pelikán Galéria művészeti vezetője invitált, örömmel fogadva azt az ötletemet, hogy a Normail Art ’06 ezúttal időben előreküldi magát. A sárospataki kiállítás kezdeményezője Lenkey-Tóth Péter főiskolai docens, festőművész volt. A Normail Art ’26 Fedor László, Lácacséke polgármestere és Éles Bulcsú képzőművész, a Lácacsékei Művésztelep alapító vezetője felkérésére valósulhat meg.
A Normail Art ’26 egy harmincéves mail art-ív negyedik állomása. A korábbi három kiállítás gondolatát folytatja, de egy új felismeréssel is gazdagítja: ezúttal nemcsak a posta válik a mű egyik alkotóelemévé, az út során kibontakozó eseménysor is a mű jelentésszerkezetének alakítója lesz. A feladás, a kézbesítés, a nyomkövetés, a visszaérkezés, s ennek dokumentációja nem a művet kísérő jelenségekként, hanem a mű belső szerkezetének részeiként jelennek meg. A folyamat kiindulópontja ezért nem a feladások napja volt: sokkal korábban, a Halotti Tompa című önálló kiállításom harminc elektrográfiájának elkészítésével kezdődött.
A mail art művek alapmotívumai, a Halotti Tompa elektrografikái eredetileg tehát nem küldeménynek készültek. Ha valóban azt akartam megtudni, mi történik egy művel azután, hogy elhagyja a galéria falát, akkor a Halotti Tompa egypéldányos próbanyomatainak mail art számára készült változatait kellett rábíznom a postára – olyan nyomatokét, amelyek egyediségét nem a hitelesítés, hanem maga az út, a címzések, a bélyegek, a bélyegzők és a kézbesítés története együttesen alakítja ki. A kérdés innentől már nemcsak az volt, hogy a képek eljutnak-e egyik helyről a másikra, inkább az, hogy mi történik velük útközben. Mi történik, ha nem lezárt műtárgyakként léteznek tovább, hanem kilépnek a kiállítótérből, és egy másik közegben folytatják útjukat? Ettől fogva a mű már nemcsak képekről szólt: szüksége lett egy olyan belső rendre is, amely meghatározza a grafikák útjait. Ez a belső rend azonban nem a feladás pillanatában alakult ki; már a címzések megtervezésekor világossá vált, hogy a képek útja nem lehet esetleges. A munkának saját földrajzi szerkezetre volt szüksége, olyan hálózatra, amely egyszerre valóságos és képzeletbeli.
A Halotti Tompa és a Normail Art ’26 nem két különálló kompozíció. Ugyanannak a műnek két különböző létezési módja. A Halotti Tompa a képek megszületésének története, a nyomhagyó eszközök és anyagok, a papír, a gesztus, a rétegződések, a portrék kialakulásának ideje. Minden, ami addig történt, a mű belső világában zajlott.
A Normail Art ’26 ezzel szemben már nem a képek létrejöttéről, hanem (utó)életükről szól. Arról, mi történik egy művel, amikor kilép abból a térből, ahol megszületett, és útját egy tőle független világban folytatja. A két mű nem egymást követi, hanem egymást egészíti ki. A Halotti Tompa nélkül a Normail Art ’26 nem jöhetett volna létre, anélkül pedig a most még Debrecenben állomásozó Halotti Tompa sem tekinthető lezárt műnek. A két munka együtt rajzolja ki ugyanannak a harminc képnek a teljes életútját.
A mű földrajza
A projekt földrajzi szerkezetének kialakításában önzetlen és meghatározó segítséget nyújtott dr. Mikesy Gábor nyelvész, a Lechner Tudásközpont földrajzinév-szakértője. Hozzá fordultam, amikor a „kun” szóelemet tartalmazó magyarországi hivatalos földrajzi nevek teljes körét próbáltam feltérképezni. Rendkívüli gyorsasággal válaszolt, és egy több mint száz nevet tartalmazó összeállítást küldött, amelyben a településnevek mellett a „kun” betűkapcsolatot hordozó számos egyéb hivatalos földrajzi név is szerepelt. Egyúttal arra is felhívta a figyelmemet, hogy a mikrotoponimák – pl. dűlő-, forrás-, utcanevek, kisebb erdők – teljes digitális feldolgozása még nem történt meg, ezért közöttük további „kunos” nevek is rejtőzhetnek. Ez a szakmai pontosság éppolyan fontos segítségnek bizonyult, mint maga a névanyag.
A földrajzi nevek nem egyszerű adatbázisként álltak előttem: új lehetőségeket nyitottak a képsorozat számára. Segítségükkel ismertem fel, hogy a Normail Art ’26 földrajzi hálózata nem korlátozódhat a „kun” elő- vagy beltagú településekre, hanem a magyar helynévanyag jóval gazdagabb rétegeire (településrészekre) is épülhet. A végső szerkezet erre a bőkezűen rendelkezésemre bocsátott szakmai névanyagra is épül. A Normail Art ’26 ezt a település-, településrész-, dűlő-, tanya- és egyéb földrajzi nevek által kirajzolt kapcsolatrendszert, amely már önmagában is sajátos nyelvi és kulturális térképként volt olvasható, nem illusztrálni akarta: működésbe kívánta hozni. A cél nem egy földrajzi névjegyzék mail artok általi bemutatása volt – annak megfigyelése, miként kezdhet el ez a névanyag egy képzőművészeti folyamat részeként viselkedni.
Az anyag tehát sok-sok földrajzi nevet tartalmazott, a Normail Art ’26 azonban mégsem törekedhetett teljességre. A válogatás keretét eleve a Halotti Tompa harminc elektrográfiája szabta meg. Nem a névanyag döntötte el, hány küldemény indul útnak, hanem a harminc képhez kellett megtalálnom azt a harminc helyet, amely a projekt belső szerkezetét a legpontosabban képes felépíteni. Ez a harminc hely három, egymásra épülő postai, feladási körbe rendeződött.
Az első kör a tizenhét önálló, „kun” előtagú magyarországi településre épült. Ezek a magyar földrajzi névanyag legismertebb és legáttekinthetőbb rétegét alkotják, ezért természetes volt, hogy a munka is velük induljon. A tizenhét küldeményt egyetlen feladási alkalommal, Berekfürdőn adtam postára. Mindegyik ugyanannak a fiktív személynek a nevére szólt, a fiktív közterületnév pedig valamennyi küldeményen Tompa Mihály sugárút 2026 volt. Ugyanaz a fiktív címzett kapcsolta össze tehát a tizenhét valós települést, miközben a közterületnév a Halotti Tompa szellemi alaprétegét írta tovább a címzésben.
A második kör tudatos ellenpontként épült fel. Nem önálló településekből állt, hanem három borsodi földrajzi névből: Kun-hegyből (Regéc), Kunszállásból (Tarcal) és Kunna-tetőből (Varbó). Ez a három küldemény Hernádkakról indult útnak. A fiktív címzett és a fiktív közterület ezúttal sem változott: a három küldemény ugyanúgy Kun Marcellának szólt, a Tompa Mihály sugárút 2026 címre. E második kör különállását a földrajzi szerkezet adja: földrajzi szűkítést és személyes közelítést egyszerre. Az országos lépték után a folyamat egy szűkebb, borsodi névtérre koncentrál.
Normail Art ’26 – Kun-hegy, Regéc
A folyamatba való beavatkozás az ő esetükben nem merült ki a küldemények feladásában. E második postai kör három borsodi küldeményét tudatosan a napi elsőbbségi feladási határidő lejárta után adtam fel, hogy esetükben a „Továbbítási határidő után, vagy pihenő-, munkaszüneti napon feladott levél” feliratú matrica is a kép részévé válhasson. E jelzés nem adminisztratív mellékjelenség, hanem tudatosan tervezett vizuális ismertetőjegy: megvártam, amíg az ún. járatos autó, amely elvitte volna elsőbbségiként aznap a küldeményeket, elvégzi előttem a dolgát. A postavezető felajánlotta, hogy az elsőbbségi küldeményeket még a járat indulása előtt felveszi, ám én köszönettel jeleztem, hogy éppen ennek az ellenkezőjét szeretném: azt, hogy hivatalosan helyezze rá a matricát a küldeményekre. Míg az első és a harmadik körből ez a réteg hiányzik, a borsodi küldemények ezzel a posta által létrehozott többletjellel különülnek el. Azt közlik, hogy elsőbbségiként feladott küldeményekként mégsem indulhattak el a feladás napján. Ám éppen ez a késleltetés vált alkotói eszközzé: a posta saját időrendjével írattam rá egyik szabályát a képekre, felruháztattam őket hivatalosan olyasvalamivel, ami felesleges: az elsőbbségivel azért fizettem, hogy az mégse legyen az. Elsőre furcsának tűnhet, hogy valaki különszolgáltatásért fizet azért, hogy a küldemény dokumentáltan mégse indulhasson el elsőbbségiként – számomra azonban éppen ez volt a lényeg: nem a gyorsaságot vásároltam meg, hanem a hivatalos jelet arról, hogy a gyorsaság lehetősége elmúlt. A mű így nem egyszerűen elszenvedte a postai folyamatot: tudatosan teret adott annak, hogy a rendszer önmaga hagyjon nyomot rajta. A matrica nem adminisztratív kellékké, hanem a Normail Art ’26 egyik tudatosan előidézett jelentésrétegévé válhatott.
A harmadik kör ismét tágította a projekt földrajzát. A névanyagból tíz további élő földrajzi nevet választottam ki, melyek között településrészek, kunhalmok, dűlőnevek és más helytípusok egyaránt szerepelnek. A cél ezúttal már nem az volt, hogy a legismertebb „kun” neveket járjam végig, hanem hogy a magyar helynévanyag kevésbé ismert, mégis ugyanilyen jelentéses rétegeit is bevonhassam.
A három postai kör így nem egyszerűen harminc különálló küldeményt jelentett: egyetlen kompozíció három egymásra épülő fejezetét alkotta. A tizenhét, a három és a tíz küldemény nem véletlenszerű arány, hanem tudatos szerkesztői döntés eredménye. Az útvonalak ezzel egy időben egy nyelvi és kulturális térkép láthatatlan vonalait is kirajzolták.
A tudatos szerkesztés a technikai paraméterekben is megjelent. Kun Marcella mosolyog, és azt mondja, már megint grammra kimérted, a harminc feladott küldemény egyenként pontosan ötven grammos. Nem negyvenkilenc, nem ötvenegy: valamennyi küldemény a díjszabásban megszabott e súlyhatár pontos értékén áll. Ez nem véletlen eredmény, hanem gondos előkészítés következménye. Különösen fontos ez a második postai kör három borsodi küldeményének esetében, amelyek még a „Továbbítási határidő után…” matricát is megkapták, vagyis annak tizedgrammját is be kellett kalkulálnom a súlyhatárba. Nem a lélek súlyát mértem, csak lelkesen, egyenként harminc küldeményt. Egyetlen gramm is elegendő lett volna ahhoz, hogy a projekt postai szerkezete megbillenjen. Saját magamnak adott, nem egyszerű feladat volt egyetlen grammnyi tartalékot megőrizni harminc különböző küldemény esetében. Tettem mindezt egyetlen mondatért, azért, hogy e műleírásomban a soron következőként szerepelhessen. A Normail Art ’26 szerkesztettségének még a mérlegen is mérhetővé kell válnia: nemcsak a képeknek, hanem a postai kellékeknek is súlyuk van – minden értelemben.
Ilyesfajta előrelátással nem először számolok mail art munkáimban. Erre az esetekre mindig van nálam néhány – forgalomból már kivont – „ÉLŐ” feliratú postai matrica. Ha egy küldeménynek ott helyben szüksége van rá, a hátoldalára felragaszthatom. Nem azért, mert élő állatot küldök, hanem mert jólesik tudni, hogy a küldeményem – kivált a posta nyelvén – még élőzni is tud. Ez a szokás 2000 óta kísér. Akkor, az általam szervezett Nyílt lapok című nemzetközi mail art kiállítás alkalmával, évekig tartó előkészítő munka után sikerült elérnem, hogy a Magyar Posta tudtommal a világon első alkalommal művészeti célból hivatalosan élő embert szállítson és csomagként nekem, a tárlatnyitón kézbesítsen. Az akkori „ÉLŐ” matricákból jó néhányat megőriztem, és „mélartba menet” azóta is magamnál hordok: néha bebizonyosodik, hogy egy-egy küldeménynek ott helyben még mindig szüksége lehet rájuk.
A mű a posta hálózatában
A Normail Art ’26 innentől kezdve már nem kizárólag az én döntéseim szerint alakult, a posta megkezdte saját olvasatát. A küldemények eltérő útvonalakon haladtak, különböző válogatóközpontokban fordultak meg, más-más időben érkeztek vissza.
A harminc küldemény címzettje és közterületneve egyaránt fiktív volt. A településnevek és az irányítószámok viszont valamennyi küldeményen valósak. Ez a kettősség kezdettől fogva a koncepció egyik alapelve. A Magyar Posta számára valamennyi küldemény szabályosan feladott postai tételként jelent meg. A mű számára azonban ezek a címzések egy képzeletbeli szereplőhálózatot alkottak, amelynek főszereplői nemcsak az emberek, hanem maguk a földrajzi nevek is. Így a küldemények egyszerre két különböző rendszerben mozogtak: az egyik a posta pontosan szabályozott (szabályozni kívánt) logisztikai hálózata, a másik egy nyelvi és kulturális térkép, amelyet a magyar földrajzi nevek évszázadok alatt alakítottak ki. A két rendszer újra és újra metszette egymást, anélkül, hogy bármelyik tudott volna a másik létezéséről.
Ebben is rejlik a Normail Art ’26 egyik alapvető sajátossága. A mű nem a posta működését ábrázolja, és nem is a földrajzi neveket értelmezi: olyan helyzetet hoz létre, amelyben a hálózat és a magyar földrajzi emlékezet ugyanazon a képfelületen találkozik. Minden bélyegző, minden válogatóközpont, minden egyedi kézbesítési döntés alakítja a mű további útját.
Egy ponton azonban a műegyüttesnek ki kellett lépnie az otthoni térből: a képeket el kellett vinni a postákra. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor a koncepciók először találkoztak a valósággal. Addig minden döntés az én kezemben volt: a képek elkészítése, a földrajzi hálózat kialakítása, a címzések megtervezése, a bélyegek kiválasztása, a harminc küldemény összeállítása. A feladás azonban már nem ugyanennek a világnak a része. Mozdulatai kívülről nézve hétköznapiak: címzések ellenőrzése, feladóvevényekhez párosítása, bélyegzések, mérlegelések, olyan mozdulatok, amelyek naponta többször ismétlődnek meg a postákon. Számomra azonban ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy ezek a mozdulatok maguk is a mű részévé válnak. Segítséget kértem és kaptam abban, hogy a keletbélyegzők minden feladáskor megközelítőleg ugyanott jelenjenek meg, és rajtuk igen jól legyen látható a feladás helye, dátuma.
Amikor a küldeményeket az ügyintézők kezébe adtam, a mail artok elveszítettek engem, mint kizárólagos alkotójukat. A képek továbbra is az én munkáim maradtak, útjuk azonban ettől kezdve már nem az én döntéseim szerint alakult, beléptek egy másik rendszerbe, amelynek saját szabályai, saját ritmusa és saját ideje volt.
A feladás ezért nem lezárta, hanem megnyitotta a Normail Art ’26 újabb történetét. A képek kiléptek az otthon, ill. a kiállítótér védett világából, hogy ugyanazon a hálózaton induljanak útnak, amely nap mint nap levelek és csomagok millióit mozgatja. Már nemcsak az volt a kérdés, mit ábrázolnak ezek a művek: az is, mi történik velük. Éppen ezért már kezdettől fogva tudatos döntés volt, hogy a képek mellett a teljes életüket is dokumentálni fogom.
A dokumentáció nem utólag keletkezett, az a művel együtt született. Harminc művet adtam postára, huszonnyolc tért vissza. A feladásig minden döntést én hoztam meg, én készítettem el a képeket, választottam ki a címzések rendszerét, állítottam össze a három postai kört, ragasztottam fel a bélyegeket, és adtam át a küldeményeket. A feladáskor a mail artok beléptek egy másik rendbe, a továbbiakat már nem én irányítottam: a közeg a maga módján kezdte olvasni a művet. A küldemények különböző útvonalakon haladtak, más-más idő alatt értek célba (cél: vissza, hozzám), más-más logisztikai központokon mentek keresztül. Volt, amelyik néhány nap alatt visszatért, mások jóval hosszabb utat jártak be. Kettő pedig nem érkezett vissza. A történet már nem pusztán képekből állt: eseményekből is. Mivel felismertem, hogy ezek az események nem a mű körül történnek, hanem magát a művet alakítják, a folyamatot kezdettől fogva ugyanazzal a figyelemmel dokumentáltam, mint a képek elkészülését. Megőriztem a feladóvevényeket, rögzítettem a nyomkövetések adatait, elindítottam a szükséges tudakozványokat, félretettem a kézbesítési igazolást: adminisztratív mellékletek helyett egy közös alkotói folyamat iratai gyűltek.
A posta nem egyszerűen közvetítette ezeket a küldeményeket, hanem újabb és újabb rétegeket írt rájuk. Minden bélyegző időpontot rögzített, minden válogatóközpont egy-egy új helyet kapcsolt hozzájuk, minden késés, kerülőút, állomásoztatás, minden váratlan fordulat új jelentéssel gazdagította a művet.
A Normail Art ’26 ekkorra már két, egymástól elválaszthatatlan részből állt. Az egyik a harminc elektrográfiából létrejött mail artok együttese, a másik ezek teljes dokumentációja. A kettő együtt alkotja a művet; egyik sem értelmezhető a másik nélkül.
A projekt első köre a tizenhét önálló, „kun” előtagú magyarországi településre épült: Kunadacs, Kunágota, Kunbaja, Kunbaracs, Kuncsorba, Kunfehértó, Kunhegyes, Kunmadaras, Kunpeszér, Kunszállás, Kunszentmárton, Kunszentmiklós, Kunsziget, Kiskunfélegyháza, Kiskunhalas, Kiskunlacháza és Kiskunmajsa. A Normail Art ’26 földrajzi történetének innen kellett elindulnia, olyan települések láncolatából, amelyek évszázadok óta őrzik a kun örökség nyelvi emlékezetét. E kör valamennyi küldeményét ugyanazon a napon, ugyanazon a postán, Berekfürdőn adtam fel, nem pusztán gyakorlati okból. Berekfürdő kun település, számomra évek óta fontos alkotói helyszín, a Vidám Pávai Művészeti Értéktár otthona, ahol a művek jelentős része formálódott. Berekfürdő ezért nem közömbös háttéradat: a mű egyik koordinátája. A teljes magyarországi „kun” településhálózat ugyanazon fiktív cím köré rendeződött, a küldemények így nem egyszerűen települések között közlekedtek – egy elképzelt szereplőhálózat első fejezetét rajzolták ki.
A második postai kör tudatos ellenpontként épült fel. Az országos léptéket ezúttal egy szűkebb, személyesebb tér váltotta. Mindössze három küldemény indult útnak Borsod-Abaúj-Zemplén megye három „kun” előtagú településrészére: Kun-hegyre (Regéc), Kunszállásra (Tarcal) és Kunna-tetőre (Varbó). Nem hármat választottam közülük: a megyében ennyi található, a hármas számot tehát maga a földrajzi valóság írta elő. Ezzel együtt a feladás helye is megváltozott: ezeket a küldeményeket Hernádkakon adtam fel, az országos névtér után a saját életterem következett. A címzett és a fiktív közterületnév maradt: a három borsodi küldemény is Kun Marcellának szólt, a Tompa Mihály sugárút 2026 címre. A második kör önálló karakterét a földrajzi szűkítés adja.
Normail Art ’26 – Kunna-tető, Varbó
A harmadik postai kör kitágította a projekt földrajzát, de már nem tért vissza az első kör áttekintő rendszeréhez. Kiindulópontja ennek is dr. Mikesy Gábor névanyaga volt. Tíz helyet választottam ki: Kiskundorozsma (Szeged), Kunhalom (Domaszék), Kunkert (Hajdúhadház), Kun György-telep (Hortobágy), Kun ere (Alattyán), Kunhalom (Tiszaföldvár), Kun-gödör (Diósjenő), Kun-szög (Újszentmargita), Kunhalom (Tiszabura) és Kunhalom (Jászberény). Ezek között településrész, kunhalom, dűlőnév és más földrajzi objektum egyaránt szerepel. Ritkábban állnak a figyelem középpontjában, mégis ugyanúgy őrzik a nyelvi emlékezetet, mint a jól ismert településnevek. Tudatosan a perifériák felé mozdultam el, jelképesen is utalva Lácacséke Monyha-tanya nevű településrészére, ahol – szép zavarral – már csak a temető él, benne nagyszüleim, nagybátyám és szüleim.
Ez a rész már nem a legismertebb „kun” helyeket kereste, hanem azokat a kisebb földrajzi egységeket, amelyek ugyanúgy részei ennek a kulturális hálózatnak, csak kevésbé láthatók.
A harmadik kör így nem lezárta: teljessé tette a földrajzi szerkezetet. A három postai kör együtt harminc küldeményt, de valójában három különböző nézőpontot alkotott. Az első az országos hálózatot rajzolta meg, a második a személyes földrajzot, a harmadik pedig a magyar helynévanyag rejtettebb rétegeit tárta fel. A három kör együtt nem egyszerű útvonalakat, hanem a Normail Art ’26 belső földrajzát jelölte ki.
A földrajzi szerkezet megtervezésével azonban a projektnek csupán az egyik része készült el. A harminc mail artnak ezt követően el kellett indulnia azon az úton, amelyet a geográfia kijelölt számára. Innen a mű már nem kizárólag az általam kialakított rendszerben létezett, hanem belépett a posta világába: ami addig terv volt, most eseménnyé vált.
Eme út nyomait őrzik a feladóvevények, a nyomkövetések, a tudakozványok és a kézbesítési igazolás. Nem adminisztratív mellékletek: ugyanolyan figyelemmel őrzött nyomok, mint maguk a mail artok. Nem azért fontosak, mert bizonyítják, hogy a küldeményeket valóban feladtam, hanem mert rögzítik mindazt, amit a mű az út során átélt.
A feladóvevény az első önálló dokumentum, a mű és a posta első hivatalos találkozásának nyoma. Azt az időpontot őrzi, amikor az alkotói szándék kilép otthonról, a dolgozószobából, a műteremből, és belép egy intézményi rendszerbe, ahol az már nem az alkotója rendelkezése alatt áll.
A nyomkövetés egészen más természetű: egyetlen esemény helyett egy folyamatot rögzít. Településeket, dátumokat kapcsol egymás mellé, láthatóvá téve azt az útvonalat, amely egyébként rejtve maradna. A nyomkövetési adatok sajátos útirajzzá alakulnak: nem csupán azt mutatják meg, merre járt egy küldemény, hanem azt is, miként alakult annak időbeli története.
A tudakozvány újabb fordulatot jelent. Ahol megjelenik, ott a rendszer működése már nem magától értetődő. Valami megtorpan, bizonytalanná válik, kérdéseket vet fel. A tudakozvány ezért hibaigazítás helyett annak dokumentuma, hogy a mű (útjának, tehát lényegi elemének) kiszámíthatatlansága a posta működésében is megjelenhet.
A kézbesítési igazolás sem egyszerű lezárás, sokkal inkább egy út utolsó fejezete. Nemcsak azt rögzíti, hogy a küldemény megérkezett, vagyis hozzám visszatért, hanem azt, hogy az eseménysor egy adott ponton véget ért. A mű azonban ettől még nem feltétlenül zárul le, hiszen a dokumentum maga is tovább él.
Így alakult ki fokozatosan a Normail Art ’26 sajátos kettős szerkezete. Egyik oldalán ott vannak a képek, a másikon a hozzájuk kapcsolódó kísérőanyagok. A kettő együtt olvasható. A küldemény önmagában nem mondja el teljes egészében a Normail Art ’26 történetét, ahogyan a feladóvevény vagy a nyomkövetés sem értelmezhető a kép nélkül: egymásra vetítve rajzolják ki a mű egészét. A dokumentáció nem a mű bizonyítéka: maga is a mű egyik médiuma. A posta nemcsak nyomot hagy a képeken, saját anyagaival új képfelületet is létrehoz. A projekt már nem kizárólag az utazó elektrográfiákból állt – azok teljes, papíron megőrzött emlékezetéből is.
És csak ekkor kezdett kirajzolódni valami, amire a munka indulásakor magam sem számítottam. A harminc küldemény közül az egyik lassan kivált a többi közül. Nemcsak azért, mert „kinézete okán” (egy fej itt néz ki a képből nagyon) képi karaktere miatt már előre kiemeltem, hanem mert az események sorozata fokozatosan önálló történetté írta. S ez Öttevényen kezdett el sűrűsödni.
Öttevény
-
- A törvény, mivel szívesen olyan, amilyen, ezért ismétlődik, így magát is megszünteti.
- Ami van, törvényszerűen olyan, amilyen.
- A törvény véletlenül olyan, amilyen.
- A véletlenszerű szívesen olyan, amilyen.
- Ami törvényszerűen olyan, amilyen, nem szívesen olyan (amilyen).
- Megváltozik.
Erdély Miklós
Kunsziget a Normail Art ’26 földrajzi szerkezetében ugyanúgy egy volt a harminc célállomás közül, mint bármelyik másik. Oké, különleges képet választottam oda, de jelentőségét nem ez a koncepció adta, hanem az a történetsor, amely közben, ill. utólag fokozatosan köré épült.
Az első napokban semmi sem utalt arra, hogy ez a küldemény más utat jár majd be, mint a többi. Ugyanabban a működésben indult útnak, ugyanazok a szabályok vonatkoztak rá, mint a sorozat valamennyi darabjára, a projekt szempontjából ekkor még egyszerűen egy volt a harminc közül.
Öttevény azonban nem 2026-ban lépett be először a mail art munkáim történetébe. Szinte napra pontosan három évvel korábban, 2023. július 4-én Berekfürdőn már feladtam egy Kun Marcellának, Kunszigetre címzett küldeményt. A levél másnap Öttevényen kapott keletbélyegzőt, majd „Cím nem azonosítható” jelzéssel visszaindult hozzám. E korábbi tapasztalatból tudtam (csak nem sejtettem), hogy a Kunszigetre címzett Normail Art ’26-küldeményem útja Öttevényt is érinti.
Az útvonal tehát nem volt váratlan; az viszont igen, hogy a mostani művön az öttevényi nem, csak a kunszigeti bélyegző hagyott nyomot. A posta ugyanazt az utat ezúttal a küldemény helyett a Nyomkövetésben tette olvashatóvá. A különbséget nem én hoztam létre, a posta a saját működési rendje szerint járt el.
A történet apró elmozdulásokkal kezdődött: egy szokatlan nyomkövetési adat, egy elhúzódó várakozás, majd egy újabb bejegyzés. A küldeményt tehát Kunszigetre címeztem, a nyomkövetések azonban Öttevényt kezdték emlegetni, de nem azért, mert a küldemény „eltévedt”, hanem mert Kunsziget ún. kézbesítő postája Öttevény: tehát a rendszer saját működési rendje emelte ezt a települést a Normail Art ’26 egyik fő helyszínévé. Észrevettem ugyan korábban egy különös nyelvi egybeesést, az „evényt”: a történet még hangzásában is összekapcsolta a feladóvevényt és Öttevényt, ám nem gondoltam arra, hogy a posta nyelve ezúttal maga is rájátszik arra, amit a projekt már régóta tett: az adatok, az iratok és a helynevek lassan ugyanazon sztori egyre fontosabb szereplőivé váltak. Később tudakozvány indult, majd kézbesítési igazolás készült. A feljegyzések egymásra rakódtak, és olyan sűrűségű történetet rajzoltak ki, amelyhez fogható a másik huszonkilenc küldeménynél nem alakult ki.
Utólag könnyű volna azt állítani, hogy mindez eleve benne volt a tervben. Éppen ez volna a legnagyobb tévedés. A Normail Art ’26 nem az előre megírtakat hajtotta végre: következetesen végigvitte saját szabályrendszerét, miközben nyitva hagyta annak lehetőségét, hogy a folyamat váratlan jelentéseket hozzon létre. Nem a véletlent rendeztem meg, hanem teret engedtem neki – ekkor nyert számomra különös jelentőséget Erdély Miklós gondolata a törvény és a véletlen kapcsolatáról.
A koncepció egészét szigorú rend szervezte: meghatározott földrajzi hálózat, előre kialakított postai körök, valós települések, fiktív címzések, pontos adminisztráció. A váratlan események ezt a rendszert nem bontották meg; új értelmezési rétegekkel gazdagították.
A történések önmagukban még nem emelték volna ki ezt a küldeményt. A másik tényező magában a képben rejlett. A művek Tompa Mihály és Borbély Szilárd alakjai köré szerveződnek, a képek azonban nem azonos módon viszonyulnak hozzájuk. A legtöbb elektrográfián az arc még szinte beleolvad a festői anyagba. A gesztusok, a festékfolyások, a rétegek és a faktúrák együtt alakítják ki azt a bizonytalan határmezsgyét, ahol az arcok egyszerre jelennek meg és oldódnak fel. Ez az egy mű azonban másként működik: itt az arc már nem pusztán a képi szerkezet egyik eleme, itt a tekintet önálló jelenlétté válik, nem egyszerűen felismerhetőbb, hanem személyesebb. Míg a sorozat többi darabjának arca elsősorban képi eseményként létezik, ezen a művön a portré szinte már találkozássá alakul.
Talán az sem egészen véletlen – már amennyiben Erdély Miklós után egyáltalán szabad még ilyet mondani –, hogy a rólam írt kismonográfia szerzője, Szalai Zsolt éppen Öttevényen él. Ő arra figyelt fel, hogy munkáimban a véletlen nem a szerkesztettség ellentéte – a szigorúan felépített rendszer nem kizárja a váratlant, hanem lehetővé teszi, hogy az jelentéssé váljon.
Ez a kép nem azért lett különleges, mert az események kiemelték. Már önmagában is saját karakterrel rendelkezett, én ezért emeltem ki: a teljes történetet áttekintve érzékelhető, hogy másként tartja meg a tekintetet, mint a sorozat többi darabja. Akkor is önállóbb képként működik, ha képzeletben eltávolítjuk a körötte, benne és rajta élő matricákat, bélyegzőket. És mégis éppen ehhez a műhöz kapcsolódott a leggazdagabb eseménysor. Nem azért, mert ezt terveztem, de nem is azért, mert a posta kiválasztotta volna. A mű karaktere és postai sorsa egymástól függetlenül kezdett ugyanabba az irányba mutatni; a dokumentáció ezt a kivételes helyzetet tette láthatóvá. A projekt nem ezt a képet emelte ki, a folyamat során ez a kép emelkedett ki. S ez a különbség alapvető. Nem utólag próbálok jelentést tulajdonítani egy eseménysornak, és nem állítom, hogy a történtek előre megtervezett részek voltak – éppen ellenkezőleg. A Normail Art ’26 azt mutatja meg, miként képes egy következetesen megteremtett rendszer olyan eseményeket létrehozni, amelyekre maga az alkotó sem számított, mégis szervesen beépülhetnek a mű jelentésszerkezetébe. Öttevény története ennek a működésnek a legpontosabb megmutatkozása. Itt vált láthatóvá, hogy a Normail Art ’26 nemcsak képekből és nyomkövetési adatokból épül fel: azokból a kapcsolatokból is, amelyek az alkotói szándék és a tőle függetlenül működő világ között létrejönnek. A posta nem illusztrálta a művet: részt vett benne. Nem azért, mert tudta, hogy egy mű részese lett, hanem mert következetesen a saját szabályai szerint igyekezett működni.
Normail Art ’26 – Kunsziget, Öttevény
Amikor a teljes dokumentáció végre összeállt előttem, egy különös történetnél többet láttam: a mű olyan összefüggéseket is létrehozott, amelyeket a munka kezdetén magam sem láthattam előre. Ekkor vált számomra világossá az is, hogy a történtek és a kép karaktere egymást erősítik. A dokumentáció nem utólag ruházta fel jelentéssel ezt a művet: láthatóvá tett egy összefüggést, amely addig rejtve maradt. A kép és az út külön-külön is értelmezhető, együtt azonban olyan egységet alkotnak, amely egyikből sem vezethető le önmagában.
Ekkor nyerte el végső jelentését az is, hogy a küldemény visszaérkezése nem egyszerűen egy dátumhoz, hanem Tompa Mihály halálának évfordulójához kapcsolódott. A visszaérkezés időpontja nem csupán naptári adat: a mű értelmezésének része is.
A projekt előtt Öttevény Szalai Zsolt révén már ismerős és szerethető földrajzi név volt, a Normail Art ’26 után azonban személyes emlékezethellyé formálódott. Nem azért, mert valaha jártam volna ott, hanem mert egy postai történet ehhez a helyhez kötődött. Egy helynév is kaphat életrajzot. A Normail Art ’26 dátum helyett emléknapot (harmincadikát…) választott. A küldemény ahelyett, hogy egyszerűen visszaérkezett a feladóhoz, beérkezett Tompa Mihály emlékezetének idejébe. Mintha a saját idejét nem a naptár, hanem az emlékezés szabná meg. A harminc darabból álló sorozat e darabjának története nem akkor fejeződött be, amikor fizikailag lezárult az útja: a sztorit továbbírta, hogy Tompa Mihály halálának százötvennyolcadik évfordulóján érkezett vissza hozzám, ekkor kapott a postai eseménysor olyan jelentést, amelyet előre nem lehetett megtervezni.
Ebben a felismerésben számomra nem a rendkívüli véletlen a legfontosabb. Sokkal inkább az, hogy egy gondosan felépített alkotói rend képes volt nyitva maradni a váratlanra.
Éppen itt és most, mielőtt a számot betűvel újból leírom, illik rákeresnem a harminc szóra, hogy nem írtam-e el, ahogy gyakran szoktam, hamrincnak. No, eddig hányszor volt benne? Huszonnyolcszor.
Ettől Normail Art-kompatibilisebb véletlent keresve sem találnék. Egyszer sem hamrinc. Erdély Miklós a sarokban (párdon, sorokban) elégedetten bólogat. Ezt sem terveztem; véletlenül pont ezért működik.
Nem ritkítom a huszonnyolc harmincat. Ott sem bántom, ahol bántóan közel vannak egymáshoz. Viszont le sem írhatom még egyszer. A sztori túl jó ahhoz, hogy véletlenül elrontsam. (Viszont ebben a bekezdésben még kétszer leírtam. Ajjaj. Innentől már csak hamrincnak írhatom.)
A dokumentumok képpé válnak
A képek feladásáig úgy gondoltam, hogy a Normail Art ’26 eredménye a mail arttá alakított elektrográfiák története lesz. A dokumentáció rendezése közben szembesültem azzal, hogy már mennyire nem ugyanazzal a művel állok szemben, amelyet a feladás napján útjára bocsátottam. A feladóvevények, a nyomkövetések, a tudakozványok és a kézbesítési igazolás eleinte pusztán dokumentumoknak tűntek. Azért őriztem meg őket, mert az eseménysor hiteles nyomait rögzítették. Ahogy azonban egymás mellé rendeztem őket, lassan megváltozott a szerepük, már nem csupán olvasni, bámulni is kezdtem őket. A feladóvevények keskeny papírsávjai, a nyomkövetések ismétlődő tipográfiája, a bélyegzők csudaszép lenyomatai, a dátumok ritmusa, a vonalkódok csíkrendszerei fokozatosan elveszítették pusztán adminisztratív jellegüket, nemcsak információt hordoztak, hanem önálló vizuális rendet is létrehoztak. A posta azon túl, hogy új jelentéseket társított a képekhez, saját képi nyelvét is beszédesen írta rájuk. Az iratok egymás mellé rendezve már nem egyszerű irategyüttesként, hanem képi kompozícióként kezdtek működni. A nyomtatott betűk, a bélyegzők, a vonalkódok, a különböző méretű papírok ugyanúgy ritmust, ismétlődést és szerkezetet hoztak létre, mint az elektrográfiák rétegei.
A Normail Art ’26 vizuális világa így nem az elektrográfiák, ill. az őket hordozó mélartok szélén ér véget. Folytatódik a feladóvevényeken, a nyomkövetéseken, a tudakozványokon és a kézbesítési igazoláson is – két különböző képi rendszert kapcsol össze: az egyiket én hoztam létre, a másikat a posta alkotta.
A posta mint alkotótárs
Ebből a felismerésből számomra újabb kérdés következett. Ha a dokumentáció valóban a mű vizuális rendszerének részévé vált, akkor ki tekinthető a második képi világ alkotójának? A válasz első pillantásra meghökkentőnek tűnik: a Magyar Posta, pontosabban annak működése. Természetesen nem abban az értelemben, hogy tudatos alkotói szerepet vállalt volna. A dolgozók ugyanazokat a mozdulatokat végezték el, amelyeket nap mint nap küldemények ezrein; ugyanazokkal a bélyegzőkkel dolgoztak, a megszokott szabályokat követték. Számukra ezek a küldemények a mindennapi munka részei voltak, küllemük azonban eltért a megszokottól. Éppen az tette lehetővé, hogy a Magyar Posta működése a Normail Art ’26 egyik alkotótényezőjévé váljon, hogy a küldeményeket nem műalkotásként kezelte. Eldőlt, melyik küldemény milyen útvonalon halad tovább, hol kap újabb bélyegzőt, mikor válik szükségessé tudakozvány, és miként zárul le egy postai történet. A bélyegzők, a címzések, a vonalkódok, a nyomkövetések, a feladóvevények, a tudakozványok és a kézbesítési igazolások nem kívülről kapcsolódtak a Normail Art ’26-hoz: belülről építették azt tovább.
A két hiányzó küldemény
A huszonnyolc visszaérkezett mű teljes életrajza rekonstruálható, a feladóvevényektől a nyomkövetéseken és a tudakozványokon át egészen a kézbesítési igazolásig végigolvasható az útjuk. A két hiányzó esetében viszont ez a történet megszakad, nem azért, mert elvesztek vagy még úton vannak. A posta mindkettőt kézbesítettnek tekinti, számára sorsuk ezzel (egyelőre) lezárult. A Normail Art ’26 történetében viszont postai értelemben befejezett, művészeti értelemben befejezhetetlen státuszt képviselnek. Nem ugyanazzal a bizonyossággal olvashatók tovább, mint a huszonnyolc visszaérkezett mű, s éppen ez a nyitottság teszi őket a projekt egyik legfontosabb tanulságává. Hiányuk ezért nem egyszerű veszteség: a hiány is esemény, dokumentum, a mű része.
A két hiányzó küldeményhez különös egybeesések is kapcsolódnak. Valós földrajzi nevekhez következetesen fiktív személyeket társítottam, a posta azonban nem fikcióként, hanem kézbesítési feladatként olvasta ezeket a címzéseket, és saját működési rendje szerint próbált valóságot találni mögöttük. Érintett nyomkövetéseinek adatai szerint talált is: „Sikeresen kézbesítve”.
A hernádkaki postán kapott szóbeli tájékoztatás szerint a (Kunhalom) Domaszékre címzett küldeményt egy Kun Marcell nevű embernek, a (Kun-gödör) Diósjenőre címzettet pedig egy Ifjúság út nevű közterületen kézbesítették. A feladó Hernádkakon éppen az Ifjúság utcában lakik. Hogy ezek pontosan milyen egyezések, félreértések vagy a posta saját értelmezési gyakorlatának következményei, még nem tudhatom. Annyi azonban bizonyos, hogy a rendszer itt ismét megpróbálta valóságként olvasni azt, amit én tudatosan a fikció és a valóság határára építettem.
A két küldemény ügyében a Magyar Posta ügyfélszolgálatának írtam. A hivatalos visszaigazolást követően újabb értesítést kaptam arról, hogy az ügy kivizsgálása folyamatban van. E műleírás lezárásának időpontjáig azonban végleges válasz nem érkezett.
A mű saját története
A Normail Art ’26 során a küldemény eljut a feladótól a címzettig (esetemben ez ugyanaz), útja során bélyegzőket, jelzéseket, piszkot, sérüléseket vesz magára. A mű azonban nem egyszerűen postai úton közlekedik: maga az út válik olyan alkotói térré, melyben a feladás és a (vissza)kézbesítés, az ún. „úvékázás” (után- vagy visszaküldés) közötti idő nem üres köztes szakasz, hanem a mű alakulásának ideje. Ebben az időben olyan események következhetnek be, amelyeket az alkotó nem irányít, mégsem idegenek a műtől: az útvonalak, a várakozások, a bélyegzők, a nyomkövetési bejegyzések, a tudakozványok, a kézbesítés és akár a vissza nem érkezés is továbbírhatja azt, amit a feladáskor még késznek gondolt. A küldemény a feladás után kilép az alkotó kizárólagos fennhatósága alól, sorsa pedig nem feltétlenül a kézbesítéssel fejeződik be. A posta műalkotás helyett címzésként, súlyként, tarifaként, útvonalként és feladatként olvassa a küldeményt. Éppen ez a tőlem független olvasat hozhat létre rajta olyan nyomokat és összefüggéseket, amelyekre magam nem gondolhattam. A Normail Art ’26 számomra ezért már nem egyszerűen hamrinc elektrográfia postai története: annak kísérlete, hogy egy mű miként képes együtt élni egy nála nagyobb rendszerrel; miként őrizheti meg alkotói rendjét úgy, hogy közben befogadja mindazt, amit a valóság szigorúan hozzátesz. Ebben az értelemben a posta többé nem csupán a mű közvetítője, működése olyan külső erő, amely útvonalat, időt, nyomot és sorsot ad a küldeménynek. A művészi szándék nem szűnik meg, de már nem marad egyedül: találkozik a posta működési rendjével, az emberi döntésekkel, a félreértésekkel, a véletlennek látszó egybeesésekkel és mindazzal, amit előre nem lehetett megszerkeszteni.
A Normail Art ’26 végére már nem ugyanaz a műsorozat áll előttem, amelyet feladtam. A képekhez hozzátartozik mindaz, ami útközben történt velük, és mindaz is, ami dokumentumként utánuk marad. A mű nem akkor lett teljes, amikor elkészült, sokkal inkább amikor önálló élete kezdődött. Talán ez a Normail Art ’26 legfontosabb tapasztalata. Nem az, hogy a posta nyomot hagyott a műveken, hanem az, hogy a műnek is sikerült nyomot hagynia a postán.
A Normail Art ’26 ezzel számomra nem lezárult. Történetté vált.
Hernádkak, 2026. július 30., a 28. küldemény visszaérkezésének napján, Tompa Mihály halálának 158. évfordulóján – Berekfürdő, 2026. augusztus 8.
Sikeresen kézbesítve, elveszett
Kiegészítés a Normail Art ‘26 Műleírásához
Augusztus 14-én megérkezett a Magyar Posta hivatalos válasza a két, tisztázatlan sorsú mail art ügyében. Az ügyfélszolgálati igazgató többek között arról tájékoztatott, hogy a küldeményeket elveszettnek tekintik. Két, egymást követő „igazság” keletkezett az érintett művekről; előbb sikeresen kézbesítve, majd elveszett. A posta hivatalos dokumentumban értelmezte saját működésének eredmény(telenség)ét.
A lácacsékei megnyitó előtt néhány nappal a teljes kiállítási anyag újabb postai történet szereplője lett: egy csomagban postáztam azt a helyi polgármesteri hivatalba, Fedor László polgármester nevére. A nyomkövetés közölte az addigra számomra már különös jelentéssel telítődött mondatot: Sikeresen kézbesítve, csakhogy a Lácacsékei Művésztelep alapító vezetője, Éles Bulcsú a polgármesteri hivatalban nem találta a csomagot, és a jegyző sem tudott róla. Később kiderült, hogy a csomagot Fedor Lászlónak nem a hivatalban, hanem más címen, háznál kézbesítették.
A megnyitó napján, augusztus 29-én magammal vittem Lácacsékére a korábban Monyha-tanyára feladott és hozzám visszaérkezett két mail artot, melyeket a Normail Art ’26 huszonnyolc küldeménye mellé helyeztem, s elmondtam, hogy „Hoztam a hiányzó kettő helyett másokat, de nemcsak azért, hogy meglegyen a hamrinc. Monyha-tanyára adtam fel őket, valós lácacsékei irányítószámmal, téves címzéssel. Ricséig jutottak, aztán vissza hozzám, hogy végül mégis ide érkezhessenek. A Felső-sorra indultak: előbb arról értesítettem az ott élő rokonaimat, hogy Jókai ebédre érkezik, aztán egy másik küldeménnyel arról, hogy mégsem. De nem szereztek egyik hírről sem tudomást. A posta visszaküldte őket hozzám, hogy végül én kézbesíthessem őket Monyhának.”
A megnyitóval a Normail Art ’26 története nem zárult le. Szeptember 1-jén újabb levelet kaptam a Magyar Postától, melyben ismét közölték, hogy a két küldeményt elveszettnek tekintik, majd adat- és titokvédelmi kötelezettségükre hivatkozva kihangsúlyozták, hogy nem járulnak hozzá levelük bármilyen módon történő nyilvánosságra hozatalához. Válaszomban ennek pontosítását kértem. Tájékoztatásukra várok.
Berekfürdő, 2026. szeptember 1.
A korábban leírtak helyett
Záró kiegészítés a Normail Art ’26 Műleírásához
A harmincnapos ügyintézési határidő zárónapján, október 1-jén megérkezett a Magyar Posta válasza. Közlésük szerint szeptember 1-jei bejelentésem alapján az illetékes jogi szakterületeik bevonásával felülvizsgálták korábbi válaszukat, és pontosították a közzétételi korlátozásra vonatkozó részt.
A korábbi mondat helyett, amely szerint a Posta az adat- és titokvédelmi kötelezettségére tekintettel „nem járul hozzá a levélnek vagy egyes részletének közzétételéhez, bármilyen módon történő nyilvánosságra hozatalához”, most ezt közölték:
„A válaszainkban a Magyar Posta Zrt. általi közzétételi korlátozásra vonatkozóan az alábbi felhívást kérjük figyelembe venni a korábban leírtak helyett:
Felhívjuk figyelmét, hogy a Magyar Posta Zrt. jelen levele a bejelentése kezelésének keretében a bejelentő megfelelő tájékoztatásának célját szolgálja, amelynek további felhasználására a mindenkor hatályos jogszabályokra figyelemmel kerülhet sor.”
A korábbi, kifejezett közzétételi korlátozást tehát a Posta visszavonta: új közlésében már nem tiltja meg a levél vagy egyes részleteinek nyilvánosságra hozatalát, hanem további felhasználását a mindenkor hatályos jogszabályokhoz köti. Konkrét jogszabályt vagy jogszabályhelyet nem nevez meg. A Normail Art ’26 történetében ezzel másodszor változik meg a Posta álláspontja: előbb a sikeresen kézbesítve lett elveszett, most pedig a nem járul hozzá helyére lép a korábban leírtak helyett.
Bár a mostani válasz nyomán is maradtak kérdéseim, további levelezést nem kezdeményezek. Miért is?
Százötvenhét éve, 1869. október 1-jén az Osztrák–Magyar Monarchiában hozták forgalomba a világ első hivatalos postai levelezőlapját. Az, hogy a Normail Art ’26 képes levelezőlapjai történetének lezárására éppen ezen a napon érkezik meg a válasz, legyen az Erdély Miklós-i véletlen újabb közreműködése. Ahogyan az is, hogy itt fekszik íróasztalomon a tegnap kézhez kapott, Dicső Zsolt emlékére, hetvenedik születésnapjára megjelent Képeslevelezőlap, odaátra című kötet. Szolgáltassanak ezen évfordulók alapot arra, hogy tiszteletükre is jobbnak lássam, ha az ügyet a magam részéről lezárom. Vagyis, posta-nyelven: az ügy lezárására kerítek sort. Nincs már szükség arra, hogy köz-vetítőnk garmadjára: harmadjára is úgy gondolja meg magát, hogy arról újfent helyesbítő levelet ír nekem.
Meg különben is: százötvenhét év az már majdnem a Tompa-i százötvennyolc.
Hernádkak, 2026. október 1.
