semmit sem hozott magával,
talán még ruha sem volt rajta.
pedig a hajnal nem kért egyebet,
csak egy villanást
abból, ami lehetett volna.
akár árnyék vagy bármi hozzá hasonló.
hogy érezhesse, létezik.

maradt a sötét, és a meztelen tétovaság,
csak a hold próbált vele versenyezni.
letette árnyékát az ágy szélére, oda,
ahol formát akart ölteni

ruha nélkül.

akkor látszott igazán, amikor
testének vonala körülrajzolta
és valóssá tette az ébredést.
majd elindult
s csak az alakjától
meggyűrődött lepedő árulkodott az ágyon
arról, hogy itt járt és megállította a napot,

s vele együtt az időt is,

nem mozdul
sem az idő, sem a tér…

a résnyire nyitott ablakon, ahogy az életalagútban,
nem jár még a szél sem.
maradt a függöny úgy, ahogy a távozás levegője
maga után húzta,
mint félig nyitott legyezőt a kézben,

megőrizve az utolsó pillanatot.

azt amikor láthattam a távozását.

amikor meztelen alakja végigsuhant
a szoba elnyűtt terében.

előtte táncba kezdett, megforgatta magát,
hajnalt idézett,
és ahogy mozdult, láthatóvá tette minden hajlatát.
mintha incselkedne.

míg a test szabad játékot űzött velem,
szemérmesen meghátrált, karjaival elzárva
maga elől a teret.
később mellém zuhant és lábait széttárva hozzám utat keresett.

és úgy viselkedett, mint testben a lélek, lélekben a hit.
a leheletét is éreztem.

miközben úgy maradt minden,
megőrizve így az utolsó pillanatot.

vártam.

vártam hogy egyszer az ajtó nyíljon és belépjen,
majd halk szavak között elbújtassa annak értelmét,
hogy ő az, akit küldtek.

így lett.

lassú mozdulatokkal engedte a kilincs szorítását,
és a résnyire nyitott ajtón át benézett, hosszasan kémlelt, majd hátralépett.
azt hittem elment, és csak ennyi volt.

hagytam hogy megmaradjon a rés, hátha mégsem,
de csak a huzat járt kedvére a szoba hűvösében,
és vívott konok táncot a függönnyel,
mint kíváncsiskodó fiú a lány szoknyájával,
megragadva minden pillanatot,
hogy felhajtsa és meglesse rejtekét.

így játszott a levegő is az üresség vásznát lengetve.

2.

arra gondoltam, hellyel kellett volna kínálnom
vagy kézen fogni és behúzni az ajtó résén át,
legalább egy keveset, ha tud,  maradjon.

de nem. nem tettem meg.

összekuporodva a szoba sarkában lestem a rést,
mint egyetlen útnak az elszalasztott, utolsó pillanatát.

3.

az idő elvesztette türelmét felettem.
nem tudta kivárni hogy a tétlenségemet megmakacsolva
felálljak a szoba szegletéből és megnézzem; valóban elment-e?
megelőzött.
kitárta az ajtót, lássam; ott volt mindvégig.
engedelemmel viselve addigi sorát, míg hozzám beléphet.

erre nincs szó.

az idő megadva magát, fejet hajt az alázat felett.
a ragaszkodás alázata ez.

ő, maga mögött hagyva a várakozás terét,
lassú, ám határozott léptekkel elindult felém.
ami elfedte, lehullott, mire mellém ért.

4.

meztelen volt, látni engedte azt, amit eddig kerestem.
ő lett értem, vagy miatta lettem én?
összefolynak a gondolatok,
ahogy a térben az ébren- és álomlét.

ma már egy a kettő; belőle vagyok én,
és benne találtam meg magamat,
ott, ahol a Föld az éggel összeér.

nem szólt.
leült szorosan mellém, ölébe húzta a kezemet,
fejét a falnak támasztva becsukta szemét,
elrejtve így örökre azt a pillanatot amiben ő ott volt.