Boldvai Balázs, Dobokay Máté és Eiter Tamás kiállítása a pécsi Művészetek és Irodalom Háza Martyn Ferenc Galériájában nyílt meg Substraction/Kivonás címmel 2022. május 13-án. A három fiatal alkotó magát a fotográfia médiumát vallatja. Olyan összefüggő témakörök érintése merül fel a látott művek kapcsán, mint például hogy mi egyáltalán a fotográfia, mik a határai, lehet-e lefotózni a láthatatlant, mi a viszonya absztrakt és konkrét fotográfiának. Mi módon lehetne a fotográfiát mint képet röviden definiálni?

A fotó a kinti látható világ objektív, automatizmuson alapuló leképezése, ahol a referencia a külső világra egyértelmű kapcsolatot feltételez, és mindez, a látvány egy fényérzékeny felületen maradandóan rögzül. Tehát létezik a kinti látható világ, van egy apparátus (eszköz) és szükséges valamilyen fényérzékeny felület. Képpé a rögzítéssel válik a fotografikus látvány (vö. camera obscura, majd kamera használata).

Mi az, ami elhagyható ebből a három tényezőből úgy, hogy még mindig fotográfiáról beszélhessünk? Alapállásból úgy tűnik, két dolog nem szükséges hozzá. Nem szükséges az apparátus – például a kamera –, hogy a fény nyomot hagyjon, illetve a kinti látható világ bizonyos „szelete” sem kell ahhoz, hogy valami automatikusan leképeződjön, rögzüljön. A fény a főszereplő! A mindig, mindenhol létező fény önmaga képes képpé válni. Ilyen technika például a luminogram. Ezen az úton talán legmesszebb René Mächler (1936–2008) svájci fotográfus és képzőművész jutott, aki Moholy-Nagy fotogramjainak „tisztaságán” is túllépett, és a fénycsóvát mint önmaga referátumát valamiféle konkrét mivoltában (vö. konkrét művészet) emelte művészetté. (Mächlernek 2002-ben a pécsi Csopor(t) Horda Galériában – Pécsi Horvát Színház – nyílt kiállítása, melyet e sorok írója nyitott meg.)

René Mächler: Cím nélkül, Luminogram, 2002 (A cikk szerzőjének tulajdona)

A másik karakteres „határműfaj”, a kemogram a fotó saját, az előhíváshoz szükséges kémiai anyagait használja tárgyként és eszközként is. Ez a technika inkább a festészethez, vagy valamilyen manuális nyomhagyáshoz köthető. A „Kivonás” című pécsi kiállításon is leginkább ezzel, a képzőművészethez szorosan kapcsolódó megoldással találkozunk. De erre visszatérek még.

Tárjunk fel néhány gondolatot a hagyományos fotóval kapcsolatban. Minden fénykép reprodukció (vö. automatizmus), de egyben manipuláció (csinálmány) is. Ez a médium kettős természete, ez az, ami például karakteresen megkülönbözteti a manuálisan létrehozott, tehát rajzolt vagy festett képtől. A kísérleti fotónál inkább a manipulatív karakter kerül előtérbe, míg például a dokumentumfotónál a reproduktív jelleg dominál. Amennyiben a „csinálmány” átveszi a főszerepet, akkor juthatunk el a már említett határokig, vagy át is léphetjük őket és beszélhetünk például luminogramról vagy kemogramról.

A viszonyítási alapjaink általában magunkra vonatkoznak, saját élettani működéseinkre, és ez talán érthető is. Az apparátus, a kamera csak becsapóan hasonlatosan működik, mint a szem. A kamera gép; nem képes önállóan gondolkodni, korrigálni, azontúl torzít, a teret összenyomja, a tónusokat átlagolja és így tovább. Nincs is ezzel semmi gond! Ha nem így működne, nem is lenne alkalmas művek létrehozására. A „művi” nem lehet azonos a tapasztalható kinti valósággal. A közvetítő-torzító, tehát mediális jelleg minden hasonló eljárásnak a sajátja.

Kanyarodjunk vissza az experimentális fotográfia területére. Lehet-e a láthatatlant megragadni fotografikus eszközökkel? Vegyük vizsgálódás alá a médium határait. Leszögeztük, hogy fényérzékeny anyagra és fényre mindenképpen szükség van ahhoz, hogy fénykép szülessen. Ez a legfontosabb ismérve a technikának. Vagy mégsem? Amennyiben a fotó hordozója nem hagyományosan fényérzékenyített felület, hanem például egy monitor, amit szintén fény „vezérel”, és az álló- vagy mozgókép maradandóan képes rögzülni általa, akkor nem ugyanarról beszélünk, csak kicsit más perspektívából? Maradjunk az elektronikánál, és menjünk még tovább az úton. Ide sorolható-e, ha az experimentalizmushoz kötődően nem a gesztus vagy egy látható folyamat (például kemogram és luminogram) a kép tárgya, hanem maga a „jel”, az elektronikus feszültségváltozás, vagy valami hasonló természetű jelenség, folyamat? Mit nevezhetünk valóságnak? Rögös, kényes területe ez a gondolkodásunknak. Lehet-e ennél a technikánál, a fényképnél a kiindulás hang? Ez is könnyedén alakítható egyik médiumból a másikba; akár oda-vissza. De talán most már túl messzire mentünk…

Szögezzük le: a foto-gráfia nem más, mint fény-(le)képezés/rajz/írás/rögzítés.

A Martyn Galériában kiállított Boldvai-, Dobokay- és Eiter-művek közös tulajdonsága a szabad, határokat is átlépő kísérletezés, a biológiai, fizikai és kémiai folyamatokra épülő gondolkodás és fotóművészi megvalósítás. Munkáik nem absztraktak, hanem önmaguk konkrétságában fogalmazódnak meg. A fiatal alkotók megfosztják egyes alapelemeitől a fotográfia médiumát, és ugyanazzal a gesztussal leginkább behelyettesítik egy másikkal, egy komplex folyamattal, ami látszólag idegen tőle. A közel kétszáz éves médium alapkérdéseire kérdeznek rá. Teszik ezt a ma emberének tapasztalataival, látásmódjával, és mégis folyvást visszakanyarodva az alapokhoz.

Boldvai Balázs művei a negatív filmekről lemosott színes fényudvar-mentesítő réteg redukcióit tárják fel. A kémcsövekben mintha még folyna a kísérlet; a filmek elszíneződött előfürdő-folyadékai látszanak. Különböző színű alapfátylakat hoz létre, a mellékterméket avatja művé. A steril, professzionális minőségben megvalósított, koncept jellegű installáció furcsa várakozást, az időtlenség és pillanatnyiság kettősségét hordozza.

Boldvai Balázs: Essence 2

Dobokay Máté a használt fixír-folyadékból kinyert ezüsttel építkezik. Elektrolízissel és szimpla cinkkel való reagáltatással nyeri ki a korábban fotópapírokból kioldódott ezüstöt. A fényérzékeny anyag legapróbb szerkezeti egységeit emeli ki a már kidobásra szánt vegyszerből. A részletekben rejlő szépség, az átölelő kozmikus hatás mind esszenciája Dobokay letisztult világának.

Dobokay Máté: Silver on TitanZinc 2

Eiter Tamás a pusztulás és ugyanakkor az életben maradás képeit tárja elénk. „Drosophila” című, 2022-es sorozatát rovarokkal együttműködve hozza létre. A muslinca enzimek segítségével bontja le a fotó-zselatint. A képalkotó ezüst a rovarok bélrendszerébe jut, majd később légypiszokként kerül vissza a fotópapírra. Eiter különféle fotóeljárások, folyamatok kapcsán alakítja ki a végső vizuális formát; előhív, halványít és fixál. Az élőlények mozgását a papír hajtásai is befolyásolják.

Eiter Tamás: Drosophila 1

Az elhalt élőlények lebontásának legnagyobb részét általában a rovarok végzik el. A klasszikus fotográfia és a halál kapcsolata már a kezdetektől állandóan felbukkanó téma. Ami véglegesen eltűnt, ennek ellenére valamilyen formában megőrződhet a fotó-eszköz közbenjárásával, használatával. Az egész lényegében illúzió, főleg ha a gondolat-léptéket térben és időben megnöveljük, de ez egyben az úgynevezett vagy vélt valóság kitüntetett része is.

A fotográfia időhöz, a kinti látható valósághoz való sajátos, egyedi viszonya kapcsán továbbra is újabb nemzedékeket sarkall arra, hogy alkossanak bűvkörében. Újabb kifejezési eszközök, technikák jöhetnek, de a fénykép médiumának segítségével a megragadhatatlan rögzítésének felemelő érzése továbbra is mással nem behelyettesíthető marad.