Mosdatás

Nézzük, s közben már gonddal leemelnék
a homlokzatról a Korpuszt; pernyés fehérre
lepte helyén egy év: nem csiszolta hó, szél, eső,
tűnődöm, melyik védhette volna? Civilre,
ingre vetkőzve két sovány, kézügyes szerzetes
készül bánni vele, bő létrán lefelé,
egyik szinte vállára lopja, akár a keresztet,
a kőlap-kereszt falba vasalva marad fönt.
Némán közelednek hozzánk, mi még nyakunkat
nyújtogatjuk a szurkolástól az örök keresztút
murvás, fecskeröptű, alkonyba nyúló udvarközepén.
Ha így utolsó böjti hét s ma nem illő látogatók közt –
íme, mosdatják, magasul leplét ejtve fölénk a teste,
véljük, ragyogni kezd; ajánlja szemünknek a húsvéti Napot.

Futórózsák

Mért hittem, virtuális
fényedben járok – hirtelen hangos papok,
álltunk; ahogy ma nem szokás,
lobogó kötény-csuhában – aznap a szél itt,
nagy víz felől, fújt rendre. A keresztút
vaskos oszlopai mellől a futórózsák
tornyunkig törleszkedtek – homlokfalon
a Korpusz körül indáikat levágtuk,
levélkéje se árnyalja a töretettség
domborzatát, töviseikkel a durva kivérzés
élő jelét ne zúzzák… S a föltámadás
palást-szirmával fönt ne hivalkodjanak.
Az imádás nyájas, napos ideje volt,
késő május hava. Egy nap s a lángnyelvek üzenete.