A kollázsnak kapcsolatokat kell teremtenie, lehetőleg mindennel, ami a világon létezik – mondta a nagy ragasztgató, Kurt Schwitters.
Míg a festészet–szobrászat–grafika szentháromságára fixált általános nézet szerint Schwitters, Max Ernst és társai idevonatkozó aktivitása évtizedekig nem talált követőkre, és sok alkotó mindössze festményei vázlatozásának eszközeként kezelte a kollázst, többen is vannak a világban, akik a radar alatt nyugodt, lassú, kitartó evezéssel tolták a nagykorúságba a műfajt, és nem foglalkoznak mással, csak kollázsokat és assemblage-okat (tárgykollázsokat, berendezett dobozokat) készítenek. Kollázzsal mindent el lehet mondani, mindenre lehet reflektálni. Van, aki több tucat részletből komponál komplex látványt, mások csupán két erős képkivágás konfrontációjával okoznak maradandó élményt a nézőben. Lehet hűséggel ragaszkodni a kivágás/ragasztás analóg technikájához, photoshoppal azonban új rétegeket is lehet húzni a meglevőkre.
Egy régi könyv metszeteit kortárs lapok jó minőségű nyomataival kombinálva szürreális tartalmakat hozhatunk létre egy egészen új dimenzióban. Az újrahasznosítás, a feladatukat betöltött anyagok „felértékelése“ ebben a csodálatos körforgásban szenzációs távlatokat nyit. Olyasmit lehet alkotni a meglevőből, ami még nem volt, a kísérletezés irányai nem ismernek határokat. Dolgozni lehet régi könyvek belső fedelére, kihajtogatott dobozokra, használt hullámkartonra, talált lécdarabokra. Fel lehet használni minden papír- és textildarabot, használt akvarellt, régi térképeket, papírbabákat, borítékok külső és belső felét, jegyeket, árcédulákat, érvénytelen papírpénzeket.
Ha elkezdünk egy képet, belesodródunk egy szakadatlan alkotói folyamatba, melyben pontosan a megfelelő időben kerül egy odaillő elem az ember keze ügyébe. Ez az élmény fokozható, ha az ember egy lealapozott képet idő előtt abbahagy és továbbküld egy másik művésznek, mert onnantól teljesen új irányba fejlődhet egy kép.
A kollaboráció kora
Zach Collins amerikai alkotó 2011 és 2014 között több száz kollázsművésszel vette fel a kapcsolatot a Facebookon keresztül, s küldött mindenkinek egy úgynevezett startert, azzal a felszólítással, hogy a felkért művész fejezze be és küldje vissza a kész művet. 500 munka készült így, melyet nagy sikerű kötetben jelentetett meg 2014-ben We Said Hello and Shook Hands (Köszöntünk és kezet ráztunk) címen. Analóg és digitális képek születtek így, nemegyszer ugyanarra a kezdőlapra.
Bealey-Lakner kollaborációk
Kollaboratív kollázskönyvek egész sorát kezdeményezte ez a rendkívüli, kezdettől konzekvensen végigvitt ötlet, s azóta elkészült a „Monster Trust“ Mister Koppa szerkesztésében, valamint Allan Bealy csodálatosan kivitelezett antológiái. A Brooklynban élő képzőművész újraélesztette Benzene Editions nevű, 80-as években alapított, majd hosszan szüneteltetett független kiadóját is, hogy megfelelő keretet adjon a projekteknek. Az első, a Warblers (Poszáták) című 25 oldalas füzet egy madaras kollázsképeslapjának verzióit tartalmazza. Az amerikai, európai, ausztrál kollazsisták Bealy lapját továbbdolgozták. Kivágással, beragasztással, multiplikálással alkották meg a maguk madarát. A Z to A című ábécéskönyvben a meghívott résztvevők egy betűre, szóra asszociáltak. Egy későbbi projektben versek képi interpretálását kapták feladatul.
A kollázs kihívás a szemnek. Egy kollázs sosem unalmas. Puszta jelenlétével mélyebb szemlélődésre kényszeríti a nézőt.
Joe Castro horoszkóp illusztrációja
Mialatt a kollázsművészek a bolhapiacokon és az antikváriumokban kutakodnak nyersanyag után, a napilapok, magazinok, kulturális csatornák felfedezték a kollázsoló illusztrátorokat, s így mintegy bezárul a kör a képi elemek újrahasznosításában. (Joe Castro amerikai művész horoszkóp képei a német Glamour magazin 2016. januári számában.)
A kollázsban való gondolkodás, a készség apró elemek felismerésére, a „kell/nem kell“ gyors eldöntésében szerzett rutin korunk velejárója. Naponta szortírozzuk az információkat. Talán ezzel is magyarázható az a meglehetősen meghökkentő, de örvendetes jelenség, hogy míg a tradicionális táblaképeket, szobrokat bemutató kiállítások közönsége mindenütt egyre idősebb, a kollázskiállításokon, fesztiválokon és workshopokon tolonganak a fiatalok. Ambiciózus és jól képzett kurátorok új generációja próbálkozik szerte a világban a fotó- és videóművészet mellett kollázsgyűjtésre motiválni az ezredfordulón született közönséget, tehát elmondhatjuk, hogy sikerült kapcsolatot teremteni lehetőleg mindennel, ami a világon létezik. Még jobban is, mint ahogy Schwitters azt a két háború közti Európában elképzelte.
Szelleme eleven. Mint ahogy nem tudunk elfeledkezni Max Ernst és a dadaisták hagyatékáról és Hannah Höchről sem, aki berlini kis házának pincéjében elásva rejtegette a nácik elől Amerikába menekült kollegáinak munkáit, akiket ma mind a mestereinknek tekintünk valamennyien.
Carolina Chocron: Alcachofada
Marsha Balian: Big Dog
Carl Heyward: Prior Damage Crown
