Mentem Lázár Ervin temetésére, és egy pillanatra átcikázott rajtam, hogy biztosan Gáspár is ott lesz, de rögtön kapcsoltam, nem, ő már nem lesz ott, az ő temetése csak jövő kedden lesz. Agyam egy távoli részébe még nem jutott el a hír: Nagy Gáspár nem lehet ott Lázár Ervin temetésén. Az égi és földi utak néha keresztezik egymást. A lomha tudat még nem raktározta el: barátom nem megy többé temetésre, utoljára még lehetőségként elém dobja: ott lesz. Ott is volt persze, a többiekkel együtt, akik nem tudnak meghalni bennem. Mindenki meghal, de senki sem halott?

Mikor volt jobb élni, kérdezi tőlem fiatal pályatársam, persze nekem mindenki fiatal ötven alatt. Milyen volt akkoriban, amikor, ha valahová Nagy László bevonult, felragyogott az egész terem? Nem mertünk odamenni hozzá, de jelenléte a mi létezésünket is tündöklővé tette. Milyen volt, amikor őfelsége Páskándi Géza erdélyi nagyfejedelem tisztelte meg asztalunkat, és kínált meg cigarettájából? Vagy együtt hallgattuk a gyimesi keservest Szécsi Margittal? És Hervay Gizella minket talált meg magányában, balladás szeme ránk is csillogott? Amikor egy bolond éjszakán együtt táncoltam Mészöly Miklóssal, és Szederkényi Ervin hellyel kínált? Akkor még ott sétálhatott Pinczési Jutka, a mindig izgatott költőlány, és kereshettük Kormos Istvánt, mert élt! Élt bizony. Hiszen találkozót beszélt meg velem, „jöjjön el nyolcra a Fészekbe, ott leszek”. Jajistenem, hol van, mi az a fészek? De elmentem, és másfél óra téblábolás után hazamentem. „Vártam a Fészekben, mi történt?” – vont kérdőre szinte bántón. „Én ott voltam…” „Hol?” „A portán vártam.” „Hátul kártyáztam Csurkáékkal” – nézett rám olyan arccal, hogy nemcsak azt érezhettem, megbocsát, hanem hogy magára ismer. Meghalt egyik percről a másikra, száz fiatal költő lett árva, itt hagyta nekünk fogadott fiát, Nagy Gáspárt, akinek a társasága egy életre biztonságot adott. Ha ő élhet, ha ilyen a világ akkor nincs olyan nagy baj. És nem volt baj akkor sem, ha Lázár Ervin közelében lehettünk, sugárzott belőle a derű, a jóság. Meghaltak mind, meghaltak a barátaim is, Bella Pisti, Szervác József és Csajka Gábor Cyprian, néhányan élnek még, szikrázó fehér hajukat látom néha temetéseken.

És láthattam Orbán Ottót egy szigligeti asztalnál ebédelni, hallhattam a helikopter iszonyú zaját, ami elvitte, tehettem egy szál virágot az asztalára. És jó volt Gion Nándorral Veránkára menni, hallgatni meséit, nevetni, amikor azt mondja: „Én nem megyek a lovakhoz, jöjjenek ők ide.” Nemcsak viccelt, akkor már nagyon fájt a lába. És Csengey Dénes azzal állt elő, ír egy levelet Balassa Péternek, mert ez így nem mehet tovább. Élt Mátis Lívia, aki örökbe fogadta a verseimet, és haláláig olvasta kéziratomat. Jó volt Domokos Mátyást hallgatni Frankfurtban Németh Lászlóról, és egy légtérben lenni Weöres Sándorral. „Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól, mind elmegyünk” – hallom vékony manóhangján, mind elmegyünk, de jó volt élni velük, és nem voltam ott Ratkó temetésén, mert New Yorkba kellett mennem, ahol Baránszky László kalauzolt varázslatosan, később megírta a Kosztolányi húgát, és meghalt, és Könczöl azt kérdezte egyszer: „Tudod te egyáltalán, mi az a jambus?” Mikor egy kocsmába jártunk Pilinszkyvel, és egy autóban ültem Illyéssel Lakitelektől Budapestig? Mit gondolsz, mikor volt jobb élni?