A fekete és a piros kombinációját a korai avantgárd tipikus színpárosításának nevezhetnénk, ha a fekete tudományos értelemben szín lenne. Ám maradjon ezúttal a háttérben ennek a taglalása, és fogadjuk el a feketét is színként, annyira nyilvánvaló, hogy Daradicsnál ebben a minőségében nyer rendeltetést. A futuristák és a konstruktivisták, majd a német nemzeti szocialisták is meglátták ennek az ötvözetnek a kifejező, lélekformáló erejét. Az előbbiek esztétikai küldetéssel ruházták fel, az utóbbiak pedig elsősorban vizuálisan megnyilvánuló eszmei segédeszközt láttak benne, illetve felfedezték, hogy különösen alkalmas hazug, ám szuggesztív üzenetek elültetésére. Ami mindenképpen egyöntetű, hogy a nagy kezdőbetűvel írandó transzcendens Erő lakozik benne, ennél fogva pedig felér egy filozófiai kategóriával.

Azért kell itt kezdenem ezt a röpke kis reflexiót, mert a fekete – pontosabban a fekete-fehér – és a piros házasítása az utóbbi évtizedekben Daradics Árpád művészetének messziről felismerhető védjegyévé vált. Picasso kék korszaka a kilencszázas évek első évtizedére esik, Daradics piros korszaka körülbelül száz év elteltével veszi kezdetét, és még nem tudni, meddig terjeszkedik az időben.

A lényeg az ötvözésben van, ez adja Daradics művészetének mozgatórugóját. Egyrészt az idő kontextusában, másrészt az ikonográfia síkján beszélhetünk élesen elkülönülő rétegek összevonásáról. Jellemző, hogy a művész kivétel nélkül a múltból, nagyszüleink idejéből származó fényképekre alapozza a munkáit, melyeknek már kellő patinája és jelentésbeli töltete van, de inkább már csak emlékek, mint élő és hatóképes látványrögök. Ám pont félholt állapotuk teszi őket alkalmassá arra, hogy ismét életet ojthassunk beléjük, egyben új értelmet adjunk a számukra. Daradics teljes mértékben él a lehetőséggel, átmentve a fotókat a mai idősíkba, felturbózva őket a jelenkor valóságába. Nemcsak jelentésrétegeket helyez egymásra, hanem a digitális eszközhasználat révén médiumokat is összevon. A pixelek rátelepszenek a fotonokra, és a kontrasztból következő feszültség által új életet lehelnek beléjük. Új idő és új tér születik meg.

Daradics Árpád munkája

A munkák bizonyos típusa úgy funkcionál, mint a kifestőkönyvek táblaképei. A fényképeken látható alakok és tárgyak formailag úgy működnek, mint játékos átszínezésre alkalmas felületek. Az átfestések azonban csak első látásra mondhatók eredendően játékosaknak, mert itt sem a véletlen az úr, akárcsak a sakkban. A piros képelemek jelentésvonzatai ugyanis „felhúzzák” a jelentést, a szemantikai foglalatokat, kiterjesztve az értelmezés tartományait. A fotók jelentésállománya már nem úgy működik, mint ahogyan szűzien, érintetlenül tette azt. Holott a képek mégsem veszítik el fotográfiai jellegüket, és nem lendülnek át azon a határon, ahonnan valamely sima grafikai kategóriába tagozódhatnának. S bár a munkák digitális nyomatok, bizonyos értelemben fényképek is maradnak, nem akarva elszabadulni törzsökös eredetüktől. A képek nyelvi értelemben kettős életet élnek.

Daradics Árpád munkája

Létezik Daradics munkáinak egy még inkább konceptuális ciklusa is, amikor a művészettörténet valamely ismert figurájának az ikonográfiájából merítve húz rá stiláris elemeket a fényképekre. A Spanyolnátha című folyóiratban láthattuk azokat a munkáit, melyekben újrahasznosította Egon Schiele természetábrázolásának néhány felismerhető ikoni elemét, ráterítve őket az általa már „megtermékenyített”, átminősített fotókra. Ott írta le azt is, hogy a fényképek kiválasztása inkább intuitív, mint sem spekulatív mozzanat a számára, mert úgy véli, a képi alapmotívumok genezise a gyerekkor képzeleti világában, illetve egyéniségének abban a zárványában fogant, amely a kollektív emlékezetből táplálkozik.

Daradics fotóalapú digitális művészete márkanévvé erősödött, felismerhető minőséggé csiszolódott, átitatva magát mindenféle történeti kapcsolódáson és fogalmi matricán. A kezdetben még talán túl egyszerűnek tűnő kifestős reflexeken továbblendülve mára igencsak összetetté vált, úgy nyelvileg, mint gondolatilag, hűen követve az alkotó tudati érlelődésének és kiteljesedésének a folyamatát. Hogy a végkifejlet mit hoz, csak találgatni lehet. Lehet, hogy a piros becsukódik, lehet, hogy a fekete csukódik be, de az is lehet, hogy tovább élnek abban a szimbiózisban, ahogyan most érzékelhetőek. A kollektív emlékezet idősíkjaiban azonban mindenkorra ott lesznek a daradicsi művészet gyökerei, közösségi élményből fakasztva közösségi értékeket.


A fenti szöveg Daradics Árpád Vörös történetek című kötetének előszava (Képírás Füzetek, 2019).


Képírás Füzetek > Daradics Árpád: Vörös történetek