Amikor festek, nem jut eszembe az a sok kegyetlenség, amiről tudok. A kutyára mért rúgás, az agyonvert nagynéni, a lelőtt, elgázosított… Nem jut eszembe, hogy máshol kellett volna felnőni. Hogy nyelveket kellett volna tanulni, ha lett volna miből és okosabb lettem volna. Hogy milyen felfoghatatlan a világegyetem. Az infarktus, a sztrók, a bénán rögzült kar, az utolsó lélegzetvétel. Hogy mi mindentől kellett megválni, hogy újra lehessen kezdeni. A találkozások és születések. Vízen lebegés, gyönyörködés a szeretteimben, a zongora hangja.
Amikor festek, el kell érni (néha percek alatt, máskor napok alatt sikerül) azt az állapotot, amely az artistáéhoz hasonló, aki elindul a város fölött, két toronyház között kifeszített drótkötélen. Nem nézi a kötelet, együtt létezik benne a kötél, a cél és ő. (Na persze a festő mégsem zuhanhat a mélybe.)
Amikor festek, nem gondolok arra a rengeteg csodálatos képre, amelyeket annyi évszázad, évezred alatt festettek, rajzoltak fantasztikus tehetségű és tudású alkotók, a képek, amelyeket csak alulmúlni lehet.
Amikor festek, nem gondolok arra, milyen pici a feladat, amit vállaltam, és még így sem bírok mindig végigmenni az odavezető úton, gyakran zsákutcába kormányozom magam, és csak a kétségbeesés állapota segít hozzá a katarzishoz. Vagy marad a kudarc.
Amikor festek, figyelni kell. Okosnak kell lenni. És közben át lehet élni egy-két gyönyörű szín, eltalált vonal, megtalált forma feletti boldogságot. Persze a képnek nem hibátlannak kell lennie. Elég, ha megfejthetetlen vagy kifejező. Elég, ha kép.
Ez a 2012-es keltezésű, eredetileg az Arnolfini Szalon esszéportálon megjelent írás is olvasható a Mózes Katalin valószerűtlen valósága című válogatáskötetben (Arnolfini Books, 2021).
Kiállítás > Világűrrel teli szél címmel nyílt meg 2021. december 14-én Mózes Katalin önálló kiállítása a Műcsarnokban, a Személyesen | Frissen 2021 című projekt részeként (kurátor: Medve Mihály). A tárlat 2022. február 20-áig látogatható.
