2015-től szombatonként, alkonyat után, az Éneklő Akadémia tagjai (Káplán Géza, Klencsár Gábor, Lékai Sándor, Novák István) és kis létszámú pártolóik összegyűlnek a „Kaposvári Broadway” (Noszlopi utca) egyik presszójának teraszán, hogy aztán, kulturális beágyazottságuk mértékét meghaladva, szételemezzék és felülénekeljék a kultúra aktualitásait. Ezt a kedélyes összejövetelt becézik ők Olvasókörnek, a jelenség és fogalom történelmi változataival büszkén azonosulván; bár például a viharsarki agrárproletár hevületet nem mondhatják magukénak diszkréten üvöltöző értelmiségiekként.

Arany János emlékév – a turistaszezonban is

Milbacher Róbert írását (A nemzeti v. „egyetemes” kérdés felvetése mint csapdahelyzet) ajánlom beltartalomban gazdag, cukormentes üdítőként.

A kánikulára tekintettel kíméletes leszek, mérsékelem magam. De: az Arany–Reviczky polémia kötelező olvasmány a nagyközönség számára, minden időben. Tételmondataik nem avulnak, méltó ellenfelek; ugyanakkor Arany tudja, miről beszél, pró és kontra; Reviczky meg némileg divatfiú, túlságosan lenyűgözi a korszellem. Ebből (is) következően árnyalnám Milbacher a Toldi-trilógia harmadik részét (Toldi estéje) érintő problémafelvetését; egyáltalán: a művet koherensebbnek látom a szabadságharc utáni cselekvési lehetőségeket illetően, mint a szerző, ám elemzésének rezüméje fájóan igaz: fegyverekkel és hatalmi szóval diktáló civilizátoroktól ép elméjű ember nem fogadja el a modernizációt. S szomorú rezüméje: ma már szinte kizárólag a „politikai marketing” módozatában és modorában folyik a diskurzus minderről. Teszem hozzá: természetesen a piac üde, de felületes nyelvén. A rendváltás hevületében még volt, bármily manipuláltan és szerencsétlenül, beszéd a fátumról – s annak lehető lebírásáról. Rendkívüli (és talmi) jellemek megnyilvánulása; nem analitikusan, ó, nem: harcosan. Azóta… Megérdemeljük a sorsunk, ha bármiféle meggondolásból politikusokra vagy a politika által generált értelmiségiekre bízzuk évszázados problémáink „kibeszélését” ahelyett, hogy nap mint nap beleállnánk a csapdába, azaz értelmeznénk a fennálló helyzetet. Amúgy: tiszta beszéd? Kákánia utódállamában a tiszta beszéd híve reménytelenül sorjázó elemzésekbe menekül. Milbacher gondolatmeneteitől Musil is felélénkülne: nincs megoldás – és ez jó. Ébren tartja az elmét…

Kedves Sándor! Nem vagyok anonim szer(etet)függő – nézd a tekintetem tisztaságát! „Összeszedett” testtartásom sem a terá(piás) kezeléssel kiegyenesített egyed kényszeres póza; egy katedrális-ember amúgy sem rehabilitálható: mélabúja mindörökre megmarad.

Olvasóköri felszólalásod mellékes kitétele volt: az egyén szabad, ha szenvedéllyel kötődik az Örökkévalóhoz, s ha e szenvedély drogoktól, vagyis mástermészetű szenvedélyektől nem korlátozott. Tehát az alkoholista nem lehet szabad. Elgondolkodtam…

Egyrészt: ha az egyes ember nem áldozhatja fel életét a szabadságért, mert ezzel bűnt követ el, ahogy mondtad, akkor magányát, feleslegességét – és, édes Istenem! – bűntudatát miért ne oldhatná fel a mámorban. Másrészt: ha az exodus teljességgel deus ex machina volt, ahogy mondtad, s ezzel az Örökkévaló csupán kiválasztott egy tetszőleges népet teremtettjei jobbításához – mondhatnánk mindketten, egyszerre: saját hatalmi paradigmaváltásához –, akkor az emberek csoportként már életüket adhatják a szabadságért, ahogy mondtad. Ebből tehát belátható: bűntudatuk feloldódhat a céltudatban, magányuk és feleslegességük az egységben; de átmeneti rettegésüket miért ne csillapíthatnák egy stampedli édességgel. Hallani vélem a választ: pont az efféle okfejtések ellen kell prófétálni, királyokat és szabadgondolkodókat egyaránt szembesíteni gondolkodási műveletük, egyáltalán művük hamisságával. Mert az aer lehet a mitikus szabadság közege, mondtam én anno, és lehet teremtő, meleg lehelet, mondod Te. Hát ezért se! – „fogyasszunk”…

Mindenesetre vannak fokozatok, a teremtésben éppúgy, mint a teremtés következményeinek elviselésében.

Szépséges mélabú – a borban. Csak mértékkel! Persze értem, a legtisztább megoldás mégis: tiszta testtel… Gyakorolni a létezést, gyakorolni a megalázkodást.

Mi, olvasóköri maradékok, dialektikus érvelésed nyugtázása után egy gasztronómiai rendezvényre mentünk, az élveteg Szindbád szellemét megidézendő. Nem mertelek meghívni; tudni vélem, szeretted Huszárik Zoltánt, de nem biztos, hogy Krúdy Gyulát ugyancsak… Pedig a menü mellé egy dialógus jólesett volna.

Majd az aeren át – „keresztül”… J

Ui.: Másnap ebédelek, szól a „Kossuth”, s ímé a hetiszakasz épp Noé borbalesetét taglalja; s hogy bizonyos vallási ünnepeket borral, míg némelyeket csak tisztán illik megélni. Tágkeblű parancsolatok! Beletrafáltak, véletlenül és vétlenül, a tematikánkba.

(Káplán – és Géza)

Tanévkezdés – „szabad vagy velem”

Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?

Kölcsey Ferenc

28 Celsius fok van a légtérben, megy a zember a Zaranyi úton – az meg hol van, kérdezheti a világpolgár olvasó, mert a szerző csak bohóckodott, lokálisan –; szárazon zörögnek a levelek, de mérsékelt a gyalogló hőérzete: nevéhez idomult az éghajlat, fellélegzett a kontinens. Valami váratlan hűvösség kúszik felfele a nadrágszárban, csillapítja a 36 fokos lázat. Ősz van. És kedve támad sírni a zembernek, vagyis kedve kerekedik elmúlni. Mérsékelten, óvatosan, kicsinykét. Körkörösen a levelek – lendülnek, leállnak; démonian mozognak.

Ősz van – és újév. BÚÉK! Mert a színész, a pedagógus, a fájdalmas költő, tehát az örök gyermek – valamint a valódi gyermekek – éves időszámítása most kezdődik. Határtalanul jó a határok jármát újra felvenni. Például belenézni a tanterem ablakának ostoba tükrébe: ez lesz, ez a feleletszerű kérdésjáték, hogy miért koszos már most, ami tiszta volt nemrég, egy egész szezonra biztosított átláthatósága, a nyár fényező bérmunkásai legalábbis ezt ígérték. S hogy miért vagyok olyan szomorú, mint az a pók szerencsétlen kis hálója nélkül, pőrén. Az az élőlény: reciprok magam. De hálójába vonna – mi több: fogna! – engem a tudás; élelme lennék én valamely nálam nagyobb hatalomnak, húsevő intelligenciának.

S valóban! Ha ezt érzi, jól érzi a gyermek. Kaland is van, de főként megfelelés van, kötelesség van. Nincs felmentés, tornából sem; hiába az ontológiai gyávaság: cselekedni kell. Ordibál a hagyomány – és joggal! Annyi gyönyörű, mém-fájlba zárt alakzata hív küzdelemre; vagy legalább kísérleti régészetre.

A síró-nevető szemű király. Népmese. Állítólag túlmutat önmagán. Nézzük! Miért vagy olyan, amilyen, édesapám, kérdi az idősebb, majd a középső testvér; számonkérően s egyszersmind némi elgyávult dölyffel. Mindkettőjük jutalma szitok, átok, villogtatott nagykés. S jő a legkisebb fiú, combjába szúrja atyja a tőrt; a fiú vérzik, de rendületlenül kérdez:

Kedves apám, ölj meg, szabad vagy velem, mert a fiad vagyok, de mondd meg nekem, a mit kérdeztünk tőled mind a hárman!

Kedves fiam, úgy látom, te vagy a legbátrabb fiam, te neked elmondhatom minden bajomat. Az egyik szemem azért sír, mert ilyen két gyatra fiam van, a másik meg neked örül. A szomorúságom meg onnan van, hogy félek a haláltól. Ha te elhoznád nekem az élet meg a halál vizét meg a szépen szóló madarat, nem is halnék meg, szomorú sem lennék többet.

(Eger, Schmied Sándor mészárosmestertől. 1905. január)

Nembeliség: új család, új láthatás, új felelősség. A jövőért. Apámért, anyámért, leendő mátkámért. Alkalmazott intelligencia… El kell fojtani a félelmeket, kétségeket, az énnelbélelt gyengeséget. A gyengeséget kibontani – netán: vele érvelni! – nem illik a tanrendbe. Ráadásul itt nagyobb vétkesek sírnak, az apák sírnak – a mállatag kolosszusok. Tanévkezdés…

Akkor lássuk! Miért épp a comb a bűvölet s a bűntett tárgya; s miért e nyilvánvaló erotika? Kitüntetett alkatrész, a hős, az atléta húsrugózata; s egyben Dionüszosz rejteke, újjászülő proteinfészke. (Szabados kedély a világhálón… Raszterfogoly. Ha a combodat simogatják, az egész lényed reszket és tágul – tapasztaltad már, tanuló?) „Mellesleg” – ez jó poén a combra! – egyes feminista magyarázatok szerint a legkisebb fiú rendíthetetlen együttérzése a rigorózus királlyal bizonyítja: az androgün harmóniát felülmúlhatja a pater familiassal kötött szövetség. Jing-jang, fik-fak? Egy-szerűen? És itt kérünk elnézést a királykisasszonyoktól… No, né’: ábrándosan könnyeznek; s könnyeiket letörölve csak tervezgetnek, tervezgetnek. Kavafisszal frivolan szólva: „ők mégiscsak megoldás voltak valahogy”. Nem, ó, nem a barbárságuk, ellenkezőleg, a szűzmáriásságuk értelmében. Hét tőrrel átszúrt szív. (Ikon.)

Isten segítse az ifjúságot az új tanévben, leljék meg az élet és a halál titkát önmagukban; s rejtsék el ugyancsak önmagukban, valamely készenléti, lágy testrészben! (Dióbél képzet.)

Sír az ősz, sír maga Kölcsey – és sír a nemzet. Csak óvatosan a vigasztalással – s a riogatással. Szedd már össze magad, édesapám!

Borban az – irgalom…

Továbbá a borban van valami esszészerű vadállatiasság; húsevő szavakat csattogtatva szép igazságra tör – fogyasztható harmóniára.

Sajátosan igaz, szenvedélyes éjszakánk volt, s volt mit megbánnom másnap. De lobogtunk, mint a széltében-hosszában kiterjesztett lelkiismeret; s mint a közösség helyettes démonai. Üzenem a Gábornak: mi (hirtelenkedve „elkapott” fotó a tévelygő tömegről) mind kapuzárási pániktól szenvedünk, mert nem hiszünk az öröklétben.

„Legyen szép a napja az úrnak!” – így köszön el tőlem egy kisbolt látens-ezoterikus, érett-punk eladónője nap mint nap. Már előre félek ettől a szeleskedő szólamtól. Azt érzem, hogy – a rutin erejével – egy magasabb kasztba helyez az „úr” megnevezéssel, s ezzel egyúttal el is távolít magától. Ma megnyugodtam, mert rájöttem: tulajdonképpen a képembe költözött Istenhez beszél. Hogy én lennék az istene? – ez már elfogadható magyarázat; és biztató, mindannyiunk jövőjére nézvést…