Kiváló, modern szellemiségű képzőművészek indulása, nem ritkán kiteljesedése köthető Kaposvárhoz: Rippl-Rónai József, Vaszary János – s persze Galimberti Sándor, Bernáth Aurél, Balázs János. (Utóbbiak szintén megérdemelnének állandó kiállítást; a kulturális turizmust kiszolgálandó.) S az 1945 utáni, a rendszerváltással kedélyesen kettéválasztott korban is létrejöttek városunkban figyelemre méltó életművek; nem sorolom, kinek túl tág, kinek túl szűk lenne a lista. Ám (Bors István mellett) egyvalaki vált, már életében, legendává: Ungvári Károly.
Különös folyamat a legendaképződés: feltétele volna az inspiratív beszédhelyzeteket biztosító, össztársadalmi szabadságérzet. Nos, ez bizony fájóan hiányzott, legalábbis 1989-ig. Volt viszont a baráti társaságok, szociológiai fogalommal élve: „informális csoportok” ellenállása a fennálló renddel szemben. Népköltési eréllyel hatott a presszók, magánlakások, festő- és szobrászműhelyek mélyén elsóhajtott örömhír: alkot itt egy művész, aki nem hajlandó feladni sajátosságait, ambícióit semmiféle ajánlott vagy diktált művészeti kánon kedvéért.
Gyanakvás és értetlenség a lelkesen ábrázolgató – vagy az épp tanultságuk révén némiképp kiüresedett, szoft modern szellemiségű – művészek részéről; s az egyediség és egyetemesség együttállásának fel- és elismerése a barátok és tisztelők körében. Egy volt közülük Bátai Sándor, s tán nem véletlen, hogy az ő kezdeményezésére avattak a mai napon emléktáblát közrendű, de közösségépítő kaposvári polgárok a hajdani műteremlakás bejáratánál. Amint nem véletlen, hogy az ugyancsak általa vezetett Képírás Művészeti Alapítvány kiadásában jött létre az egyetlen, összefoglaló kiadvány Ungvári Károly életművéről, Horváth János kismonográfiája – az eddigi legteljesebb értelmezést és katalogizálást nyújtva.
Ungvári Károly: Farsang (Fotó: Berkesi Ágota Mirjam)
Ha már katalógus, és alkotói korszakok elkülönítése… E kiállítás összeállítása során kiderült számomra, hogy Ungvári Károly esetében a munkák időrendjének forszírozása kétszeresen is értelmetlen. Egyrészt a kezdeti, „akadémiai”, szükségképpen szocreál tanulóévek (bár a mester és pártfogó Bernáth Aurél „posztnagybányai horizontja” tágíthatta a beszűkült szemléletet), s az innen, a mából nézve klasszikusnak nevezhető, az absztrakcióval fémjelzett alkotói korszak közti átmenet, megfelelő mennyiségű produktum hiányában, itt és most aligha érzékeltethető. Az örökösök elsődleges célja volt ez alkalommal a család és az elérhető gyűjtők birtokában levő művek bemutatása.
Az így fellelt anyag ismeretében, s lehet, hogy általánosíthatóan is, mintha egyfajta evolúciós ugrást, szökést regisztrálhatna csak az érdeklődő közönség. Másrészt az említett értelemben klasszikus munkák sora, tulajdonképpen maga az életmű, a stiláris kimozdulások, eltérések figyelembevételével sem szakaszolható, mert az egyes motívumok, képszerkesztési és színhasználati megoldások vissza-visszatérnek. Törvényszerűen, hisz már az alkotások genezise is összetett, önellentmondásos. Adalék ide Horváth Jánostól, aki így írt Ungváriról: „Egyaránt izgatták az expresszionista és a konstruktivista kifejezés lehetőségei. Egy időben születtek a két irányt képviselő művek. (…) Az egyikben az érzelmek, indulatok szabadsága, a másikban az ész szigora, a fegyelmezett szerkesztettség uralkodik. A szemléletileg összeférhetetlen, lehetetlen helyzetet zseniális játékossággal oldotta fel.”
Mindenesetre érdemes megfigyelnünk, hogy például a Fernand Léger-féle hengerforma, más-más kontextusban persze, újra és újra feltűnik. Ahogy Ungvári Károly összetéveszthetetlenül egyedi képtípusa is: a hengerhalmazok tüskés dinamikáját organikus festékfröccsenésekkel ellenpontozó, ezáltal némiképp megszelídített, de mégiscsak drámai kompozíció.
Radikális váltás a korai tanulmányok után, a meglelt „hang” már-már mániákus zengetése csak a legnagyobbak sajátja. De „milyen” is az az absztrakció, amit Ungvári Károly alkalmazott? Nekifutásból kell elszállnom… Barnett Newman: Ábrahám. (1949, New York-i iskola). Fekete felületen egy függőleges, fekete csík, csak bizonyos fénytörésben érzékelhető. A legradikálisabb absztrakció. Ábrahám istene a különbséget nélkülöző teljesség, hozzá képest a teremtmények, egyáltalán: a jelenségek különbségtételekként tételeződnek. Persze nemcsak a fekete hordozhatja a különbség(tétel) hiányát, vagyis az isteni teljességet, hanem a fehér is, a szintén színtelen szín; Kazimir Malevics még figyelembe vette e lehetőséget. Vagyis a fény, a spektrum: a színek, végeredményben a szép spektákulumok ígérete…
Ungvári Károly, ellentétben Barnett Newman szigorú szemléletével, felvállalja évszázadok érzéki hatásmechanizmusokkal operáló képzőművészeti kultúráját, annak minden filozófiailag megítélhető gyarlóságával együtt, lásd Platón-szindróma. Egyáltalán: a mindenség „díszletezőjének” státuszát. No de miképpen? Nincsenek „szín korszakai”, nincs bármilyen fetisizált szín uralmára hangolt stíluskorszak életművében, tartósan semmiképp. Többnyire az alapszínek és társulásaik határozzák meg absztrakcióinak és félabsztrakcióinak sorozatát. Az alapszínek diadala; mondhatnám nagy levegővétellel: totális festészet. (A kiállítási térben elhelyezett mértani testek színezetükkel erre a kérlelhetetlen elszántságra utalnak.)
A kaposvári kiállítás részlete (Fotó: Klencsár Gábor)
Ugyanakkor, miként annyi kortársát a társadalmi mozgásokat és kimozdulásokat kordában tartó úgynevezett puha diktatúrában, Ungvári Károlyt is lenyűgözte a természettudományos fejlődés szabadság-lehetősége; a tudományos világkép kifejezője kívánt lenni, miközben ábrázolási hajlama az adott valóságelemek feltárására is késztette. Mondhatni: istenképe is „tudományos”, amennyiben Isten mint absztrakció meglétét a színek és formák indulati kavalkádjaként, s egyben a látvány mögötti lényeg kiszámítható önmozgásaként értelmezi. Ezért a – Horváth Jánosnál is nem véletlenül hivatkozott – Gyarmati Tihamér vagy Rozsda Endre modorára emlékeztető, úgynevezett „tiszta” absztrakció megjelenése mint „ujjgyakorlat” egyes képeken. Míg a munkák többsége táji vagy figurális látványelemekből, esetenként szimbolikus jelekből kibomló, azokat jelentésrétegeikre visszabontó elvonatkoztatások együtteseként prezentálja a fennálló világrend egy-egy lehetséges modelljét.
Ungvári Károly: Hélium (Fotó: Klencsár Gábor)
„Irodalmi festő” – e némileg lesajnáló kifejezés a historizáló, elbeszélő jelleget, legtöbbször egyszerűen a zsánert jelöli. Nos, Ungvári Károly is az, de mennyire más értelemben. A szürrealizmus, ha nem is az automatikus írás belsőből fakadó esetlegessége, de a konkrétumokból kiinduló asszociációk kifejezően építkező költőisége jellemzi művészetét. A verselő(!) Kassák Lajos szürreális-expresszív és csak másodlagosan konstruktív gondolkodásmódja. Előfordul, hogy a „dolgok” (tájelemek, figurális töredékek, Isten és az ő szeme mint dologi tényező) félúton vannak a felbomlás felé tartva, a visszacsatolás lehetőségét fenntartva, mintegy gondolati csatlakozásra várva. S előfordul, hogy például a kereszt mint össznépi, „lelkiségi” szimbólum már-már szerkezetelemeire esik szét, miközben, a színharmónia támogatásával, visszaköveteli eszmei önállóságát. Szintetizáló festészet, kiáltom ki a köztérbe nagy levegővétellel. Az absztrakció és az ábrázolás szüntelen szintézise – isteni harmóniája. S persze az alapszínekből kibomló kolorit, „összképként” a szemünkbe szökve…
Ungvári Károly: Kereszt (Fotó: Klencsár Gábor)
Nem véletlenül indít a kiállítás családi portrékkal, ugyanis művészdinasztiát alapozott meg Ungvári mester. Alkotói életprogram felmutatása; tehetség, érzékeny idegrendszer átörökítése… Ifjabb Ungvári Károly sajnos már nincs köztünk; látomásos grafikus volt, indiai rágáktól inspirálódott gitáros, végül az agyag, egyáltalán: az anyag egyszerűségében megnyugvó keramikus. S az egyik unoka, Szűcs Zoltán, emberpróbáló színházi – és oly emberi! – „függőségek” után sikeres drámaíró lett.
Ungvári Judit szintén egy életre elkötelezte magát – a stúdióteremben kiállított művek bizonyítják – a képzőművészet mellett. A leányok mindig hűebbek az apai mintákhoz, mint a fiúk, ám Judit, logikusan, épp fordított utat járt be, mint mintaadó felmenője. Az absztrakció iránti érzékenységtől eljutott a magánvalójukat – s formájukat – rendíthetetlenül őrző tárgyi létezők érzékletes felmutatásáig.
Ungvári Judit: Tavaszi zsongás (Fotó: Berkesi Ágota Mirjam)
Azért ez a lendületes mondat kifejésre vár. Mert ahhoz, hogy korai, de már érett munkáiban a színkezelést és a képépítkezést illetően aggálytalanul azonosulhasson a számára meghatározó, otthoni „ősképpel”, fel kellett dolgoznia például Paul Cézanne színmodulációinak tanulságait. S annyi minden mást főiskolai és egyetemi stúdiumainak során; kiemelten Nemcsics Antal színdinamikai alapvetéseit. Meghökkentően „természetes”, a pillanatnyi, de örökérvényű színsíkok álompárájában feloldódó tájképek sorozata jellemzi első korszakát; a mindennemű imitáció gyanúját könnyedén levető, nagylélegzetű színkonstrukciók.
A Danaidák pihenője című kép születése fordulópont Ungvári Juditnál. Bevezeti a nyugodt és magabízó, magánéleti, műalkotási és műelméleti harcokon túlmutató fénykorszakát. Már minden maradék erejével és hitével a fényt követi, csillanjon fel az bármely áldatlan tárgyon – áldóan! A zsendülő táj légbe táguló részletein (Tavaszi zsongás I-II.) vagy az úgynevezett csendéleteken, az oly ártatlan csendéleteken (Árnyékok, Üvegek). A csendben rögzült pillanatképek – emelkedett élet… S megtorpan a rohanó idő.
Ungvári Judit: Üvegek (Fotó: Berkesi Ágota Mirjam)
Mindenesetre Judit, nem megrettenve a rajzos színfelvitel véglegességétől, meditatív elszántsággal érintette meg a felületet. A festék cézanne-i önalakításának számtalan örvendetes meglepetése híján a tudat és az ösztön párosára bízatott a mű. A megfigyelés és az elragadtatás – európai gondolkodásunkat olyannyira meghatározó – „összejátszása” leheletfinom, tárgyszerűség és jelszerűség határán mozgó képi világot teremtett. S vajon a véletlen játéka lenne, hogy a mindenség egyszerűnek nevezett, mégis legfontosabb tényeit, jelenségeit tartja rögzítésre méltónak az alkotó? Ha a történelmi, társadalmi, magánéleti drámák személyiségrontó következményeit „eltartjuk magunktól”, felsejlik az apró-cseprő esetlegességek kozmikussága.
Ungvári Judit: A Nap (Fotó: Berkesi Ágota Mirjam)
Leheletnyi abszolútumok: az anyag fénnyé válik – s fényvoltában magára ismer. Leheletnyi áthatások – és áthallások! – az akvarell „színtiszta” és könnyed érvényesülése a tárgyat felmutatván, a tárgyat becézvén. S a virág – „világnak világa” – nemde ősképként köti össze (a családi szóhasználatot idézve: „föstőileg”) apa és leánya életművét. Ha van egyáltalán „csend”, áthallásos „élet”, azt a fogható ecset s az engedékeny festék közvetíti…
A közölt írás a kiállításmegnyitó szöveg szerkesztett változata.
