Nehézkesen mozdult. A lejárt helyett új lemezt tett fel, amelyről a szoba minden zugát betöltő csembalómuzsika hullámai öleltek körül bennünket. Hatalmas gyűjteménye volt jobbnál-jobb felvételekből, amelyeket mindig hangulatának és az adott helyzetnek megfelelően választva hallgatott.
Miután visszaült helyére, sokáig némák maradtunk. Maga elé meredt, érezhetően emlékeiben kutakodott.
Lassan formálta a szavakat, amikor végre megszólalt: „Nincs igazad, nekem nem ellenségem az alkohol. Sőt, sok mindent köszönhetek neki. Különös élményeket, elmondhatatlan történeteket. Ezek egyikét, csak azért, hogy beláthassad tévedésedet, most mégis elmesélem neked.”
Kényelmesen hátradőltem székemben.
Különösen szerettem együttlétünk azon óráit, amikor életéről beszélt, az önmaga alkotta szóleleményeit, amelyek létrejöttét – feltehetően – a harminc évtizedes francia, vallon, flamand nyelvi környezet befolyásolta. Az is lehet: nem nyelvi, hanem zenei indíttatást kellene feltételezni. Évekig jazzklubokban kereste kenyerét, így a zenei egységek szabad alakítása a vérében volt. Tudat alatti, ösztönös természetességgel alkalmazott szókapcsolatai is a nyelvtani korlátok nélküli önkifejezés eszközei lettek. Ezek hozzá tartoznak, sajátjai, nem változtathattam meg őket.
Íme a történet, ahogy tőle hallottam.
* * *
„Már sokszor megfogadtam, hogy abbahagyom az ivást, de az ördög újra és újra belebújik az emberbe, olyankor mindig megtörténik az, ami. Pontosabban fogalmazva: tökrészeg leszek. Nem lenne érdekes, ha ezekről mesélnék, a következmények mindig hasonlatosak voltak, kivéve, ami egyszer Párizsban esett meg velem.
Jövésben voltam hazafelé. Komplikációmentesen el is találtam a kapunkig. Mindenesetre furcsállottam, hogy még elég világosban indultam, ám mire a lépcsőházba értem, már éjjel két óra volt. Ezt a szomszéd közölte velem, de még hogyan! Nagyon gorombán!
Erről majd később.
No, szóval ott tartottam, hogy belépek a lépcsőházba. Tulajdonképpen ez egy nagyon jó lépcsőház, csak az a fránya csigalépcső komplikálja a dolgokat. Nem mondom, úgy van megkonstruálva, hogy négykézláb könnyű rajta felmenni, de miért menjek rajta négykézláb? Miért tételezik fel rólam, hogy így is mehetek, és ezért eleve úgy építették meg. Persze volt már rá példa…
Ráadásul a fal mellett is van kapaszkodó, – kötélből! Ezt meg azért nem szeretem, mert amikor megmarkolom, úgy érzem magamat, mintha alpinista lennék. Ettől meg végképp ideges leszek. Tériszonyom van, és nyilvánvaló, hogy ne menjen alpinistának, aki szédül. Soha életemben nem akartam alpinista lenni.
Kirándulni sem szeretek, horgászni viszont annál inkább. Veszélyes az is, mert ott a sok víz az ember közelében, amit úgy lehet közömbösíteni, ha viszek magammal egy pár üveg bort. A választás attól függ, milyen halra megyek, és persze attól, milyen lesz a kapás.
Inkább a könnyű borokat ajánlom, mert akkor később jön a nóta. A nehezebb piától hamarabb fakad dal az ember ajkán, különösen abban a messzeségben, ezért aztán az Istennek sem harapnak a halak. Hiába cifrázom, hiába jön lélekből, az a sok dög mindig elúszik messzire.
Visszatérve az eseményekhez: az elmondottak ellenére utamat felfelé eleinte mégis alpinistaként kezdtem meg, de úgy fele tájt már négykézláb folytattam, mert hát tartsa magát az ember az elveihez.
Erről jut eszembe, egyszer voltam az Eiffel torony tetején, akkor megfogadtam, addig nem megyek fel újra, amíg ezt a Párizst mind nem építik mellé, vagy a tornyot nem fűrészelik több kisebb darabra.
Épp, hogy felértem az utolsó lépcsőig, amikor tekintetemet nagy nehezen sikerült felemelnem és az ajtónk felé irányítanom. Akkor pillantottam meg a macskát!
Nem tagadom, nagyon megijedtem.
Rémületemben elkezdtem ugatni. Gondoltam, tudom én jól, te dög, hogy nem vagy igazi, de hátha mégis, és akkor talán megijedsz egy kutyától. Hiába ugattam egyre jobban – mert még azt is el kell mondanom, értek a kutyákhoz –, az a macska meg sem rezzent, csak kettőt vagy hármat halkan nyivákolt.
Hirtelen világosság töltötte be az elmémet. Rájöttem, hogy a jó Isten figyelmeztet így engem a sok bűnömért. Előbb csak macskát idéz elém, majd amikor még tovább pogányulok, és nem szokom le az italról, már egy tigrist fog az ajtóm elé rendelni. Annak pedig legalább elefántot kellene utánoznom, azt meg nem tudok, ráadásul nem is férne el ezen a csigalépcsőn.
Ha meg még csak kis elefánt lennék, akkor elférne, de biztosan leszakadna alattam az egész, ami nem lenne olyan nagy baj, mint az, hogy a kis elefánttól nem is félne a tigris.
Mindezek végigfutottak az agyamon, ezért aztán elkezdtem fohászkodni:
Édes jó Istenem, bocsájtsad meg az én vétkeimet! Nem fogok többet berúgni, meg soha többé nem kérdezem meg a drága feleségemtől – amikor ő félálomban van, én meg nem tudok elaludni –, hogy hová tetted a sótartót, jól elzártad-e a vízcsapot; nem kiabálom neki: cseng a telefon, amikor nincs is telefonunk, ráadásul jókat röhögök rajta. Tudod Te mindezt, ó Uram, hiszen ezért nyivákol itt a Te teremtményed.
Nem, Istenem, dehogy csinálok ilyeneket többet, inkább törjön le könyökből a karom, csak állj meg ennél a macskánál! Elég figyelmeztetés ez nekem!
Hát, emígyen fogadkoztam, mert hamarjában ennyi bűn jutott eszembe. Nagyobb állatot látva az ajtóm előtt, biztosan még többet is felsoroltam volna. Halványan úgy éreztem, egy macska miatt ennyi elegendő.
Ezek után nagy nehezen négy lábról, akarom mondani négykézlábról két lábra emelkedtem, mert azt vallom, hogy az ember igyekezzék emberi mivoltát megtartani a legszorultabb helyzetekben is. Számítottam rá, hogy a jó Isten megbocsát, pláne azután, hogy sikerült felállnom, és elszólítja majd ajtóm elől a macskát. Nem ez történt.
Innentől kezdve komplikálódtak a dolgok.
Azt gondoltam, ha már itt van ez macska – amiről csak a jó Isten tudja, hogy ténylegesen ott van-e, vagy csak úgy látszik –, lehajolok érte és magamhoz emelem. Na persze, könnyebb ezt most kimondani, mint akkor megtenni, mert az állandó gimnasztika nagyon megviselt. Felemelkedni, lehajolni, újra felemelkedni, amikor a pillanat nem a legalkalmasabb a testkultúrára. Azért a gyakorlatot sikeresen végrehajtottam, és éreztem, a hónom alatt van. Igen ám, de mielőtt sikerült felvennem azt a jószágot, aközben nem tudom miért, csinált egy félkört. Amikor követtem, a helyzetem megváltozott, immár a szomszéd ajtaja előtt álltam. Persze nem voltam kicsinyes, elkezdtem babrálni a zárral. Nem mondom, visszafordulhattam volna, csak – mint már említettem –, a pillanat nem volt alkalmas arra, hogy művészitorna-gyakorlatokat végezzek.
Nem kell félreérteni, nem vagyok a sportnak ellensége. Bár magam is sok férfias dolgot űztem életem során, a talajgyakorlatoktól mindig irtóztam. Arról meg nem akarok beszélni, hogy a ház azon a napon meghibbant; minden egyes, előre meg nem fontolt mozdulatomtól mozgott, forgott, rezgett, mint valami elvarázsolt kastély.
Az az óra valóban a meglepetések órája volt, mert ahogy ott babrálok a szomszéd ajtajával, hát nem kinyílott?
Hirtelen tényleg azt gondoltam, csoda történt. Miért nyílott volna ki egy olyan ajtó, amihez nem jó a kulcsom, s ráadásul még csak nem is találtam meg a zárat.
Viszonylag gyorsan el kellett vetnem hiedelmemet, a csodatevő a szomszéd volt, aki belülről nyitotta ki azt. Persze, így nem volt nagy kunszt. Ahogy most visszaemlékezem, kicsit furcsán nézett ki a fejéből.
Mielőtt megszólaltam volna, máris elkezdett kérdezősködni, úgy látszik társalogni akart. Persze ő kezdte, nem én. Naná, mert neki könnyebb volt beszélni, mint nekem.
Nem, nem dadogtam, annál is inkább, mivel először még meg sem tudtam szólalni. Egyszerű a magyarázat: ő itt született, neki franciául beszélni nem nagy kunszt, nekem pedig akkoriban még nehézségeim voltak e téren. Pláne abban az órában! Csak úgy halmozódtak a nehézségek. Ráadásul azzal a macskával nem volt könnyű egyensúlyozni egy össze-vissza ingadozó ház csigabiga lépcsőházában. Nem is beszélve arról, hogy súlyos lelki nyomás terhe alatt ingadoztam magam is: ez a macska akkor most ténylegesen van-e, vagy nincs?
Ezért aztán a társalgást megpróbáltam először magyar nyelvterületre irányítani. Miután nem sikerült – pedig viszonylag kevés hibával beszéltem akkor a magyart –, flamandra akartam áttérni. Hamar rájöttem, úgy meg még egy szót sem tudok. Így a kezdeményezés a szomszédé maradt. Azóta megvan a véleményem a híres francia udvariasságról.
Se bonjour, se bonsoir. Helyette mindjárt úgy kezdte, hogy kérdezés nélkül megmondta, hány óra van. Nem kijelentő mondatban, hanem egy ravaszul burkolt kérdő mondat formájában. Valahogy így: mit akarok én éjjel kettőkor?
Hirtelen arra gondoltam, ha így közli az időt, reméli, több pénzt kaphat érte, abba a tévedésbe lökve engem, hogy ő a házmester. Hiába, ez a nyugat. A biznisz az biznisz. Én persze, aki akkor már kezdtem megszokni a szabad világot, nem hagytam magamat kikérdezni. Egy ilyen kérdésre nem voltam hajlandó válaszolni.
Ahogy ott álldogáltunk és beszélgettünk egymással, látom ám, hogy a koma kerekre nyitja azokat az álmos szemeit. Tényleg nagyon furcsán nézett rám, ezért arra gondoltam, neki is vannak bűnei – mit lehet tudni, mit csinál ő is éjszaka a feleségével –, és a jó Isten most egy csapásra két vétkest akar ütni, ezért neki is láthatóvá tette a macskát.
Tehát, összefoglalva: éjjel kettő volt, ami biztos, mert a szomszéd mondta, és azon az éjszakán ő volt a hivatalos időmondó.
Én ott álltam egy macskával, és társalogtunk egymással.
Megértem, hogy ideges kezdett lenni egy kicsit, mert talán hallotta a kutyaugatást és közben meg macskát látott. Már hogy a csudába ne lepődött volna meg. Még viccnek is rossz egy ugató macskára gondolni. Ő persze nem tudta, hogy ki ugatott. Én meg minek avassam bele a magánügyeimbe, pláne, hogy olyan modortalanul viselkedett velem.
Közöltem vele, keresztre is feszülhet, akkor sem adom oda a macskát.
Nem és nem!
Ebben tántoríthatatlan voltam, ami ugye ebben a helyzetben nagy szó volt.
Olyant még nem láttam, hogy valaki ilyen gyorsan, ilyen rettenetesen mérgessé legyen. Vörös lett, meg lila, csak úgy pompázott a színektől! Egy kaméleon, látva ezt, kizárólag sárga színt tudott volna produkálni, azt is csak az irigységtől.
Miért kell annyira odalenni egy macskáért?
És mi van, ha nem találkozunk? Akkor talán egyáltalán nem jut az eszébe, hogy macska is van a világon.
A lelkem mélyén jószívű ember vagyok, ezért kezdtem megsajnálni.
Mondtam neki: egye fene, legyen övé a macska.
Na, de erre meg olyan vörös lett, hogy attól féltem, amikor a jó Isten megfenyegetett bennünket az ujjával, ezt a szerencsétlent talán meg is érinthette, és most menten gutaütést kap. Láttam, hogy levegőért kapkod. Gondoltam, olyan váratlanul érte az öröm, nem tud megszólalni.
Ezért megismételtem: nem bánom, ha annyira akarja, én odaadom neki, pedig már kezdett hozzám nőni.
De ez a szomszéd akkorra már majdnem eszét vesztette.
Maga sem tudta – látva nagylelkűségemet –, kell-e neki, vagy sem. Nem volt következetes, az biztos. Engem meg egészen összezavart. El is szégyelltem magam, hogy szándékomban ennyire ingadozok, ezért gyorsan el is döntöttem: ha te így, én úgy!
Mégsem kapod meg, csak vicc volt az egész!
Be kellett hunynom a szememet, mert látni sem tudtam azt a szivárványos fejét. Attól féltem, megszínvakulok tőle.
Nem tudom, mit beszélt ezután, mert a francia nyelv nagyon sebes tud lenni, ez meg még virtuózkodott is vele. Ahogy kivettem a beszédéből, valami olyasfélét mondott, azonnal tűnjek a fenébe, meg még valamit a magyarokról és a részegekről. Mindjárt átláttam rajta: a macska kavarta fel ennyire, máskülönben miért állt le volna velem beszélgetni.
Nem hívtam, ő meg csak úgy megjelent előttem.
Nem cifrázom, a társalgás hirtelen ért véget, amikor nagy dörrenéssel bevágta az ajtót. Ezt nagyon jól tette: a jótékony léghuzatra támaszkodva könnyebben sikerült oda fordulnom a mi ajtónk elé.
A többi már csak türelmet igényelt. Viszonylag hamar megtaláltam a kulcsomat, aztán az ajtózárat is. Ezek után valóban gyerekjáték volt kinyitni azt.
Az én drága asszonykám rögtön felriadt mély álmából.
Gyorsan, nem hagyva szóhoz jutni, mutogatom neki a hónom alját. Mondtam neki, azt nézze, ne engem, mert amit ott lát, az a magyarázat mindenre.
A telefont elhitte, csak elhiszi ezt is.
Nem elhitte!
Ruhástól dőltem az ágyra. Délben, amikor felébredtem, a macska ott aludt a lábamnál.
Ez volt az a pillanat, amikor újra megfogadtam, jó útra térek.
Egy dolognak mégis utánajártam, mert valami nagyon nem stimmelt ebben a históriában. Megkérdeztem az arra illetékeseket, volt-e az utóbbi időben olyan nap, amikor tíz perc alatt a világosságból éjjel két óra lett.
Furcsán néztek rám…
Akkor pedig azon az éjszakán valami nagyon nem stimmelhetett a szomszéd körül.”
* * *
Néma maradtam, amikor befejezte az elbeszélést, ma sem akarok hozzáfűzni semmit a történethez. Halálát követően nem sokkal valaki említette, hogy rendszeresen egy kóbor macskát lát elnyújtózva pihenni elárvult háza teraszán.