A hajnali eső felébreszti Marcit.
Fekve marad a hitvány dikón, szakadt huzatban szürkéllő lópokróc alatt. Vigyorogva hallgatja a sűrűszemű suhogást.
Éjfél óta, valahányszor gatyaszárosan kisurrant az udvarra hugyozni, szimatoló orra érzékelte a készülődő eső szagát.
„És megjött!”
Örök tompaságra kárhoztatott elméjében örvendezve serked ki a csenevész gondolat: ráérősen heverészhet, a mára tervezett nagy munka elhalasztódik, tán el is marad.
„Esőben kaszálni? Biztos nem jó a fűnek, ha lucskosan vágják rendre. Hát még a hideg eső a zember egészségének! Megfáznék, patikára menne a za csepp járandóságom.”
Mármint a rokkantsági segély, amit öccse, Kári vesz át a postástól és vág zsebre minden hónap ötödik napján.
„A kasza várjon. Majd csak eláll a zeső. Reggeli vendég hamar elmegy. Kisüt a nap, felszárad a fű, lehet dógozni.”
Az oszladozó homályban eszébe jut álma, amely kétszer is megkísértette ezen az éjszakán. Ijesztően kimeredt szemmel próbálja felidézni önmagát, ahogy álombelien pompás, vadonatúj öltönyben sétál a vasárnapi utcán, az álombeli asszonyok pedig vágyakozva megbámulják.
A csonkaságában is lehangoló tudat, hogy valójában nincsen ünnepi öltönye, hidegen hagyja. Az elméjében kavargó ködfoltok közt csámborogva úgy vélekedik, az álom is része a valóságnak, s mert szép, lehet örülni neki.
A gyönyörűségtől kicsordul a nyála, ezen a reggelen először. Észbe kap, szorosra zárja a száját, megtörli a pokróc sarkával.
A zápor elvonul, a maradék felhők szétszakadoznak. Előbújik a nap, megcsillogtatja a nedves ablaküveget.
„Né, mindjárt a hasamra süt!”
Magára kapdossa gönceit, kimegy. Megkeresi a cirokseprűt, lecsapja a vizet a csempével burkolt hatalmas teraszról, utána megfeji a kecskét. A tőgymeleg, frisshabos tejhez kenyeret vág, szilvalekvárt mázol rá, megeszi. Az ebédre szánt félliternyi tejet felforralja a rezsón. Ahhoz is lekváros kenyér dukál, újságpapírba csomagolva, ócska szatyorba süllyesztve.
A nagyházból nem mutatkozik senki. Megvakarja a feje búbját, ejnyézik, majd kiereszti a tyúkokat. Szemet szór eléjük, ráripakodik a felajzottan sürgölődő kakasra.
„Elébb egyél, te!”
Visszamegy a széldeszkákból összetákolt kecskeólhoz, dob még villahegynyi szénát a jószág elé.
„Osztán megedd nekem, ne taposd magad alá!”
Megvárja, amíg a kecske mekegése jelzi, tudomásul vette a kioktatást, aztán magára hagyja. Céltalanul őgyeleg az udvaron.
Amikor elérkezettnek véli az időt, szatyrát a kaszanyélre akasztja, és elindul.
A Jáhondó, ahová kaszálni készül, pár száz méternyi bekötőút, mély gödrökkel csúfolkodó makadám. Az utat szegélyező árokpart emberemlékezet óta nem terem jó szénának való füvet. Tele van acattal, keserűlapuval, szamártövisbokrokkal. A rátarti tehenes gazdák nem eresztették neki a kaszájukat, hiába mérgelődik a falu feje, hogy azt is le kell vágni, tisztán tartani az árkot. Marci kapott az alkalmon, nagy meggyőződéssel magyarázva, milyen jó lesz a jáhondói gurding az ő kecskéjének. Így lett övé a „kaszáló”. És a kecske nem panaszkodik, felzabálja a gondosan összevillázott kazlacskát.
A faluvégen túl szétriasztja az üzekedő kutyákat, szatyrát felakasztja egy csökött almafára.
„Istenem, segíts!”
A padkán kezdi, a pucér úttest szélénél, onnan halad lefelé, egészen az árok fenekéig. A levágott füvet ügyesen kikanyarítja a bokáig érő, csobogástalanul áramló vízből a partoldalra.
Átérzi a munka fontosságát, örömét leli benne. A nyála időről időre kicsordul, de nem törődik vele.
„Nincs itt Kári, hogy rámkiabáljon: törüld meg a pofád!”
Órája nincsen – miért lett volna, ha nem tud eligazodni rajta –, mégis szinte percre pontosan félóránként megáll, maroknyi fűcsomóval letörli a pengét, hozzáhúzza a fenőkövet. Egyre inkább kívánja a füstölgést, de a pipatöméssel való bíbelődést elodázza.
„Majd. Ha levágom ezt a zoldalt. Akkor leülök, rágyújtok.”
Jócskán magasra hág már a nap az égi mezőn, mikor a kasza hegye megtorpan. Marci beledermed a mozdulatba, meghajolva bámul maga elé.
„A zanyját. Egy táska!”
Bőrtáska, két hatalmas csattal, erős füllel. Egyik sarka belóg a sárgás-zavaros vízbe, épp csak annyira, hogy a nikkelezett sarokszegély csillogása a felszínre világoljon, már-már elvakítva a szemet.
A kasza élével húzza közelebb. A sima felületről lefut a víz, s az a néhány csepp, ami rajta marad, párologni kezd a tűző napfényben.
Leteszi a kaszát, körülnéz. Nem lát senkit. Odakuporodik a táska mellé.
„Kié lehet?”
„Itt felejtették?”
„Elhajították?”
„De príma táska!”
„Mi van benne?”
Kinyújtja a kezét, magához veszi.
„Jó lesz a szatyor helyett. A zúgyis elnyűvődött.”
Engedetlen ujjai sokáig babrálnak a csattal. Amikor sikerül felpattintania mind a kettőt, kinyitja a táskát, belenéz.
Őszborostás arca nyálcsordító vigyorgássá torzul.
„Egy csomó pénz!”
Bugyután araszoló képzelete megtáltosodik, csámpásan vágtatni kezd a középpontot megtestesítő táska körül.
„A zanyját! Gazdag lettem! Sok e za pénz. Vajon mennyi?”
Elodázhatatlan szükségét érzi a hugyozásnak és a rágyújtásnak.
Miután hiányosan begombolja a sliccét, sietve tömni kezdi a pipát. A nagy igyekezetben fél maréknyi dohányt mellé szór, de rá se hederít. Felizzítja a kupaktüzet, kéjesen pöfékel.
„Meg kéne számolni!”
A kötegeket kirakja a torsra. Mutatóujjával rábök a szélsőre, másik kezének hüvelykujjával pedig jelzi: egy. Aztán megérinti a következőt, és kiegyenesíti a mutatóujját: kettő. Amikor ötnél tart, újra kezdi.
Mire a többször ismétlődő mozdulatsor végére ér, belezavarodik: nem tudja, hányszor öt köteget számolt.
Elölről kezdi az egészet. Most már gyufaszálat rak egy lapulevélre, valahányszor elfogynak az ujjai. Úgy okoskodik: ahány gyufaszál, annyiszor öt köteg pénze van.
„Négyszer öt. Az mennyi? Hogy kell kiszámolni?”
Nem tudja, hát kifakad:
„Minek születtem bambának! Maradtam volna a zapám tökiben!”
A buzgóság nem hagyja nyugton. Ismét szemügyre veszi, megforgatja a kötegeket.
„Ez piros. Rajta a kopasz fej. Tízes.”
„E za másik kettő lilás. Huszonötös.”
„E zitt zöld meg kék. Ötös. Vagy hármas?”
„Ezek a barnák a zegyesek.”
„A rossebbe, mennyi a zösszes? De jó lenne tudni! Mert a pénz számolva, a zasszony verve… Hát e za baj: se asszonyom, se tudományom a számoláshoz. A guta üsse meg!”
Töri a fejét, kit avathatna be a dologba, aki meg tudja számolni a pénzt, de nem fecsegi el a titkot.
Kárit eleve kizárja a lehetséges cinkostársak közül.
„Inkább a fia. Iskolába jár, jó feje van. És szépen szokott beszélni velem. Kári csak úgy, mint a tehénnel: ne ide, te marha, hanem amoda! Elszedné ezt a pénzt is a zutolsó cseppig. Pedig kell nekem! Hogy bármit megvehessek a boltban. Legelőször egy szép öltözet ruhát. Pont olyat, amilyet álmomban viseltem. Nem hordom többet Kári ócska culáját! Lábbeli is kell. Csizma meg bakancs. Cipő! És kalap, fehér gyolcsing. Jut rá! A zanyját: bámul majd Kári, mikor nyalkán kiöltözve megyek a templomba! A zasszonyok meg már messziről meresztik a szemüket: né, ki a za derék úriember?!”
Szétnyílik a szája, szabad folyást engedve a nyálnak. Felsőtestét ütemesen előre-hátra mozgatva ül a parton. Aztán zsebre dugja a kialudt pipát, visszarakja a pénzt a táskába. A kaszáért nyúl, hogy folytassa a munkát, ám alighogy megmarkolja a kaszanyelet, mást gondol:
„Bolond lennék kaszálni! Van pénzem, veszek szénát a kecskének. Vagy inkább eladom a bitangot, a tejét már úgyis csak én iszom. Veszek helyette tehenet. Nagytőgyűt, jó tejelőt. Lesz tejfel meg túró, a zasszonyok majd veszik, viszik jó pénzért. A zanyját!”
A felismerés öröme, miszerint a pénz pénzt fial, hamar elillan. Elfújja a félelem hideg szele.
„Titokban nem vehetek se ruhát, se tehenet. Mindenki látná, osztán máris nyaggatnának: miből telt rá?! Kárit pláne nem hagyná a buzgóság. Széjjelhányná a vackomat, csakhogy megtalálja a pénzt. Mert abból neki semennyi se elég. És ha megtalálná, el is venné a zösszeset. Nem törődne avval, hogy ki mit lel, a zövé.”
„Akkor meg minek találtam!”
Felvinnyog, mint az oldalba rúgott eb, s kétségbeesetten nyúlik el az árokparton. Sokáig töri a fejét, hogyan maradhatna övé a pénz, de semmire sem jut. Megdühödve mordul fel: „Ha nem lehet az enyém, ne legyen a másé se!”
Szikkadó, lábon álló kórót tördel, kupacba rakja az útszélen. A táskát a kötegekkel együtt a kupac tetejére teszi, és alágyújt. Száját összeszorítva, kimeredt szemmel nézi a felcsapó lángokat.
Borostás arcán könnyek csorognak, le az álla hegyéig, onnan a makadám otromba kövezetére.
