A Györgydeák – Magánmitológia című kötet útikalauz egy kortárs művész világához, életéhez. Nem könnyű sétát ígér a könyv (Tóth Eszter szövege és szerkesztése), nyomról nyomra halad, az életmű periódusait, harminc esztendő munkásságát követi, hét fejezeten át, olykor az ismétléseket is bevállalva (Györgydeák NYOMában, Magánmitológia, Képírás – keveset beszélő ember mimikája, Bübük, „Tegnapok és manapok”, Tábori JELentés), majd a kötet végén Művek, és Melléklet (biográfia, egyéni és csoportos kiállítások, művek közgyűjteményben, köztéri munkák, illusztrációk, címlap-illusztrációk, cikk- és képjegyzék) téve gazdagabbá az olvasó útját.
A műfajok határait tágító, rendre átlépő Györgydeák György (1958–2008) művészete sokágú, gyökereit megtaláljuk a prehisztorikus idők művészetében, és a junk art és groteszk világában. Remeteként él, születésétől kezdve Balatonkenesén. Mégsem szürkül a provincialitásba. Ettől megóvja művészetének egyetemes horizontja, gondolkodásának szintetizáló képessége, a lét értelmét kereső emberi kíváncsisága. Játékos, ironikus elme, variál, analizál, múltat és jelent. Mesébe illeszti a hétköznapokat, tárgyakat, jelenségeket.
Berzsenyi Dániel, a niklai remete szinte egész életétét Niklán élte le. Ahogy remete-író volt a színházi kritikákat megfogalmazó Ambrus Zoltán, akivel kapcsolatban feltehetjük a kérdést: „Mi jobb: erdei magányban felnövekedni, mint a valóban nagy fák szokása, amelyekből a mély hangú hegedűket és árbocokat faragják, vagy pedig vásári kereplőnek vagy fütyülőnek beállani már csemetekorban?” (Krúdy Gyula: A remete költő, 1923).
A kötet második fejezete Györgydeák művészetét helyezi el a világ kortársművészetében, kiemelve, hogy művészeti stratégiája, szemlélete is a nyombiztosítás, a nyommegőrzés felől közelíthető és értelmezhető leginkább. Individuális mitológiája saját múltját és jelenét rekonstruálja: „személyes tárgyak vagy természeti formák, gyökerek, ágak, tollak, állati maradványok kerülnek” alkotásaiba (10. o.). Átlényegítő művészet ez. Képcímei dokumentálásnak is tekinthetők. Segítik, de nem teszik egyértelművé a művek interpretációját. A művek befejezetlennek, töredékesnek hatnak, az ösztönösség és az ötlet elemei erejét sugározzák. Az álcázás, a mimikri Györgydeák művészetének sajátja, művei, személyes világának fragmentumai interakcióikra hívják a szemlélőjüket.
Györgydeák György kiállításának részlete – Fotó: Györgydeák Máté
A harmadik fejezet a kép és szöveg (írás) kapcsolatát vizsgálja, elemzi Györgydeák életművében: „írásgesztusok, szabálytalan formákba zárt figurális tusrajzok, elvont formákba hajló rajzok, figurális képtörténetek, töredékek vagy pszeudoírás mint képi elem, írást imitáló képek” (14. o.). Reigl Juditnál is megfigyelhető a „látványfestészettől a gesztusfestészet felé való elmozdulás, valamint az európai absztrakt festészet és az amerikai akciófestészet vegyítése, amit az Űr és extázis prospektusa ki is hangsúlyoz”. Mintha Györgydeák is arra törekedne, hogy egyes képei ne nőjenek fel.
Történelmi arcképcsarnok sorozata magántörténelem, a piktografikus nyelvezet a képi kifejezés, a vonalak és a formák redukálásával mintázatokat hoz létre, melyekben a hétköznapiságot helyezi középpontba, a semmilyen emberdolgokat, rémségesen pontosan. Rokonságot lát Joan Miróval, Miró alakjaival és szimbólumaival. A Titkok könyve (1992) – bár nem került kiadásra – jelzi, Györgydeák saját stílusa teljes fegyverzetében lép elénk. A képtér neutrálissá válik, a szavakat lényeknek tekinti és megjelenik: a „keveset beszélő ember mimikája”. Az indiánság, hasonlóan Cseh Tamáshoz, Györgydeáknál is szabadságjelkép, olyan mese, amely megteremti a gyermek és a felnőtt világa közötti kapcsolatot. Dolgozik római kori ásatáson is, grafikusként. A föld rétegei, a kutatóárkok látványa hatással van művészetére, a fragmentumoknak jelentőségük lesz, a bizarr elemek önálló életre kelnek. Rajzai megjelennek az Élet és Irodalom, Magyar Nemzet, Magyar Napló lapjain. A töredékesség, a deformáltság, a figurák szabad, ösztönös elhelyezése a képtérben sejtésszerű érzetet kelt. Szürreális, mágikusan realista álomképeket látunk.
„A szavakkal nem tudom követni sem a gondolataimat, sem az érzelmeimet. Így hát rajzolok” – fogalmazta meg Györgydeák.
A könyv negyedik fejezete Györgydeák bábuiról szól. A bübük imaginárius, figurális objektek, sokszor humorosak, játékosak. Bennük az objet trouvé tulajdonságai és a természeti formák kapcsolódnak össze. „Spontán megformálással tükröznek érzéseket, szubjektív víziókat, és a befogadó számára is egyénileg értelmezhetők” – mondja Tóth Eszter. A bübük nem szépek, de nem is csúnyák, a matéria féktelensége (szokatlansága, esetlegessége, szabálytalansága) az úr bennük, a tárgy és ember különös, eltéphetetlen és megmagyarázhatatlan, olykor irracionális kapcsolatát fejezik ki. Jelek és gesztusőrzők. „Györgydeák kéztartását, ujjainak mozgását is magukon hordozzák” (32. o.).
Györgydeák György kiállításának részlete – Fotó: Györgydeák Máté
Hasonlatosan Samu Gézához, Györgydeák is hagyja, hogy a fellelt anyag formálja az alkotói szándékot. Az 1990-es évek végétől a nagy méretek, színes faktúrák és az expresszivitás jellemzik a bübüket. A valóság egy-egy elemét hordozzák, de a sejtelmességük a mese, a képzelet világába is vezetik a szemlélőt. Györgydeák alkotói módszere sokféle: torzít, montíroz, csonkít, egymásra szerel, maszkíroz, díszít, applikál, rögzít, mumifikál, a véletlent helyezi a középpontba, mintha nem is egy hierarchizált, hanem egy fordított (groteszk) világban élnénk, amely világ egyszerre bezártnak és nyitottnak (szabadnak) tűnik. Madárbübüi magukon hordozzák a vidámság, szomorúság, levertség, aktivitás, passzivitás, egyszerűség, bonyolultság, barátságosság, elzárkózottság, idegenség jegyeit. A bübüket kihelyezi a vízpartra, a vízre, eredeti közegükbe, amelyekből származtak. Körösényi Tamás tájhangjai jutnak az eszembe.
Az ötödik fejezet a síkplasztikákat, objekteket, táblaképeket veszi sorra, az át- és újraírt világleképezéseket. A talált és személyes tárgyak világa ez. Képtárgyak. Györgydeák táblaképeket applikál egybe vagy hosszabbít meg: a kép síkjából minden irányba kilóghatnak tárgyak, fadarabok, lécek és más keretek. Emlékezés és emlékállítás ez. Dekonstruált rekonstrukció, amely a megismerés és megfigyelés tapasztalatainak feldolgozásával átjárást biztosít, teremt a belső és külső, a személyes és az objektív világ között. Síkplasztikái párhuzamba állíthatók Ujházi Péter assemblage-aival és dobozmunkáival, de Hannelore Baron munkáival is.
A hatodik fejezet – Tábori JELentés – a Kenesén és a Balatonon kívüli világot térképezi fel. Györgydeák utazásai során sem tagadja meg önmagát, a természeti elemek jelenlétét, kapcsolatát, az állatok életmódját ragadja meg. Itt érni tetten igazán művészi attitűdjét: „életjelszerűen nyomot hagyni” a műveiben, a művei által. Ezért válik számára fontossá az ujjlenyomat, amely időtlen idők óta őriz valamit a rég élt emberektől és emberekből. Művein az ujjlenyomat pöttyözés formájában jelenik meg. Az élethez hozzátartozik az álcázás is, amely a túlélés egyik eszköze. A Mimikri című munka felületére fareszeléket visz fel, miközben „egy állatfigura bújik elő az olajpasztell vonalaiból”.
Nyugat-szaharai Művészeti Expedíciója (Bátai Sándor, Pincehelyi József, Kékes Tóbiás társaságában), túl a megismerésen, inspirációs jellegű is. Gyerekkori álom megvalósulása. Szaharai útja után alkotta meg a Tábori JELentés festménysorozatát (2006–2007), a barlangrajzok ihletésében.
A kiadvány többszörösen hangsúlyozza Györgydeák művészi felfogását: az önazonosságot, a családi közösséggel, a természettel való azonosság megteremtésének vágyát, az elemek összjátékával megmutatni és elrejteni önmagát. Györgydeáknál nem válik el egymástól mese, játék, művészet és élet, hanem áthatják egymást. 1981–1982-ben állatgondozóként dolgozik a Veszprémi Állatkertben, ahonnan későbbi műveinek számos témája származik. Számára a növényi és az állati világ ugyanolyan értékes, mint az ember világa. Egyek. Társra lel bennük.
Művei egyfajta megidézések is, bennük az önfelszabadítás, a létezés teljességének elérése. Györgydeák magánmitológiája a korábbi közösségi rítusok helyébe lép, maga válik közösségivé, sőt a közösség játékos tagjává.
