Végül addig hallgatott,
hogy már nem bírtam szóval,
mindent kimondtam,
amit csak lehetett
(szeretlek,
dugj meg,
most azonnal,
elköltözök,
itthagylak,
kapd be,
most volt elég,
szeretlek),
de ő hallgatott,
azzal az untató nyugalmával,
lefeküdtem a járdára,
mint egy fekvőrendőr,
úgy nyúltam el keresztben,
szétvetett karokkal a járdán
és eldöntöttem, hogy innen
el nem mozdulok,
fel nem kelek,
amíg nem csinál velem valamit.
Kicsit szerettem volna, ha
nem feküdtem volna le,
vagy ha ő mellémfekszik,
de nem feküdt le,
nézett és mintha
mosolygott volna rám,
egy kicsit tényleg
mosolygott, pedig tudtam,
hogy idegesíti
ez a cirkusz
és ha szólna is,
akkor is csak valami
olyat mondana, hogy
belefeküdtél a kutyaszarba,
gondoltam,
csak ezt tudná most mondani,
és közben éreztem is,
hogy tényleg:
nyomja valami puha
a lábszáramat, és ő
egyre csak hallgatott
és mintha mosolygott volna.
Eddigre meg is bántam az egészet,
végiggondoltam, hogy fogok
majd szaros lábszárral hazamenni,
zsebkendő sincs nálam,
tényleg, mire jó ez a cirkusz,
próbáltam úgy tenni,
mintha kitartanék
a fekvés mellett.
Aztán lassan szétnézett,
már jó sokan álltak körülöttünk,
volt aki ájulásra gyanakodott,
mások meg mormolták, hogy
biztos epilepszia,
és mikor már azt hittem,
így fogunk maradni végleg
én fekve, ő fölöttem állva,
Ivan szép lassan megemelte
a lábát és átlépett rajtam,
óvatosan, mintha én
csak egy akadály,
mintha csak egy
fekvőrendőr lennék.
A nadrágszára után kaptam,
belemarkoltam,
hogy a következő lépésnél
el tudjon vágódni.
El is esett, szétterült
a járdán,
beverte az állát és
fájt a keze is,
sziszegett és
olyan mérgesen nevetett,
hogy azt hittem el fog verni,
de nem vert el,
a hátára fordult,
felült,
felállt
és felhúzott engem is
maga mellé,
leporolta magát,
én csak néztem
kinyílt a szájam,
ő leporolta magát
és a kezembe nyomott
egy zsebkendőt
és biccentett.
