A cím kicsit félrevezető, hiszen Bella Dóra fotói nem konkrét itáliai tájakat vagy műemlékeket örökítenek meg. Fényképei időből és térből kiragadott, pusztuló, omladozó, valós felületek részleteit ábrázolják, amelyek töredékességükben tökéletesek. De a mediterrán hangulat annak ellenére is árad ezekből a képekből, hogy alapvetően bárhol készülhettek volna, egyetemes jelenségről szólnak. A színek, a fények és árnyékok, a képkivágatok, a témák számomra mégis egyértelműen Itáliához kapcsolódnak. Mint megtudtam, valamennyi fotó valóban Olaszországban készült.
A fotó és a valóság kérdéseinek összefüggése a digitális fotográfia megjelenésével vált igazán aktuálissá. De azt a kijelentést, miszerint a fotó a valóság ábrázolásának a médiuma, már a technika megjelenését követően cáfolni lehetett. Tévedés azt gondolni ugyanis, hogy a fotó esetében a valóság a fényképező személy közvetlen beavatkozása nélkül jelenik meg a nyersanyagon, hiszen a fotográfus személye a téma kiválasztásától kezdve a képkivágaton át a komponálás folyamatáig meghatározó. A kép készítője alkotó-látó ember, az általa létrehozott fotók pedig közvetítenek a világ és a nézők között. A magyar nyelv nem véletlenül tesz különbséget a lát és a néz igékkel a két cselekvés között. Míg a nézés passzív befogadói magatartás, addig a látás képessége aktív, kreatív, gondolkodást feltételező és igénylő folyamat. A fotókról általában is elmondható, de Bella Dóra fényképeire még inkább igaz, hogy kiszakítanak a térből, a világból egy-egy részletet. A most látható fényképeken házfalak, kapuk, ablaknyílások, spaletták, zsaluk, padlózatok, kövezetek fragmentumai láthatók. Nemcsak a valóság, pontosabban annak bizonyos szegmensei jelennek meg, hanem ezen túl a pusztulás folyamatának egy-egy mozzanata, pillanata tárul elénk, ráirányítva figyelmünket az apró, jelentéktelennek tűnő, vagy éppen csúnyának tartott valóságdarabok esztétikai értékeire. Teszi mindezt egy festő szemével és kompozíciós készségével.
Látom magam előtt, ahogy elmélyülten nézelődve, a külvilágot kizárva járja egyedül Róma utcáit, az itáliai városkákat és tájakat. Szemlélődik, és gépével is rögzíti észrevételeit. Mintha Leonardo festőknek írt intelmeit követné: „A festő szeresse a magányt, mérlegelje, amit lát, és beszélgessen magában róluk, s válogassa ki a nemük szerint legkiválóbb részeket. Olyan legyen, mint a tükör, amely annyi színt vált, ahány dolog kerül eléje. Ezt cselekedvén második Természetté válik.” (Leonardo da Vinci)(1)
Talán már közhely, hogy Leonardo festészetről szóló traktátusa jutott eszembe Bella Dóra fotói kapcsán. Mivel tudom, hogy maga is festő, így ezeket az általa fotón rögzített valóságszegmenseket úgy tekintem, mint a szemlélődő művész anyaggyűjtésének darabkáit, amelyeket nemcsak rajzi vagy festői vázlatokkal, hanem fényképekkel is elraktározott magának. Azután ezek a fotóvázlatok önálló életre keltek, és elkezdtek műalkotásként is funkcionálni. A fotókon megjelenő szegmensek faktúrákká, festői felületekké váltak. Ehhez kell a művész szeme, keze, tudása. Így lehetséges, hogy a fotókat nézve nincs hiányérzetünk, pedig alapvetően a képek témája a töredék és a hiány esztétikája. A fragmentumok pusztulásformák, töredékes, kopott felületek felvételei, olykor mikroorganizmusok mikroszkopikus nagyításainak hatnak.
Tehát Leonardo mester jutott többször is eszembe, amikor ezeket a képeket néztem, hiszen a reneszánsz festőóriás és tudós éppen a házak falain felfedezhető hiányokat, a felhők stb. foltjait tekintette a festői látásmód inspiráló tényezőinek, amelyek továbbgondolásra késztetik az alkotói szellemet: „amilyen csekély, éppolyan hasznosan ébresztgeti a szellemet változatos leleményekre; […] ha (– Sz. J.) megfigyeled a mindenféle foltokkal tarkított falakat, vagy a különféle keveredésű köveket. […] e falaknál és törmelékeknél ugyanaz következik be, mint a harangszónál, melynek zengéséből kicsendül minden név és minden szó, amit elképzeltél. […] Ne tartsd jelentéktelennek, amit mondok, se unalmasnak, állj meg néha és nézd meg a falak foltjait, vagy nézz bele a hamvadó tűzbe, föl a felhőkre vagy le az iszapba s más hasonló helyekre; ha ezeket jól megfigyeled, a legcsodálatosabb leleményekre jutsz, amelyek a festő szellemét új invenciókkal töltik meg…”(2)
A spontán alakuló foltok, vakolt és festett felületek sérülései a véletlen művei, de a fotók a tudatos képszerkesztés által kompozíciókká válnak. A kopások, törések, felhólyagosodott festékrétegek szertelenségét és szabálytalanságát a fotók téglalap formátuma zárja szabályos keretbe. Az organikus felületeket mértani alakzatok vésetei, nyomai, karcolatai szabdalják. A fényképeken a göröngyös textúrák szertelen, rusztikus burjánzásából olykor kézzel ráfestett betűk, számok vagy geometrikus formák kontúrjai sejlenek föl. Itt-ott a vakolatba szervesen betagozódott drótháló, rozsdás rácsozat, szabályos kör alakban lehámlott festékréteg töri meg a szabálytalanságot. A felületek izgalmasak, változatosak, mégis nyugodtak és meditatív elmélyülésre, folyamatos továbbgondolásra késztetnek.
Az anyagokra jellemző a felületi minőség, az anyagszerkezet külső megjelenése. A legpontosabb információt erről tapintással szerezhetjük, de kellő tapasztalat birtokában képesek vagyunk felismerni számos anyagot, pusztán textúrája képéről is. Ezt és a felületi minőségek által keltett asszociációs képességünket aknázzák ki Bella Dóra fotográfiái. Nem kell megérintenünk a rajtuk megjelenített felületeket, mégis egyértelműen „érezzük” rusztikusságukat, szabálytalanságaik által rajzolódó domborzatukat, kitüremkedéseiket-bemélyedéseiket, érdességüket vagy simaságukat. Ahogy a képeken keresztül érezzük az itáliai atmoszférát, éppúgy érzékelhetővé válik általuk ez a taktilis világ is. Egyfajta szinesztézia-élményben lehet részünk Bella Dóra fotóinak szemlélése közben.
A textúra az anyag természetes úton létrejövő felszíne és külső erők (kopás, rozsda, rovarjáratok, víz vagy szél mozgása stb.) hatására átalakuló felületi karaktere. A faktúra viszont a mesterséges erőhatás lenyomata, emberi tevékenység következménye az anyagon. Bella Dóra fotóin alapvetően a természet munkájának nyomait hordozó, sokszor emberi kéz által festett vagy megmunkált felületeket, az idő pusztulásformáit rögzíti. Olykor azonban eldönthetetlen, hogy melyik jelenségnek vagyunk tanúi, sőt néha még az is, hogy hámló vakolat, rozsdamarta felület vagy éppen pikkelyes fatörzs fragmentuma szerepel-e a képen.
Van, ahol egyértelmű, hogy a függőleges vagy vízszintes, vagy átlósan haladó szabálytalan repedések falvakolatokon keletkezett rések. Van, amikor egy-egy ismerős formát látunk bele ezekbe a foltokba, az egyiken mintha egy angyal repülne. Talán nem véletlen az asszociáció, szimbolikusan megidéződik az égi küldött, aki összeköti a materiális, földi világunkat az éteri, égi szférával. Ilyen összekötő híd szerepet töltenek be Bella Dóra fotói is.
A pusztulásformák, a málló vakolatok, a falakon keletkező penészfoltok ihlető források és művészi értékeket hordozó, intuitív élményfragmentumok Bella Dóra számára. Rácsodálkozások egy új élet kezdetére, amit az elmúlás, az enyészet szül. Az omló vakolatok, a karcolt felületek, enyészetformákat hívnak életre, amelyek a roncsolás, az idő által bevégzett pusztító folyamat teremtő erejére irányítják a figyelmet. Megint Leonardo szavai jutnak eszembe: „Láttam már felhőket és foltokat a falon, amelyek szép elképzeléseket keltettek bennem különböző dolgokról, és bár e foltokban egyetlen részecske sem látszott tisztán, mégsem hiányzott belőlük a mozgás vagy más gesztusok tökéletessége.”(3)
Más képeken deszkapallók vagy zsalugáterek, fakapuk szegmensei jelennek meg. Napszítta, pikkelyes felületükön megkopott a festék, és kisebb-nagyobb foltokban láthatóvá válik a fa erezete, organikus szerkezete. Már Leonardo (persze megint ő) is rögzítette a fák kiszáradásakor keletkező repedésekről szerzett tapasztalatait, előbb már többször idézett festészetről szóló írásaiban.(4)
Van fotó, amelyen tépett plakátdarabkák láthatók a hámló vakolatú falon, amely a 60-as években virágkorát élő Nouveau réalisme (új realizmus) Affichiste csoport (pl. François Dufrêne, Raymond Hains) művészetét idézik meg.
Bella Dóra számára alapvetően fontos az idő, az időhöz való szubjektív és objektív viszony megragadása és kifejezése. Képeivel az idő folyamatának és az időtlenségnek a relációit, a meg- és átélhető külső és a belső idő személyes és relatív mérhetőségét, illetve mérhetetlenségét is elemzi. Az idő többféle aspektusa is megjelenik ezeken a fotográfiákon. Ebben a személyes és egyben egyetemes történetben a folyamatosság, a fokozatosság megragadása dominál. Az idő végtelenségében saját világunk, fizikai valónk, a körülöttünk lévő évszázados, évezredes vagy évmilliós kulturális, illetve földtörténeti emlékek folyamatos pusztulása a végesség érzetét kelti.
Ennek a véges időnek a nyomai érzékelhetők Bella Dóra valamennyi most látható fotóján. Horzsolások, kopások, törések, gyűrődések, hámlások – az emberi bőrfelület sebeit, ráncait is megidézik. Ezért is érezzük személyesen megszólítva magunkat, miközben ezeket az időből és térből kiszakított töredékeket nézzük. Mert maga az idő ölt testet bennük, látható, tapintható jelei által.
Jegyzetek
1 Leonardo: A festészetről – 58. a. fejezet: Értekezés a festők reguláiról, bev.: Boskovits Miklós, ford.: Gulyás Dénes, Budapest, Corvina Kiadó, 1967. 50.
2 Leonardo: A festészetről – 66. fejezet: Annak a módja, hogy különféle leleményekre ébren tartsuk és ösztönözzük a géniuszt, i. m. 53.
3 Leonardo: A festészetről – 189. fejezet: A históriák komponálásának szabályai, i. m. 84.
4 „A fa kiszáradásakor keletkező repedések egyenesebbek lesznek azon a fán, amely az erdő szélétől távolabb állt, azon a törzsön pedig, amely közelebb nőtt az erdő déli részéhez, göcsörtösebbek.” In: Leonardo: A festészetről, 855.fejezet: A fák kiszáradásakor keletkező repedésekről, i. m. 269.
„Ha azt akarod, hogy a fa száradása közben egyáltalán ne repedjen meg, hosszú ideig forró vízben kell tartanod; vagy pedig fektetve tartsd a folyó mélyén mindaddig, amíg csak fel nem emészti természetes életerejét.” in: Leonardo: A festészetről – 856. fejezet: Azokról a fákról, amelyek száradáskor nem repedeznek meg, i. m. 269.