Bíró Sándor művészetének két alapvető inspiráló forrása az idő és a természet, e két fogalom által meghatározott koordinátarendszerben helyezhetők el művei. Hol egymást metsző pontokban találkoznak, hol párhuzamosan haladnak, máskor egymás inverzeként értelmezhetők.
Az időre utaló jelek a faktúraképzésben fedezhetők fel. A kopottas vagy tépett felületek által egyrészt archaizál, azaz a múltra utal. Így művei ahhoz a művészeti jelenséghez kapcsolhatók, amelyet 2000-ben lírai archaizmus elnevezéssel vezettem be.(1) Az ide sorolható művészek számára az idő a mester és a példa. Ahogy az idő dolgozik: lassan, számunkra szinte észrevétlenül mélyíti el nyomait. Bevégzi útját a megkezdett horzsolás – vájattá mélyül. A végtelen pillanat tükrében képződik a hiány.
A lírai archaikus alkotók legtöbbször kopottas festői felületek kialakításával hozzák létre az archaizáló faktúrákat, s kész műveik megjelenésükkel keltenek töredékes hatást. Bíró Sándor munkái közül címével is jelzi a múlttal való kapcsolatot az Aranykor – amely egyértelmű utalás a letűnt és dicső korszakra, a művészetek, a festészet virágkorára.
Nála az archaizáló, megkopott faktúraképzés összekapcsolódik az organikus felületekre utaló forma- és színvilággal is. Fák foszló kérge, mohos zugok, illetve rozsdás vagy penészfoltos, roncsolódó felületek idéződnek fel képein.
Az enyészet teremtményei: a penészfoltok, a rozsdamarta felületek, a pergő vakolatok hiányai által rajzolt formák mint az idő által horzsolt sebek tűnnek elő, de festői faktúráik a penészes, rothadó, bomlásnak indult felületek esztétikai értékelései. A Rozsdamarta (2008–2009) kép, illetve a Korrózió (2002) vagy az Erózió (2002) triptichonok címükkel is egyértelművé teszik, hogy a rozsdafoltos, korrodált, erodált felületekből inspirálódik a művészi képzelet és ábrázolás. Ezek ihlető hatására már Leonardo is utalt festészetről szóló írásainak egyik részletében: „Ne tartsd jelentéktelennek, amit mondok, se unalmasnak, állj meg néha, és nézd meg a falak foltjait vagy nézz bele a hamvadó tűzbe, […] s más hasonló helyekre; ha ezeket jól megfigyeled, a legcsodálatosabb leleményekre jutsz, amelyek a festő szellemét új invenciókkal töltik meg.”(2) Azonban nem csupán a pusztulásformákban rejlő esztétikai tartalmakat hangsúlyozzák Bíró Sándor képei, hanem rámutatnak arra a tényre, hogy a rombolásként látott és felfogott felületi hatások egyben keletkező mikroorganizmusok életterei. Ezáltal alkotásai egyszerre a keletkezés és az elmúlás követei.
Ha már Leonardo is szóba hozza a tüzet mint egyik ihlető forrást, akkor meg kell említeni Bíró Sándor azon néhány művét is, amelyek inspirálója a tűz lángja, illetve parazsa. Természetesen ide tartozik a Láva (2015), a Tűzben edzett I-II. (2017), illetve a Purgatórium (1997) vagy a Tisztítótűz (2012), amelyek konkrétan címükkel is jelzik ezt a kapcsolatot. De ezen kívül van több olyan munkája, amely szintén a tűzzel hozható összefüggésbe, vagy színviláguk, vagy formaviláguk által (Fej, 1997; Arkangyal, 1997; Turba, 2008). A tűz lángnyelvei hasonlatosak a virágszirmokhoz, de a virág és a tűz létezésében is sok rokon vonás van. A rügyből kibomló virág rövid pompázás után elhervad, ahogy a szikrából fellobbanó tűz is végül elhamvad. A tűzből előbb izzó parázs lesz, majd a tűz martalékává lett anyagokból csak hamu marad.
A mulandóság és a (újjá)születés a természet körforgását és egyben időtlen végtelenségét is felidézi. Ezen a ponton az idő és a természet, a születés és a pusztulás szorosan összekapcsolódik, újabb dimenziók irányába nyitva utat.
Bíró Sándor művészetében a Kert (2008) az a hely, ahol az idő és a természet találkozásából új minőség születik. A kert eredetileg nem más, mint az embert körülvevő, általa mesterségesen kialakított természeti közeg, műtáj. Benne a növények organikus burjánzását az ember szabályozza, a természetes formákat bizonyos koncepció szerint az ember rendezi. A természet jelenléte a formákban, a tájemlékek szinesztéziaszerű megjelenítésében érhető tetten – azaz a tájak hangulata, a levegő érzete, a hozzájuk kapcsolódó illatok, hangok idéződnek fel, amelyet a természethez köthető színek (zöldek, okkerek, vörösek) is megerősítenek. Bíró Sándor képei impressziók, a természetből kiragadott részletek, amelyeket a kertrendezéshez hasonlóan maga választ ki és állít össze egy-egy képpé. A kompozíciók egymáson átsejlő festékrétegekből alakulnak, amelyek különböző évszakok atmoszféráját is felidézik. Hideg kékes, jégvirággal beszőtt tájfragmentumok, üde színekben pompázó tavaszi virágzás (Tavasz, 1998; Friss fuvallat, 2016; Foszlányok, 2016), zöldellő fák között átszüremkedő napfény (Erdőben, 2016), vibráló narancsos verőfény, okkeresen aranyló, tüzes kalászok, fanyarabb színű, őszi lombhullás asszociációit láthatjuk.
A színes foltok irizáló felületeket hoznak létre. A végtelen természetből kiszakított véges darabka panteisztikus szemléletet tükröz. Erre konkrétan is utalnak a Feloldódás I-II. című festményei, ahol a zöldes felületek szinte gyógyuló horzsolásokként szövik be a virágos mező asszociációját keltő színes foltokat. A képek egyben utalásszerűen idézik meg Monet hatalmas tavirózsás vásznait, nemcsak foltszerű faktúraképzésükkel, de színvilágukkal és horizontálisan elnyújtott formátumukkal is. Hasonló művészettörténeti kapcsolódás a Bruegel szőnyege 1998-as, fára festett temperakép, vagy az Idézet / Grünewald (1997), ahol meg is nevezi azokat a régi mestereket, akik előtt tiszteleg alkotásaival.
Bíró Sándor a művészeti elődök, az idő és a természet alkotásai előtt fejet hajtó ember alázatával és tiszteletével építi virtuális és valós kertjét. Ez a kert mint „alakított táj” egyben szimbolikus hely, amely lehet az álmok kertje, ahogy arra egy képe címével is utal. Az Álom (2008) – az emlékhez hasonlóan, a valóság és a képzelet határmezsgyéjén felidéződő tünékeny képek, gondolatok, hangok és érzések összessége, amely alvás közben átvillan agyunkon. Egyben az alkotói képzelet másik fontos inspirációs forrását is jelöli.
A kert ugyanakkor utalhat a Titkos kertre (Hortus secretus), ami a szemlélődő meditáció helye is egyben. Így összekapcsolódik a Lebegés (2000) című festménnyel és a tibeti remeték lelki gyakorlatát jelentő Tumó (2009) című képekkel is, illetve ide sorolható a szintén több kép címében szereplő Metanoia (2009), ami a teológiában megbánást, megtérést jelent. Bíró Sándor művein tehát a kert, ha nem is mindig konkrétan, de folyamatosan jelen van. A kert számára az idő és a természet metszéspontja, az elvágyódás, a meditáció, az alkotás helye. A hely, ahol a művészet metaforái nyílnak.
1 Szeifert Judit: A töredék metaforái. Lírai archaizmus a kortárs magyar festészetben, in: Új Művészet 2000/5. 6–11. angol: 45.
2 Leonardo: A festészetről – 66. fejezet: Annak a módja, hogy különféle leleményekre ébren tartsuk és ösztönözzük a géniuszt, bev.: Boskovits Miklós, ford.: Gulyás Dénes, Budapest, Corvina Kiadó, 1967. 53.