Csöndre készülök. Felkészülök a csöndre.
– Cssss, tudod, itt nem lehet hangoskodni. Olyan, mint a könyvtár.
– Hol vannak a könyvek, nagyi?
– Itt nem olvasunk.
– Akkor mit csinálunk?
– Befelé beszélünk.
– De mindig azt mondod, hogy csak a bolondok beszélnek magukban!
– Nem önmagunkkal beszélünk.
– Hanem?
– Hanem istennel.
– Apa, van isten?
– Nincsen.
– Akkor miért jöttünk ide?
– Történelmi kincs. Építészeti csoda. Évszázadok óta itt áll. Figyeld a kupolát, a mozaikokat!
Véletlen, hogy betérek. Nem igaz! Nincsenek véletlenek. Különben is, készültem rá. Felkészültem.
Az egyik rózsaablakon besüt a Nap. Kékre festett mennyezet. Keresem a neogótikus jegyeket. Fekete kamerák, isten szeme figyel. Ha isten úgyis mindent tud, akkor miért kell néznie?
Kérdéseimre már rég nincs, aki felel.
Így aztán csak ülök, és várom, hogy az isten, aki nem létezik, végül mégis belém költözik.
