Mit értünk hiba alatt a művészetek kapcsán? Mihez képest határozhatjuk meg a fogalmat, a problémakört? Megfelelő-e ezt a kifejezést alkalmazni tárgyunk összefüggésrendszerében? A kérdések sora természetesen folytatható.
A különféle régebbi és új applikációk, szoftverek alkalmazása új távlatokat nyitnak meg a művészek számára. A kísérletező, kíváncsi, nyitott alkotó tudatosan keresi azokat a lehetőségeket, melyek a program szabályszerű működése ellen hatnak; a művész az adott médium ellen dolgozik. Erről már Vilém Flusser is írt alapvető művében (Flusser, 2000: 81).
A videóművészet pápája, létrehozója, Nam June Paik az elektronika képi-hangi hibáira építette művészetét. Preparált mágnes televíziója (Magnet TV, 1965) jelentheti a kiindulást, az alapját nem csak saját művészetének, de az egész klasszikus videóművészetnek is. Az (ipari) mágnes megzavarja a televízió/videó elektronikus jeleit, és az adást/lejátszást absztrakt, illetve félabsztrakt mozgóképpé torzítja. A képek és hangok a mágnes mozgatásával együtt folyamatosan változnak. Az interakció és vele összefüggésben a véletlen is fontos szerephez jut a mű kapcsán. Tehát kijelenthetjük, hogy az elektronika megzavarása, a médium elleni ilyen természetű fellépés, ez a hibalánc alkotja a video-művészet esszenciáját.
Paik, Shuya Abe-val 1969–71-ben megalkotott video-szintetizátora is ezen a lényegében egyszerű modifikáción alapul. A video-szintetizátor a mai elektronikus-digitális effektek/szoftverek kiindulópontjának is tekinthető. A digitális-elektronikus világ esztétikáját tehát nagymértékben egy sajátos hibalánc, torzítás és a véletlen határozza meg; ezek alakítják a hang-szín-formákat.
Ha további példákat keresünk a „digitál-galaxis” előtti korszakból, akkor Szombathy Bálint „Mozgásképek – Telefotó-munkák az 1980-as évekből” című sorozatát is kiemelhetjük.
A következő módon foglalja össze ezeknek a műveknek a keletkezését, hátterét maga az alkotó (Szombathy, 2010-2011): „Egy napilap grafikai szerkesztőjeként felfigyeltem egy olyan médiumra, amely a művészetben az ideig nem volt használatos. Ez volt a telefotó-, avagy a képtávíró-készülék, mellyel elektronikus úton nagy távolságból lehetett hírügynökségi képeket továbbítani és zsurnalisztikailag alkalmazni. (…) A nyomatok egy része olyannyira képhibás volt, hogy kialakult a pragmatikus rendeltetésen túli sajátos esztétikája. (…) Csak egy felismerés és egy elhatározás kellett, hogy a másodlagos nyelv szintjéről felzárkózzanak az elsődleges szintre, az esztétikumba. Ennek szellemében jártam el, amikor a szemétkosárba szánt selejtből a szenzibilitásomon átszűrt műtárgykollekciót alakítottam ki. (…) … a tökéletesnek tervezett gép, illetve az elektronikus hírcsere makulátlannak hitt mechanizmusa tökéletlenül működve is értelmes műveletet hajt végre: a művészetnek dolgozik, és hívatlan aktőrként lép fel. (…) A telefotó-készülék esetében döntő mozzanat, hogy kétszer nem tudja elkövetni ugyanazt a hibát.” Nehéz olyan idézetet találni, amely ilyen lényegre törően foglalja össze a hiba „elektro-esztétikáját”, mint Szombathy szövege.
Szombathy Bálint: Mozgásképek – Telefotó munkák az 1980-as évekből
A következő példánk az ezredfordulót követő években született, és az analóg megoldások helyett a digitális hibalehetőségeket használja alapul. Takeshi Murata Untitled – Silver című műve kiindulásaként Mario Bava 1960-as fekete-fehér horrorfilmjének (B-movie, Black Sunday) egy körülbelül tíz perces részletét „dolgozta meg” úgy, hogy eltávolította a digitális videó, a rögzített filmrészlet kulcskockáit, illetve manipulálta a tömörítési módot (codec-hiba). A végeredmény kísérteties, folyamatosan úszó audio-video látomás lett. Murata a mozgóképet a reprezentációs jellegből a vizuális absztrakcióba helyezte át. Művei nem sorolhatóak a napjainkban még mindig divatosnak nevezhető tiszta glitch-art körébe, ugyanis a véletlen történés helyett egy alkotó által (meg)tervezett gesztus-sorról van szó („glitch-alikes”, Moradi, 2004: 10-11).
Ezután a három karakteres művészeti példa után nézzünk néhány további kapcsolódó összetevőt tárgyunk viszonylatában.
A klasszikus techno-médiumoknak mint a fotónak, filmnek és videónak létezik egy sajátos kettős karaktere. A médium jellegéből adódóan mindegyik ide tartozó produktum reprodukció, de egyben manipuláció is. Utóbbit az alkotó beavatkozási sorozatainak jelölésére használjuk, pontosabban azzal van szoros összefüggésben. Az alkotó minden esetben óhatatlanul távolodik a kinti látható-hallható világtól; beavatkozásaival folyamatosan absztrahál. A reprodukciós jelleg ad „megfellebbezhetetlen bizonyítékot” a valósághoz kapcsolódó egyértelmű azonosuláshoz, míg az alkotás folyamata a „művi”, kreált oldalhoz tartozik az ilyen jellegű, technikájú képnél-hangnál. Olykor az egyik, máskor a másik karakter tolakszik előtérbe. Az elektronika, illetve a digitális technika flexibilis lehetőségeket nyújt a minél több, egyszerűen kivitelezhető beavatkozásokra; így az absztrakció a végletekig mehet el (vö. konkrét művészet). Nem ritka már a klasszikus korban, az 1960-as években született videó-műveknél is ez a jelentős mértékű „eltávolodás” (vö. például Paik, illetve Steina és Woody Vasulka műveivel).
Az előbbi gondolathoz kapcsolódik az a tény is, hogy a korai, klasszikus, tehát analóg technikájú videó számos technikai problémával „küszködött”, amennyiben a reprezentáció oldaláról nézzük, közelítünk hozzá. Ilyenek voltak például az alacsony felbontásból eredő aránylag nagy méretű képpontok, az (automata) életlenség, illetve élesség keresése, de az elektronikus színek mássága is, mely jelentősen eltér a szemmel tapasztalható kinti valóság, „igazi” színvilágától („videó-festészet”). Ezeket, mint már utaltunk rá, könnyen lehet/ett tovább módosítani az adott technikával. A művészet szempontjából ezek a hiányosságok, ha tetszik, hibák jelentik, jelentették azt a tárházat, amivel építkezni lehet. A videóművészet egyféle fényfestészetté, absztraktba hajló artisztikus műfajjá válhatott a korai évektől kezdve. Egyébként az egyre tökéletesedő (például nagyobb felbontást alkalmazó) digitális megoldások erről az oldalról nézve egyáltalán nem az artisztikus lehetőségeket erősítik. Ezen a helyen jegyezzük meg, hogy napjainkban az analóg (például VHS) technika gyakran fuzionál a legújabb megoldásokkal; így sajátos, sem az analóg, sem a steril digitális megoldásokra hasonlító, tehát új, egyedi, hibrid technikájú művek születhetnek meg. A hibrid esztétika egy újabb feltárható terület, állandó mozgásaival együtt, vagy éppen azáltal…
A technikai/mediális hiba módosítja a kommunikáció eredeti jelentését. Erre példaként ismételten Nam June Paik egy klasszikus művét hozhatjuk fel. A „Beatles Electroniques” (1966–1969) modifikált audio-video defetisizálja, lerombolja a kor ikonjainak, a négy beatle-nek imázsát.
Mi is a hiba természete a médiaművészetben? A válasz talán könnyűnek tűnik (lásd korábban írottak), de mégsem az. Hezitálunk a fogalomhasználat helyessége kapcsán is. Ha a folyamatot szeretnénk megragadni, talán a következő sor mentén haladhatunk. Valaki, vagy „véletlenül” a gép hibát követ el. Ez tehát hibás, jelentősen megváltozott eredményt is von maga után. Ez a végtermék az „artefact”. A folyamat több, egymás utáni, illetve párhuzamosan zajló eseményből, döntésekből tevődik össze. Ez a hibalánc valamilyen mértékben minden művészet sajátja. A hiba mindig csak a másik oldalról látszik annak, illetve onnan mutatja meg magát, fedhető fel valójában. Ha ugyanazt a „terméket” más szemszögből nézzük, az egyik szerint hiba az (vö. reprezentáció, hétköznapi kommunikáció), míg a másik szerint a mű, a munka esszenciája (vö. kreáció/manipuláció/művészet).
A techno-médiumok története során mindig egyértelműen felfedhetővé vált az a tény, hogy ugyanazt a médiumot teljesen másképpen használták, használják az „irodában” és a „műteremben”. Korunkban a szoftver meghatározó; annak teljesen eltérő módon való alkalmazására fókuszálunk a művészetben (vö. Lev Manovich gondolataival). Bár, mint utaltunk rá, éppen a művészek körében maradnak meg az olyan elfeledett technikák, médiumok, melyek a hétköznapi kommunikációból már régen kiszorultak; elavultak (például analóg technikák: film és videó, xerox, polaroid, hangszalag, CRT televízió, oszcilloszkóp).
A véletlen és a hiba sok esetben együtt jár. Véletlen folyamatként, eredményként tekinthetünk olyan dolgokra is, melyeknek nem látjuk, nem értjük a működését, lefolyását.
A loop is hibának számíthat: kimozdítása az időbeli művek megszokott befogadásának. Amikor a loop véget ér, mert egyszer csak véget ér, egy jól érzékelhető „ugrást” észlelünk, „dadogást” (vö. médialejátszók).
További példával igyekszem a leírtakat alátámasztani, kiegészíteni. Ebben a részben a saját alkotói praxisomból merítek. A „Make No Mistake” kiállításra (FUGA, Budapest, 2018) készült audio-videóm tudatosan elkövetett hibák láncolataiból formálódott egésszé. Visszafejteni sem lehetséges már az egyes fázisokat, ilyen szempontból akár improvizációnak, véletlennek tűnő döntések eredményének nevezhető a mű.
Gyenes Zsolt: Ooops!, 2018 (részletek)
A munka képi-hangi anyagát az interneten fellelhető számítógépes vírusok dokumentációi adták. Ezekből az audio-videókból gyűjtöttem össze egy (szubjektív) válogatást. Ezzel az anyaggal dolgoztam tovább. Számtalan újabb módosításokon estek át a szekvenciák, míg összeálltak eggyé, végső formává. A kiindulás és a végtermék igen távol került egymástól, de mégis valahol megtartotta eredeti jellegét, hangulatát, alapsajátosságait az egész. Az alkotó szubjektív hibasorozata kapcsán alakult ki az egyedi mű. Hang és kép a kiindulásnál is együtt járt és a végén is megtartotta valamilyen mértékű szinkronitását. Egy „felső layeren” audio-spectrum alap-technikával jött létre az a domináns vizuális megjelenés, mely „rátelepszik” az eredeti video-töredékekre.
Felsorolásjelleggel áttekintjük, hogy a „normális” és a hibákra épülő, experimentális művészi megoldások mennyire szemben állnak ez utóbbi példánk kapcsán is. Utalunk ismételten az iroda és műterem közti hatalmas különbségre, ahol ugyanazok a technikai eszközök állnak rendelkezésre és a végeredmény, természetesen a cél is, mennyire különböző, ellentétes karakterű. A kinti látható valóság reprezentációja szemben áll az internet másod- vagy harmadlagos „valóságával”. Éles, tökéletesen rögzített, nagy felbontású képek (szuper-realitás) az egyiken, míg a másik oldalon életlen, elmosódó, bemozduló, alacsony felbontású (festményszerű) mozgóképek (technikai szempontból telefonhasználat kézből stb.), azonfelül monitorról készült felvételek, moiré-hatással „spékelve” találhatók. Normális, megszokott szemszögek és ritmusok (vágás), míg „hibaként” viszont extra közelképek, folyamatosan mozgó kamera, felfokozott ritmusok, gyors vágások állnak. Ismerős hangok vs. elektronikus, furcsa hangtöredékek (számítógépvírusok figyelmeztetései stb.), amelyek szerkesztésénél a véletlennek is nagy szerep jutott.
A valóságban is tapasztalt színvilághoz közelítő harmonikus összeállítások, míg a mű(vészet)ben művi, elektronikus (a természetben nem létező) színek, harsány összeállítások sorakoznak. Reprezentáció – ellenben kreáció, a mű összetevői önmaga rendszeréből következnek, mint leginkább az alkalmazott szoftver sajátosságaiból. Normális, megszokott narratológia, míg a másik oldalon loop és durva megszakítások kettőssége sorolható fel. A sor folytatható, de talán ez a néhány tényező, különbség is rávilágít a tárgyalt ellentétekre; a műalkotások másságára a köznapi kifejezésekhez képest.
Rövid összegzésként leírható; hogy ami művi (értsd művészet) óhatatlanul telítődik hibákkal (ha a másik perspektívából tekintünk feléje). Napjainkban a szoftverek nem megszokott alkalmazása kerül előtérbe a médiaművészet körében, de tőle elválaszthatatlanul, a régebbi (például analóg) megoldások, kifejezésmódok fúziója is jelentőségre tesz szert (lásd korábban írottakkal).
Felmerült már a következő kérdés is (vö. Ország, 2017): lehetséges, hogy maga az ember(iség) a hiba és ezt tovább gondolva; a művészet, mely az emberi megnyilatkozások (leg)érzékeny(ebb) vetülete, az azzal elválaszthatatlan sajátos kommunikáció nem viselkedhet másképpen, minthogy folyamatosan kimozdítja a médiumokat megszokott, hétköznapi működésükből?! A feltett kérdés inkább állításba megy át. Mindenesetre művészként „hibákat” elkövetni emberi, felemelő, előremutató gesztus…
Felhasznált irodalom
- Flusser, V. (2000): Towards a Philosophy of Photography. London: Reaktion Books.
- Gyenes, Zs. (2017): Against the Apparatus (The strength of error). > Online
- Gyenes, Zs. (2018): The Error in Abstract Video Art. > Online
- Gyenes, Zs. (2010): Fotográfia mozgásban/Photography in Motion. Pécs: Alexandra.
- Gyenes, Zs. (2017): Megpróbáltam, hibáztam, megtarto(tta)m – Hiba és véletlen a digitális művészet köréből. > Online
- Jennings, Gabrielle (Ed., 2015): Abstract Video – The Moving Image in Contemporary Art. Oakland, California: University of California Press.
- Moradi, I. (2004): Glitch Aesthetics. Web Distributable Version, University of Huddersfield. > Online
- Murata, T. (2006): Untitled – Silver, 10:41 min., loop, Text: Melissa Feldman. > Online
- Ország, L. (2017): A vízszintes görbesége… – „…kezdetben vala a hiba…”. > Online
- Paik, N. J. (1966–1969): Beatles Electroniques. > Online
- Paik, N. J. (1965): Magnet TV. [Modified black-and-white television set and magnet]. > Online
- Szombathy, B. (2010-2011): Mozgásképek/Motion-Pictures. Kaposvár: Képírás füzetek. > Online
- Verini, S. (2016): How to Go Loopy for Loops. In: Stop and Go, The Art of Animated GIFs, Rome: smART – polo per l’arte, pp. 24-25.
Az illusztrációkról
- Szombathy Bálint: Mozgásképek – Telefotó munkák az 1980-as évekből. (Monitorfotók, részletek a sorozatból: Gyenes Zs., „Error in Art”, TELPOD, Krakkó, Lengyelország, 2016.)
- Gyenes Zsolt: Ooops!, 03:10 min. loop, Full HD, HiFi audio, 2018 (állóképek, fotók: Beata Dlugosz – 1, FUGA, Budapest és Gyenes Zs. – 2-4) > Online audio-video
Ez a tanulmány az „error_in-art”, „A hiba esztétikája” és a „Make No Mistake” című konferenciákon elhangzott előadások alapján készült. A nevezett rendezvények a Krakkói Pedagógiai Egyetem Művészeti Kara, a Magyar Elektrográfiai Társaság és a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Kara által közösen szervezett események voltak 2016–2018-ban Krakkóban, Kaposváron és Budapesten. Kurátorok: Sebastian Stankiewicz (KPE MK), HAász Ágnes (MET), Gyenes Zsolt (KE RRMK-MET), Karolina Kolenda és Krzysztof Siatka (KPE MK).
Videó > Gyenes Zsolt prezentációja a Hiba esztétikája című szimpóziumon (a MET és a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Kar közös rendezvénye; Kaposvár, 2017)
