Grafikáin nem szentjánosbogár rajzását látni. Sikamlós világ, víz közeli, sőt víz alatti. Tenyészet, ahogy az életnek nyúlványa lesz, formája, és mozog, megmozdul. Háromszögalakzatban. Mintha UFO-kat látnék. Hol az őszi színek burjánzanak, hol a zöld, tavaszt ígérőn. Szőke György rézkarcainak van valami mocsári jellege, partközeli vízi világ, tocsogó, habos, felhabzó vízfelület. Lárvákkal teli. Időnként felbukkan egy béka. Békanyálkás a víz. Ha tovább boncolom a látványt, a kereszt formát is felfedezni vélem, zölden, egy-egy aranyló szállal kötözve, a fény (a látás, a felismerés) éteri metaforájaként. Foltosak a képek, elmosódottak, ikrásak, valahova lendül a forma, leng, inog, a mozdulatlanság csak látszat. Füstöl a víz, lóg a káka / kókkadón a pusztaságba. / Dunnába bútt fönn a magas. / Sűrű csönd ropog a havas/ mezőben (József Attila – Holt vidék).
Kocsonyás világ, átváltozások idejét látom, az alakulást, a formátlanság erejét és igézetét. Nem tudni, mi jön létre, mi bújik ki majd a világra. És ott az égő piros (vér) szín, egy lebbenés a világ, pironkodás, a hajnal csendje és hálója, belé akad a szél, meglebbenti, továbbviszi. A pillanat kifeszülését látjuk, az eltűnő időt, a sosem voltat, az álmot, amelyet oly sokszor újra álmodunk, de nem tudjuk az értelmét, talán még felidézni sem, csak a benyomása marad bennünk, lelkünkbe maródik, és nem tudunk szabadulni tőle. Egy álló fekete csík (fal?) állja útját a lebegésnek, a vég jön, a nagy nekibuzdulás a koppanás, a földre hullás, az ébredés. Világosodik lassacskán az elmém, / a legenda oda. / A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, / észreveszi, hogy milyen ostoba. (József Attila – Kései sirató).
Csontkinövések, szövetek és véredények, röntgenfelvételek, hidat látok, kapcsolatot, erős szövetséget. Átbújni a szivárvány alatt. Moszatok (algák), hol zöldek, hol barnák, hol vörösek, úszó különítmények, ártatlanok, semmiségek, úgy gondoljuk, hogy azok, holott a tengeri világ éltetői, alakítói. A vízi állatoknak táplálékot és búvóhelyet jelentenek, másrészt rengeteg oxigént termelnek.
Gesztusokat látok, a mozdulatok lazaságát, könnyedségét. A levegőben áll valami, ott marad, nem zuhan le. A semmi ágán fennmarad. Lélegzik, klorofilt termel. Kötéltánc. Kettészakadni, eltávolodni valamitől, a belső feszültség, ellentét miatt. A változás, a növekedés miatt. Csápok nyúlnak ki, a test törzse nem látható, csak rovarfej, a mozdulat, a tapintás, az érzékelés. Működik, teszi dolgát, él. Csomósodik, összeáll, fészek lesz, otthon, burkol és óv.
Szőke György: Szabadon 3
Periféria 1, 2001. Hártyásodás, itt a tél, vagy már a tavasz közelít, és látszik a jég alatti világ? Bomlik a rend, jön valami más? Periféria 2, 2001 – látszik a változás, a gyűrődés, a foltosodás. Szabadon 2. Elhajlik a fény, az inga kileng. Némán. A felgyorsult idő, mint egy sodró folyam, utat keres magának, kitör. Nincs harmónia. Szabadon 4. – áttör a mozgás, utat váj magának, és nyomot hagy maga után. Mindent visz, amit lehet. Szabadon 3., két madár egymásnak repül, mint két kolibri, egyensúlyban vannak, se előre, se hátra. Szárnyak 1, 2008 kávés-habos-tejes színével táncost idéz, aki erősen hátrahajolt, egyik testrésze sem éri a földet. Lebeg. Szárnyak 2., a sötétség elnyeli az élőt, a mozdulatot, erőtlen a szárnycsapás, kimerült, lemerült. Erről vall plasztikusan a Szárnyaszegett, 2012 című alkotás. Önmaga megkettőzését látjuk, a meghasonlást. A Várakozás – bennem a pókot idézi. Nem látjuk lábait, csak az árnyát, ami a halált is megidézheti. A lakmározást, a bekebelezést.
Rézkarcai döntően fekete-fehérek, árnyakkal teliek, a sötétséget világítják meg, a titkos erőt, amely sokszor láthatatlan. Felszárnyalás a fény felé, a fénybe, a világosságba. Fennmaradás és megmaradás, állapot, amely ismétlődik, ritmusa van, kezdete és vége. Mintha szakadékokat látnék, szakadék köztünk és a természet között. A szorongás képeit látom, a testet öltött gyászt. A tetem látványát. A halál maszkját. Játszunk, életre-halálra. Kihívás mindegyik rézkarc. Végzetes vagy végzetesnek tűnő találkozásokat látnék? A pusztulást vagy bukást? A párhuzamos élet lehetőségét, az összekapcsolódást? Modern Odüsszeia, út a végtelen szabadság felé? A szenvedés poklával, hogy be vagyunk zárva egy testbe, amely a börtönünk, és míg élünk, nem tudunk megszabadulni tőle, bárhogy is szeretnénk.
Szőke György: Szárnyak 1
Kontaktus-ban vagyunk a világgal, önmagunkkal. Kommunikálunk, információt osztunk meg, adunk át, hogy mi is nyerjünk valami adatot a világról, legyen az bármilyen csekély adat, nem fontos hír. Tudni szeretnénk, hogy mi vár ránk az időben, mi fog történni velünk, ha történik is bármi. Reménykedünk, reménykedéssel tölt el, hogy párbeszédben állunk a világgal, valaki mással. A megismerés vágya hajtja az embert, hajtotta a tengert átszelő hajósokat is.
A fotók a természet téli arcát mutatják, a jeget, a tükörvékony páncélt, a hártyát, és a száradt gallyat, a víz némaságát és a némaság erejét, a sodrás előtti pillanatot, az olvadásét, valami változni fog, még nem látszik, de bizonyos jelekből tudható, mi következik. Nem cunami, de ahhoz hasonló. Az élet próbára tétele vagy elpusztítása. Nincs menedék. Valami a jég fogságába esett, a víz alatt is van élet? Fröcsköl a víz, cseppenként emelkedik, süllyed. Lubickolunk? Nyár van? A jég lassan beáll, látszik a víz alatti kő, iszapos-nyálkás. Nincs hullám, halott a kő, enyészet. A víz foncsorát látjuk, szilánkos tükör, megfagyott hullám, torlódó múlt. A nád átlyuggatta jeget, van remény, hamarosan vége lesz a télnek? A nád is befagyva, törve, a buborékok is, zárványok, mintha kottázná a művész a hangokat, a kottajeleket. Jég-ária, fogság-ária. Egy fatörzs áll ki a vízből, rothad, korhad, partközelben, kikötő közelben? Még nem fagyott be a víz, még locsog, tocsog. Beszél, áttetsző és tiszta is. Most megy a tél, vagy most jön igazán? Nem tudni.
Szőke György fotója
Szőke György duális fotóit nézem, az eldönthetetlenséget, az időt, a természetet, amelynek sok arca van. Jég-Nasca-vonalak, egy űrlény teste formálódik, szellemalak. Félünk tőle? Nem mi hoztuk létre, hanem a természet, természeti jelenség a nem létező test, élőlény, fantázia? Orra helyett ormánya van, védőmaszk? Nem kap oxigént? Vagy épp metánt lélegzik be? Az életformák változatos világát éri tetten, kutatja fel Szőke. Nem nevezi néven őket, a néző fantáziájára bízza, hogy mit lát, de ügyel arra, hogy láttasson is. Beleszól a befogadásba, tereli a képzeletünket, az asszociációinkat. Művel és műveltet.
Szőke György fotója
Fejfát formáz a nádlevél, jeltelen sír. Nem tudunk rá írni, a kő most a víz, a víztükör. Sajátos látásmód Szőke Györgyé, a pillanatot nem mulasztja el, hanem keresi, feltárja, megőrzi. Festménnyé válik a fotó, ezüstösen csillog a víz, olajos hullám-zárványokat látunk, szigeteket, a természet örök arcát, a mozgást. Szőke a színnel játszik, a mozgással. Át- és feltűnik a forma, és a tiszta víz metaforájára gondolunk, a tiszta forrásra, Bartókra. Két árva nyárfalevél, mint egy emberpár a homokos, szürke fövenyen. Nyugalom és magány, páros magány, mert nem zöld levelet látunk, hanem a vízbe hullt, elsárgult levelet. Néha sodródunk, sodortatjuk magunkat, a véletlenre bízzuk a jövőnket. Találkozunk valakivel, de már késő. Vagy közbe jön egy harmadik, ahogy a fotón is látszik, egy harmadik levél. Minden megváltozik, semmi sem ugyanaz már, végzetesen. Partra vetve, darabokban a nád, de nincs víz, száradnak a testtöredékek. Ez is változás, ez is élet. A természet megújulásának egyik jele.
