fenyvesi Tóth Árpád „képregényeiről” írni érdekfeszítő, de cseppet sem könnyű feladat, hiszen esetében egy történeti háttér nélküli, helyi kontextusba be nem illeszthető médiumról van szó. Legjobb, ha nyíltan kimondjuk: helyi kontextus nem is létezik, hacsak a kommersz képregény még meglehetősen gyerekcipőben botladozó lépéseit nem nevezzük annak. Mércéért és viszonyítási értékekért így hát – mint annyi más esetben – a „szomszédba” kell mennünk, a műfaj nemzetközi eredményeihez kell folyamodnunk.
Ha most történetesen a hetvenes évek elején járnánk, fenyvesi Tóth Árpád „képregényei” elé a kísérleti jelző illenék. Több évtized távlatából azonban nem beszélhetünk experimentumról, hiszen f. Tóth opusa egy már előrehaladottabb fejlődési fázisban állomásozó szintetikus művészeti irányzatnak képezi szerves részét.
fenyvesi Tóth Árpád munkája, 1972
A felszíni jellemrajz-megállapításon túlmenően és a konkrét alkotásokat egyenként is elemezve egy eléggé merész következtetés adódik, tudniillik fenyvesi Tóth „képregényei” – még ha szerzőjük ezen a néven definiálja is őket – túlfeszítik a műfaji kerethatárt, amin rendszerint a nagyközönség szórakozását kielégíteni hivatott párhuzamos megnyilvánulásokat értjük. Mert míg ugyanis az itt látható alkotások átveszik a klasszikus képregények szerkezeti sémáját – a négyzetekbe való építkezést és a négyzeteknek szabályos táblává való összeilleszkedését –, addig az is nyilvánvaló, hogy rendeltetésük, a szokásostól eltérően, nem a narratív, elbeszélő funkcióban merül ki.
fenyvesi Tóth Árpád munkája, 1972
f. Tóth – most már feltételesen – „képregényeknek” nevezett táblái nem történeteket mondanak el, s szemantikájuk sem egyértelmű, még ha itt-ott alkalmaznak is olyan szokványos nyelvelemeket, mint a szövegfelhők. A négyzetek közötti kapcsolat nem lineárisan okozati, hanem kontextuálisan asszociatív. Ez azt jelenti, hogy a sorrendileg első négyzet nem okvetlenül a másodikhoz kapcsolódik, hanem a négyzetek kereteit felszakítva bármelyik szemantikai egységhez csatlakoztatható. A rejtvényszerű utalásokban kiteljesedő négyzetek közötti kölcsönhatások ezáltal dimenzionált formát nyernek, megváltoztatva a műfaj klasszikus darabjaiban immanens erőviszonyok folyamatszerű áramlását. Tóth alkotásain mindegyik négyzet nyelvállománya egyidejűleg önmagában vett képi egységként is megállja a helyét, de kontextuális szerepe is kifejezett, hiszen interaktív viszonyt teremthet bármelyik tartalmi-formai egységgel. Ezen az alkotói elven az sem változtat, hogy a szerző sorszámokkal látja el a négyzeteket.
fenyvesi Tóth Árpád munkája, 1972
A táblaképek nyelvi állaga vegyesen szintetikus, hiszen ugyanolyan előszeretettel alkalmaz fotó- és rajzelemeket, mint írásos foszlányokat és absztrakt jeleket. Vizuálszemantikai nyersanyaga ebből kifolyólag nem annyira a képregény nyelvi megoldásaira, mint inkább a vizuális költészet, pontosabban a verbo-voko-vizuális törekvések nyelvi repertoárjára támaszkodik. Ide tartoznak azok a csupán jelzésekből építkező lapok is, amelyekben fenyvesi Tóth még nem folyamodik a képregény szerkezeti vázának hasznosításához, hanem inkább a Tamkó Sirató-i síkversek elvét követve hozza létre a verbo-vizuális jelentésegységek közös konstellációit.
fenyvesi Tóth Árpád munkája, 1972
A verbo-voko-vizuális műfaj nem művészeteket, hanem médiumokat szintetizál. Ennek a szintézisnek a jegyében fogantak f. Tóth Árpád alkotásai is, korrespondeálva a radikális nemzetközi törekvések vonatkozó példáival, mintegy úttörő s egyben didaktikai szerepet vállalva a helyi közeg friss szellemi áramlatainak mozgásaiban.
