Bölény
Meleg volt kint, és vakított a nap,
bent nehezen vette a levegőt,
leguggolt, s éppen úgy, mint azelőtt,
lapos köveken állt minden anyag,
kettéhasított fából spatula,
földpát, vörös föld és növényi nedvek,
dörzskövek alatt finom zúzalék –
A barlang száján túl dördült az ég,
egy nyári zápor készülődött: látta,
mint himbálja a szél a kötelét.
Egy néma társa húzta-vonta fel,
s kemény karjával megtartotta, míg
a falmagasság végéig felért.
Fent dohos szag volt, s minden csillogott,
a boltozaton kicsapódó pára
hideg volt, aztán felforrósodott,
de tapintása nyers volt még, rideg,
a barlang fala felsebezte ujját,
tehát lassan visszaereszkedett,
s ömlő esőben égnek tartva arcát
kint körbejárt, s hol tócsa lett a víz,
okos kezével meggyúrta a földet,
sárral vakolta be a nyers falat,
majd éles kővel kijelölve mind’
az állatok körvonalát bevéste.
Ekkor faggyús korommal púpozott
követ nyújtott felé egy kócos asszony
(ki az övé volt, hogy neki virrasszon,
hogy lüktető derékalja legyen
sok sűrű, süket, érthetetlen éjjel),
és elsőnek a legnagyobb bölényt,
ívelt testét húzta át feketével,
s az megmozdult – élettel telve meg.
Az üregben nőtt a nyirkos hideg,
és elfáradt a társa karja is lent,
meghúzta a kötélt: pihenjenek.
Az állat néma szemmel őt követte,
hatalmasan fölötte tornyosult
lenézve rá, de nem félelmesen,
amint a földre leereszkedett.
Kiment, sóhajtott, már tisztult az ég.
Körülnézett, honnan vehetne vért,
közelben volt egy semmi kis bokor,
alatta fészek, tört szárnyú madár,
csak alig rebbent, nem próbált röpülni,
kővel találta el, s éppen fejen,
az kábán elterült, még verdesett,
pillanat volt, kitekerte nyakát,
egy kőedénybe csurgatta a vérét,
majd kerített egy másik spatulát,
s a zúzalékot porrá törve végképp –
belekotorta: véres lett a pép.
A magasban átfestette ekképp’
a piszkosfehér bölényt rőt vörössel,
robusztus hátát, súlyos, vad fejét,
s az elbődült – falon dobbantva lábát,
farkát-fülét alig mozdítva meg.
Kábán leszállt, kitámolygott a fényre,
alkarját a sziklának vetve állt,
busa fejét is ráhajtotta sírva,
de nem talált egy hangot, ami hívta,
kiáltotta volna most társait,
csak egy állati üvöltéssel bírta
megértetni velük, hogy jöjjenek,
hogy sár és vér életre kelt vakítva
hogy kész lett a hatalmas, a remek –
És nem tudta, hogy ez lesz Altamíra.
Gaetano
Gaetano Cellini szellemének
Némán pereg, apad, fogy a homok.
Egész életed belefaragod
a sziklafalról lefeszített kőbe,
az amorf márványt vésővel redőzve,
ütve-simítva, fényesre csiszolva,
mintha a tét az üdvösséged volna,
mintha hajszálra felfüggesztve látnád
egész sorsod sötét tragédiáját,
hogy géniuszod húz le majd a sárig,
de fölül fényes szellemed világlik
a jót szegezvén szembe minden rossznak,
az ártatlan embert az ős-gonosznak,
nem gondolsz a harc kimenetelével,
mozdul a márvány – feltöltődve vérrel,
görcsben a kéz, és görbíti a hátat
a büszkeségből lett, szelíd alázat,
a keserűség csüggeszti fejét,
de nem látni két fájdalmas szemét,
vállát a sírás rázkódtatja váltig,
de hideg bőrén szellemed világlik.
És íme, kész. A megtört, árva ember,
megverve bűnnel, áldva értelemmel,
selyemnél lágyabb kőlepel-burokban,
mindig úton, mindig kitaszítottan,
kárhozat csúszós lejtőjén megállva
míg térdre hull, mintha csodára várna,
karja árnyéka látszik imbolyogva,
hűs verejtéke pereg le a porba.