Előttem egy kedves novellám, amelyet sokszor javítottam, átírtam, értelmezgettem, mert gyerek- és ifjúkorom olyan világa elevenedett meg benne, amelyik állandóan újabb érzelmeket, képeket, hangokat, színeket, ízeket generált, s álmaimban vissza-visszatérő motívumokat szőtt és fejtett ki, mint anyánk hajdanán tett öreg pulóverekkel, s kötött belőle új mellényeket. Most is látom drága szülém szent mozdulatát, ahogy keresi a fonál végét, s meglelve már húzza is, és gombolyít, alapanyagot gyárt cikkanó és kacsintó kötőtűinek. Gyermekkoromban természetes volt, hogy azok a furcsa, hegyes, angyalvillanású eszközök sötétben is szorgoskodjanak, mert a gyakori áramszünetek nem akadályozták szülénket alkotói folyamatában.

Az itt prezentált novella, a Hazatérés első változatát 2003-ban írtam, a többi variánsról annyit, ha számoltam volna, hányan születtek, az eltelt időben évente többször is belefogtam szövegváltoztatásba, bizony lenne belőlük vagy ötven. Gabi, akiről szólok, egy évtizeden keresztül közeli cimborám volt, számtalanszor ültem elé, hogy portrét készítsen rólam, persze egy sem volt elfogadható a számára; ám sikeres fölvételije után, 1961 július elején, amikor nyakamba ugrott a zentai strandon, s akkorát kiáltott, hogy Tiszánk is megcsodálta tenorját, imígyen hangzott szózata:

– Köszönöm, Pista! Fölvettek a művészeti középiskolába! A rólad készített rajzom döntött. Te vagy a szerencsém!

Hazatérés

(Végső változat)

Folyóparton ülök, a Tisza bal oldalán, előttem zöldesszürke víz locsog, fölöttem egy új város, amelyet most teremtettek meg fiatal kezek. Az épületek arra várnak, belakják őket, a falak meg arra, felkerüljenek helyükre a képek: festmények, rajzok.

A kép az örökkévalóság egy darabja.

Nádas terpeszkedik balfelől, még békák ungatnak benne, de lágy pára gurul lassan a felszínen, őszre ágyazott az idő. Kellemesen melenget a nap, ám settenkedik már az árnyék, hűvöset lehel, borzongás környékez.

A volt Híd utcai fák ágaira ül rá a nap. Éppen szemben. Idenéz most énrám, nem vakítja szemem, parazsa piros pillantás.

S a folyó színén látom a fahíd remegő gerendáit: Gábor jön át, mintha tüzes korongból indult volna.

Gábor. Akit mi annakidején Madárnak hívtunk. Negyedik a Balázsok között, a Tisza-parti Balázsok közül. Szüleiről, világszép Juliska húgáról, feslett életű nénjéről, meg csavargó Ferkó bátyjáról, aki festőnek képzelte magát, aztán a vonat alól repült égbe, Attila barátom, a tárcaíró, az egyalombéli cimborák körének csavaros eszű krónikása emlékezett, olykor szerelmetes szavakkal; de kettejükről, Balázs Pistáról és Gáborról soha nem szólt, pedig Attila nagyon ismerte a Tisza-parti Balázsokat. Pistáról én sem szólok sokat, noha lehetne. Nagy verekedő hírében állt őkelme, és veszettül koslatott minden ringó szoknya után. Ilyen típusokról számtalan történet szól, mert titkok lengik körül őket, s más titkait mindenki fürkészné.

Azonban Gábor titka volt az igazi, mert ő maga volt a titok. Hetedikben kerültünk egy padba, aztán onnan repültünk ki az Árvai-iskolából. Addig jól megvoltunk egymással, leginkább ő profitált, hiszen csöndesen átmásolgatta magát a hetedik-nyolcadikon, de rendes volt, szándékos hibákat vétett, így soha nem gyanúsított meg bennünket egy tanárunk sem, hogy összedolgozunk. Cserébe ő színekről mesélt nekem. Különös képeket látott maga körül, sivár, olajos padlós osztálytermünket olyannak érzékeltette velem, hogy szerettem ott lenni, és magam is láttam, hogyan tekereg be kígyó képében a napsugár, és aranyba foglalja az ormótlan vaskályhát.

Azt hiszem, igazán Gabi miatt szerettem akkor iskolába járni.

Ő, az iskola végeztével, művészeti középiskolába került Újvidékre, ösztöndíjasként, s ha ritkán hazatért, mindig egy fehér ágyról beszélt, abban lehet csudákat álmodni, mondta. Itthon a konyhapadlón aludta végig a gyerekkort, de sosem panaszkodott.

Néha rajzai jelentek meg valamely újságban, de ritkán, mert megszállott zsugori módján munkáit elrejtette, leginkább senkinek se mutatta meg. Nekem is csak beszélt egy-egy grafikájáról, látni nem láttam képeit. Kérdésemre, ha már ennyire félti ceruzavonását, hogyan jelenhetnek meg néha mégis rajzai az újságban, azt válaszolta, ezek az ottfelejtett munkák, nem is törődik velük.

Sokkal később tudtam meg az ottfelejtett munkák igaz történetét, amikor egyszer véletlenül fölemlítettük Gabit. A könyvillusztrátorral, a kanizsai gyerökkel, Baráth Ferenccel beszélgettem Pesten, mert őt meg odaröpítette a fergeteg. Csoporttársak voltak a művészetiben, s ő mesélte, hogy Gabi néha elfejtette magával vinni rajzait a műteremből. Ilyenkor a többiek megnézhették ezeket a munkákat. – Amit egyszer elhagyott, mondta a könyvillusztrátor, soha többé nem kereste. Napokig hányódtak az asztalokon, székeken ezek a ceruzarajzok, mert csak ceruzával volt hajlandó dolgozni, hiába akarták rábírni a tanárok más technikákra is, ő makacs maradt, ráhagyták. Én vittem el először két rajzát az újság művészeti szerkesztőjének, s ő azonnal meg is jelentette őket. Aztán bevittem más rajzait is. Mind megjelent. A szerkesztő szeretett volna megismerkedni Gabival, de ő soha a deszk tájára se ment. Soha. Érted?

Én a ceruzatechnikát nem értettem. Gabi nekem a színekről regélt örökösen, most meg hallom, ecsetet sem vett a kezébe, csak a szenet imádta. Az iskolában soha nem szólt a feketéről és a fehérről.

A lap fehér mezeje és a ceruza szénlelke, ez lett világa.

Hosszú idő után 1964 tavaszán találkoztunk újra. Én a túloldalra igyekeztem, hónom alatt nyűtt könyv az ógörög filozófiáról, azt akartam olvasgatni a bánáti félen, mert vagy két héttel előbb, amikor a József Attiláról beszélt a tanár úr, s kihívóan mondta a szemünkbe, hogy ez a zseni egyetlen év alatt két gimnáziumi osztályt elvégzett és leérettségizett, akkor én kijelentettem, hogy ezt utánacsinálom, lesz, ami lesz. Komolyan jeleztem az igazgatónál ebbéli szándékomat, ezért kellett tanulnom a filozófiát, az negyedikes anyag. Elmondtam Gabinak néhány szóban a dolgokat, s ő azt válaszolta, hülye vagyok, de velem tart a Tiszára. Úgyis ott csavarogtunk mindig gyerekkorunkban. Nem fog zavarni, tanulhatok nyugodtan, nézelődik majd, és hallgatunk egy jót. Mert az az igazán jó dolog, hallgatni. – Meg rajzolni, mondtam. Bólintott. A papírboltban vettem egy rajzlapot. Ceruzája Gabinak volt. Egy csonk.

Átmentünk a vörös hídon, akkor az még nagyon új volt, sokan sétáltak rajta alkonytájban, jó időben szinte átköltözött ide a korzó. A legrégebbi híd, az 1902-ben leszakadt fahíd lejárójánál tértünk le a töltésről a partra, le egészen a vízig. Levetettük a cipőnket, ráültünk, szép idő volt, a langyos, száraz homok bizsergette talpunkat. Én Platónhoz mentem, Gabi nézelődött.

Ráuntam a görög bölcselőre, átmutattam a folyón: – Itt volt a régi fahíd. A szembeni utcát Híd utcának nevezték valamikor.

Gabi kezében megmozdult a csöpp ceruza. Én figyelni akartam kezejárását. – Ne bámulj! – mondta. Visszatértem hát a nagyfejű görögökhöz. Amikor felemeltem újra a tekintetem, a nap már a fák hegyét érte. Társam még mindig rajzolt, mélyeket szuszogott, mintha küzdött volna valamivel vagy valakivel. Aztán fölkapta fejét, pillantásunk találkozott. – Nézd! Kíváncsian vettem kezembe a lapot. – Neked rajzoltam – mondta. – Akkor írd rá a nevedet! – adtam neki vissza az alkotását. Kezébe vette, gyorsan firkált valamit a rajzra.

Visszafelé már ránk sötétedett, égtek a hídon a lámpák, hosszú árnyunk libegett a víztükrön.

Gabi és Pista bátyja másnap eltűntek Zentáról. Soha hiteles hír nem járta felőlük, csak kósza szelek suttogták, külföldre szöktek, a francia idegenlégióba. Még később meg azt huhogták, hogy mindketten meghaltak valahol Afrikában, aztán meg azt gajdolták, Indokinában estek el.

Gabi apja régi könyvekkel kereskedett. Hozzánk is el-eljött néha. Vásároltam tőle ezt-azt. Egyszer elárultam neki, hogy van nekem egy Tisza-partom, amelyet Gabi teremtett. A bácsi nem tágított addig, míg kincsemet meg nem mutattam neki. Simogatta a ceruzavonásokat és sírt. – Kisfiam – mondta. Aztán sűrűn eljárt hozzánk, ült csak a lugasban és a rajzot nézte. Nem szólt ő semmit, csak ült, csak ült, és bámult a lapra. Anyám sajnálta őt, nem küldte el, hogy menjen másokhoz is, ne tartsa fel a munkájában. Sokszor adott neki egy-egy falatot az ebédből, ha maradt.

Később csak Attila tárcáiban tűntek fel a Balázsok, leginkább a világszép Juliska.

S most jön felém, napból kilépve, Gabi. Jön felém egy régi fahíd árnyán. Jön, hogy leüljön újra mellém, hogy együtt hallgassunk.

Mert hallgatni nagyon jó.

Mögöttem egy vadonatúj város, zaja sincs, csak lelke, csak fényei.

Csak színei.

Gabi regéli majd a színeket, közben nézzük a szembeoldalon a régi Híd utcát, amint a Tiszára fut. És látjuk a csodát: a vízből lassan felmerül, majd kiemelkedik a fahíd, a Hauwe-rendszerű, amelyet 1872/73-ban építettek, és beleszakadt a folyóba 1902-ben. Először csak a tetőgerinc látszik, aztán felbukkan a hosszú, zsidelyes sátortető, majd a gerendák szövevénye.

– Madár, hát megjöttél?

– Meg – mondja. – Éppen most érkeztem Afrikából vagy Indokinából.

Párizs

Budapesten, a Molnár utcában lakik Baráth Ferenc barátom, aki az ötvenes évek közepén, magyarkanizsai koromban, padtársam volt Pató Ferenc tanító úr negyedik osztályában. Képzőművész lett belőle, grafikus, könyvek megálmodója és varázslója, ma a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Gyakorló tanárként a pályát Budapesten fejeztem be, időről időre megesett, hogy összejöttünk, leültünk valami csöndes helyre, kávé vagy korsó mellé, aztán beszélgettünk is, emlékeztünk, de leginkább csak néztük egymást, mosolyogtunk, kortyintottunk. Egy ilyen találkozásunk alkalmával, amikor mondjuk a Gabiról szóló történet negyvenedik változatánál tartottam, Feri észrevett rajtam valami szembetűnőt.

– Mi van, cimborám? – kérdezte.

– Egy történet és egy általános iskolai padtársam foglalkoztat.

– Mi a problémád? Írók alkotói folyamatukban nem akadhatnak el, mert úgy hajlítják a történetet, ahogy nekik tetszik. Ha nem tudják legyőzni a valóságot, fikcióba váltanak.

– Itt nem lehet fikció! Akiről szó van, élő ember, valaha osztálytársam volt, egy időben padtársam is, Zentán, az Árvay-iskolában.

– No, akkor én nem segíthetek, zentai élményeim későbbiek, többször megfordultam a Művésztelepen, de akkor én már fölnőtt voltam, grafikus. Több közös kiállításom volt Zentára érkezésem előtt.

– Furcsa alak volt Gabi, sovány cigánygyerek, reszketett kezében a ceruzacsonk, amikor rajzlapra álmodta témáit, képeit. És rengeteget viaskodott a pofámmal, rajzolni akarta a portrémat, de soha nem sikerült neki. Ő így mondta nekem. Aztán azzal állt haza 1961 nyarán, hogy épp a rólam készült rajzával nyitotta ki az Újvidéki művészeti középiskola kapuját.

– Balázs Gabi? – lepődött meg Feri.

– Igen.

– Osztálytársam volt. Egy időben padtársam is.

– Itt a bizonyíték, a világ nagyon kicsi!

Feri mosolygott, én meg táskámból előhúztam a legújabb novellaváltozatot. Figyelmesen elolvasta, aztán hangosan kacagni kezdett. Néztem rá, szövegemben mi tréfásra talált, de ő azonnal válaszolt még meg sem fogalmazott kérdésemre:

– Én Párizsban találkoztam Gabival a nyolcvanas évek végén. Megmaradt különös alaknak. Jellemében nem változott semmit. Madárként röpdösött, jó nevet adtatok neki hajdan, illik reá. Hogy ma, három évtizeddel később, mi van vele, él-e, hal-e, nem tudom, de, hogy nem járt sem Indokínában, sem Afrikában, az biztos! És nem biztos, hogy olvasta P. Howardot.

– Légionista sem volt? Nálunk, Zentán, mindenki úgy tudta a történetét, légió, aztán eltűnt valami cudar csatában.

– Ő azt mesélte, Párizsba érve, csavarogtak valamennyit a bátyjával, aztán fölvette őket egy alak hidakat festeni. A bátyja, Pista sokáig hidakon dolgozott, aztán tengerre ment, tán matróznak, talán el is hajózott messzire, messzire… Gabi találkozásunkkor tagja volt valamelyik komoly francia képzőművészeti társaságnak, rajzolt, akvarelleket, olajképeket festett, komótosan megélt jövedelméből. Végigvezetett az összes képtáron, számtalan galérián, és díjtalanul ám, mert neki olyan igazolványa volt, hogy ezt még a vendégeivel együtt is megtehette. Sikerült is neki minden! Egy bánata volt csupán, hogy élettársa, valami elzászi nő, összeszűrte a levet egy szabadkai születésű híres íróval, de nem olyan nagy a vész, mondta, nem dobott ki a nő, így osztozni vagyok kénytelen.

Májusi nap sütött ránk ekkor, kiürítettük a korsónkat.

– Azóta nem hallottam róla én sem – mondta régi padtársam. – Igaz, nem is érdeklődtem felőle.