Várnagy Ildikó első „megszólalásától” kezdve, melyet – még a Magyar Képzőművészeti Főiskolán – el kellett tüntetnie, mindannyiunkat érintő dolgokkal foglalkozik. Az élettel, szerelemmel, a (női) sorssal; az agyag és más, a szobrászatban hasznosítható anyagok felfedezésével és megmunkálásával; a jelbeszéddel; a kreativitással-neveléssel; ezekkel együtt a költészettel és a zenével, színházzal is. Különös érzékenységgel a jelek egyéni és egyúttal közösségi-társadalmi volta és lehetőségei iránt, figyelve a sík- és térbeli megjelenítésükre, a gondolatok jelekké lényegítésére. 79 éves, és majdnem ugyanennyi ideje teszi mindezt. Képesítést 1967-ben szerzett hozzá.
Már a budapesti művészeti gimnáziumban jellegzetes mozdulatot megragadó idolt is mintázott. Hogy az arasznyi Fekvő idol megnevezése/címe(1) is akkori-e vagy sem, szinte mindegy, mert évtizedeken át készített hasonlókat: láthatóvá tett karakteres alakokat, pozíciókat, mozdulatokat és fejeket, nem annyira a szó „bálvány” értelmében, mint inkább görög eredetijének jelentése („megjelenés”) szerint. Ennek megfelelően nem az általánosan plasztikus értéknek gondolt formálást tartotta fontosnak, hanem magát a jelet eredményező alkotó folyamatot. S ott is megállt annál a pillanatnál, amikor a kéz és az agyag együttműködéséből tisztán felsejlik, megnevezhetővé válik valami, a látható karaktere alapján.(2) A művészettörténetet összefoglaló ábrasorát/táblázatát is eszerint készítette.
Várnagy Ildikó: Szerelem, 1981
Nem biztos, hogy ez a szobrászat redukciója – ahogy mondjuk róla, összefüggésben Giacomettinek a II. világháború alatt és után kibontakozott sajátos szobrászatával. Hiszen maga Giacometti is – párhuzamosan az egzisztencia- és a fenomenológiai filozófiával – saját kora „emberi állapotából”: a kiüresedett, jelentőségét vesztett életből indult ki, és az archaikus etruszk szobrászatot tanulmányozta, hogy a létezés, az alkotás (létrehozatal) értelmét visszakeresse. De említhetjük Várnagy közvetlen kortársait is: például az Art and Language csoportot, melynek tagjai az 1960-as évek végétől a nyelvhasználatot vizsgálták, abból kiindulva, hogy mivel az eszmék és fogalmak születésének alapja a nyelv, index-szavait tárgyiasítva és elemezve a gondolkodás útjai megtisztíthatók lehetnek.
Ildikó a szavak és a vizualitás (a tények, tapasztalatok és a képiség) összefüggését vizsgálja a kezdetektől fogva, a lehető legelemibb szinten: a megjelenésén. Újrakezdte azt, amit szobrászatnak (művészetnek) nevezünk. Ehhez az archaikus és törzsi kultúrák tárgyai mellett a gyermeki készségeket is tanulmányozta, a tárgyilagosságot érzékenységgel párosítva. Most egy kicsi, de jelentős sűrítmény – válogatás van itt jelen Várnagy Ildikó jeleiből, az 1991-es nagyszabású, rendkívül gazdag, minden darabjában/jelében új, illetve megújuló értékekre mutató, a jelformákat termékeny változatossággal prezentáló retrospektív kiállítása óta eltelt 30 évből. (Természetesen időközben kisebb kiállításokon bemutatott már egy-egy műcsoportot.) „Emlékműveket” és jelírásokat látunk magunk körül.
Néhány szót kiemelek az eddig mondottakból: jelentős, jelen van, jel.
Ezen összefüggő szóalakok jelentését és jelentés-összefüggéseit az eddig – dőlt betűkkel – hangsúlyozottak mellett lásd még: jelzés, jelen, jegy, jelent, jeles, jelöl), a jel gondosan alkotott (nyelvújítás kori) származékait (jelleg, jellem, jelmez), az összetételeit nemzeti kincsnek tarthatnánk. A nyelvészek szerint ősi, finnugor kori örökségünk, melyet a 15. század írásos emlékeitől lehet nyomon követni.(3) (Vajon az említett rokon nyelvekben is hasonlóan gazdagon bontakozott-e ki ez a szó?)
Ezek szerint a jel egyúttal valamit közlő (azaz közössé tévő) jelzés, megkülönböztető jegy; megnyilvánulás (ami megnyílik, nyilvánossá, közössé is válhat) és tünet (a 17. századtól isteni megnyilatkozás is a megjelenés, előtűnés). A 16. században már a jelkép szóösszetétel is használatos volt. Az 1970–80-as évek kiszolgáltatottá tett és lett Magyarországán Várnagy munkái tömegesen állítottak elénk közérthető életjeleket/-javaslatokat, az akkori rendkívül termékeny szellemi-művészeti élet sodrásában és annak részeként.
Most, a Jelek című kiállításon az imént hangsúlyozott, a nyelvünkből eredő, Várnagy Ildikóra vonatkoztatható következtetéseket már csak azért is le kell vonnunk, mert a jeltan, jeltudomány, jelelmélet – a szemiotika – az ifjúkorában: az 1960-as években került a tudományos érdeklődés középpontjába F. de Saussure századfordulós tételei nyomán(4), továbbá mert ez párosult a strukturalizmus: a struktúrákban gondolkodás követelményével, és mert az édesapja, a szobrászatot is tanult Várnagy László (magán)elmélkedései közben – melyeket lányával megosztott – a jel kérdéskörével is foglalkozott.
Saussure szerint „A nyelv gondolatokat kifejező jelek rendszere, és ezért összehasonlítható az írással, a süketnéma ábécével, a szimbolikus szertartásokkal” stb. Nem véletlenül volt használatban a magyar nyelvben (is) a képírás szó, amikor a festészetről írtak/beszéltek a 19. században, hiszen ezzel a gondolatokat kifejező nyelvhez kötötték a képies/vizuális művészeteket. Persze, a festészetet jelentő képírás szó nem csak ezzel, hanem a nem-latin, képszerű írásmódokkal (például: hieroglif írás, piktogram) is összefügg,(5) melyek – különbözőképpen, de – a vallásokhoz, a gondolkodás szimbolikusnak nevezett struktúráihoz (például a művészetekhez) köthetők. A festészet/szobrászat is kötődhet ilyenekhez, de egészen másokhoz (például az eszközök tulajdonságaihoz, kifejezőképességéhez stb.) is.
Balázs Géza nyelvész mai, a kulturális antropológia múlt századközepi nagyjait idéző felfogása és összefoglalása szerint „a művészet mélyen van kódolva az emberben, pontosan olyan mélyen és ráadásul együtt, szövetségben, mint a nyelv. A művészet és nyelv útja, fejlődése, átalakulása, torzulása hasonló tényezőkkel függ össze. Ráadásul alapvető kapcsolat, szerves egység látszik kirajzolódni a zenei, a tárgyi (kézműves), a vizuális és a verbális ’anyanyelv’ között […]. Mivel ezek szerint az ember legfőbb jellemzője a nyelv és művészet (így együtt), ezért […] ez […] a teljes, alkotó, gondolkodó ember kiteljesedését” jelenti.(6)
Nem itt kell bizonyítanom, hogy Várnagy Ildikó munkássága az egyik legjelentősebb kiteljesítője a vele egyidejű antropológiai filozófia tételének. Nyelvi érzékenysége látszólag puritán: a nyelv és a gondolkodás tiszta rendszerei és a vizualitás, ennek sík vagy plasztikus, térbeli minőségei és az összefüggéseik foglalkoztatják, azaz nem a szimbolikus vagy költői/esztétikai minőségek – ennek ellenére ilyeneket hoz létre, melyek nem egyszerűek, hiszen egy-egy szóhoz/jelhez (amint ezt a korábbi Jel-ABC-je vagy jelszótára(7) bizonyítja), szükségszerűen, érzelmek, emlékek, események, vágyak és akaratok is kötődnek, amik – elvben – nem szoríthatók a nyelv logikájába. Hacsak nem a magyar nyelvébe, melynek (egykor) élénk és az új jelenségekre is nyitott voltáról például a szótövek (gyökök) és toldalékok rendszere vall. Ilyen „gyök” Ildikónál a jel.
Lássuk az Anyám emléke c. művét (2008)! Megnyomott körnek tűnik a hajlított figura, kígyóként megnyitva az egyik oldalon és megtoldva egy karral és lábbal a másikon, drótszálra nyomkodott agyagból,(8) bronzba öntve. Abban a pózban, melyben mindannyian fájón láthattuk már a világtól/élettől elszakadó, magába és lefelé, a föld felé forduló szerettünket. Az összekuporodás, a befordulás mozdulatai-ívei ezért (is) lehetnek közös jelek. Feldíszítésük fehér olajfesték-pöttyökkel egyszerre jelzi a nőt és az emlékezés/búcsúzás virágos rítusát. (A jel szót valaha dísz értelemben is használták.(9)) A falon, reliefként kiállított „emlékmű” merőben más, mint az Apám emlékére (1998) térbe állított, kettős kompozíciója, mely akár Leonardo Vitruvius-tanulmányára (az emberi /férfi/ test körbe írható arányaira) is utalhat, noha épp az eltéréseket hangsúlyozza. Álló, hosszan megnyújtott karjával integető „pálcikafigurájának”(10) tükörképe ugyanis a földön, a teljesség körében fekvő/nyugvó, behajlított és rövid karú (alvó, halott) alak.
Várnagy Ildikó: Apám emlékére, 1998
Összeforrasztva a kettőt az utóbbi a biztos alap: mint talapzat teremti meg a másik felének a térben/világban állás lehetőségét. (A két fél az egy egészet is jelöli.) Kicsi a szobor, mégis emlékmű. E „jelírásban” a nyelv mint tárgyiasult tapasztalat és gondolat működik, de képszerűségét érzelmeket kifejező, élő, tökéletlen formák és mozdulatok okozzák.
Várnagy életet (mégpedig mindkét esetben sajátosat), elmúlást, halált, nemlétet a lehető legszűkszavúbban jellemző jelei személyesek is. Alapvetően azért, mert az alkotó keze nyomát őrzi a mintázás. Magam a jelenlét szóval (mely tartalmazza a jel „előállítását” és a jelentését is /ellentétben például az angol megfelelőjével(11)/) tudom kifejezni, és a vele rokon értelmű egzisztencia (exsisto 3 = megjelenik, mutatkozik) filozófiára hivatkozva igazolom a művei élő jel-voltát, hogy ezzel a mű-vészet szó mára eljelentéktelenített értelme helyébe új jelentést állíthassunk.
Várnagy Ildikó: Csillagok, 2018
Különösen az újabb jelszobrokkal: például a Csillagokkal (2018), mely mintha önmaga összefoglalása/emlékműve lenne, középen egy kitárt karral, ezüstös csillagok két sora közt felfelé emelkedő, légies (kék) alakkal. Pálcikafigura-testének négy meghatározó pontja: a fej/agy, a has vagy köldök és a lapos(!) vénuszdomb között a mellet két negatív(!) domb jelöli. Hozzá felülről – aranysárga ragyogásban – egy figura ereszkedik alá, fej- vagy kupolaszerű keretben, mintegy lezárva a lent bizonytalanul egyensúlyozó, kettős (piros, vérszínű) „élethajóval” induló kompozíciót. (Hasonló, falra erősíthető vagy falhoz támasztható, függőlegesen építkező, olykor betűkből összerakott jel- vagy emléktáblái köztérre is kerültek.)
A vizualitás és a verbalitás közti – már említett – művészeti kapcsolatot megteremtő jelművei egész sorozatait és egyedi darabjait is ismerjük a korábbi évtizedekből. Most azonban a költők emlékei is ebből a plasztikailag és anyagban minimalizált, mégis, kifejezésben gazdag gondolkodásmódból (jel-gondolkodásból) születnek, s épp azért így, hogy a költői elemek is kellően érvényesülhessenek. Li Taj-po VIII. századi kínai költő versei esetében ilyen elem a „népies jelleg”: a versek egyszerűek, témáit „határtalan képzelőerővel” és (taoista) hasonlatokkal/metaforákkal teszi érzékivé.(12) Lényegében versei a magyar népdallal rokonok – ami az egyik jeles fordítója, Weöres Sándor tolmácsolásában kiválóan érvényesül. A hagyomány szerint életének nagy részét vándorlással töltötte, s megfulladt akkor, amikor – gyermeki naivitással – megpróbálta elkapni a hold tükörképét egy folyóban. Költészetét egy versének részletével idézem meg: „a holdra bámulok hosszan, merengőn, / mely mint virág leng a híg éteren. / Fönn a határtalan és tiszta kékség, / lenn a dühös-zöld víz s a kétség. / Az ég magas, a föld meg végtelen. / Ég s föld között repül-repül a bánat.” Várnagy Li Taj-po emlékére készült, kékre festett reliefjén (2009) a teljesség nagy és a víz kisebb körét (birodalmát) köti össze egy elbukó, talált tárggyal jelölt, suta alak.
Várnagy Ildikó: Li Taj-po emlékére, 2008
Az emlékmű nálunk „alkalmi”, a kivételesség értelmében. A kínai gondolkodásban azonban „az élet maga alkalmi” – ahogy Jánossy Lajos írja: „talált tárgy”.(13) E szemléletből kifolyólag lehetnek Li Taj-po versei „népiesek”, naivnak tűnők és népszerűek: „Kérdik, miért élek itt egyedül a zöld hegyen? Mosolygok, nem felelek, tág és szabad a szívem.” Jánossy azt is írja, hogy „A modern, individualista hagyományokban gyökerező költészet útkeresése célhoz nem érhet.” Akárha Várnagy Ildikóról írta volna, aki az európai szobrászat módszereit redukálta oly egyszerűre, hogy a gondolat, a világ-érzés a lehető legtermészetesebben (és személyes keze-nyomával) jelenhessen meg. Ezzel nemcsak a művészetek, de a kultúrák közt is közlekedni lehet.
Polcz Alaine és Mészöly Miklós emléke (Két arc, 2009) inkább különös szerelem-szobor, mint életre keltett irodalom. Persze, ez is, hiszen forrása az író és a pszichológus-író egy közös fotója, mely a férjét túlélő Polcz Alaine Egész lényeddel című vallomás-könyvének(14) címlapján jelent meg (2006). Az „emlékmű” megfordítja a fotó szerkezetét: női körbe (ölelésbe, megtartásba) foglalt a lángoló piros festékcsomókkal telenyomott férfiarc, s az égető színcsomók a nő karján át „vándorolnak” felfelé a maszkszerű arcához (szeme helyén lyuk, űr: a „másik felének” hiánya). A karok íve egyszerre a birtoklás és a teljesség köre. A szobrász pontos beszéde – hiszen jel máskülönben nem születhet – rokon a tanatológus íróéval, aki „a hallgatás tabuját”(15) oldotta fel minden könyvében (és pszichológusi munkásságában) az el nem mondott történések tényként közlésével, s ezzel nemcsak emberek közti szakadékokat hidalt át, alakított megértéssé, hanem ön- és életismerethez is vezetett. Erre a szálra Várnagy Ildikó egész, látszólag érzelem nélküli munkássága felfűzhető lenne. Jelei és jelkapcsolatai, melyek a testről, szexualitásról, szeretetről és szerelemről – a valóságukról – az 1970-es években brutálisnak tűnt tárgyilagossággal bontakoztak ki, személyes vallomások az életről, s már a távozásról is.
Várnagy Ildikó: Két arc (Alaine és Miklós), 2009
A térbe írás (a jel-szobrászat) meglehetősen különös műfaj, ám Ildikót ez cseppet sem zavarja. Mint említettem: van már jel-szótára: jelei szavak és érzetek formái, mintha pontosan a szóképekként vagy szótag-képekként ismert kínai piktogramok(16) lennének a példái, melyekben meghatározó szerepük van a nyelv gyökszavainak, illetve még inkább a – tárgyakhoz kötődő – „forma és hang jeleinek”, amelyek egyik összetevője a jelentésre utal, a másik pedig a hangzásra. Az írásnak (nyelvnek) és a beszédnek (hangzásnak) ez a szoros összefüggése talán megengedi, hogy Ildikó „képírásában” a hangzás jeleit (a formákat, anyagokat és a színeket(17)) az egyéni (érzelmi-tapasztalati) élmények vizuális sűrítményeiként fogjuk fel. Ez különösen lényeges – és tárgyszerűnek is tűnik – az írás (a vizualitás) és a hangzás szó szerinti összekapcsolásai esetében, melyek kortárs zeneművek előadásaihoz kötődő hangzás-képek, 1995-ből. Várnagy textilre festett jelei (hosszú zászlók vagy – keleties – tekercsképek) a zene: a hangzások, ritmusok képies „leírásai”.
Várnagy Ildikó három hangzás-képe 1995-ből: Durkó Zsolt: Refrains; Ornamenti; Laude; Cantata No.2 | George Hamilton Green: Jovial Jaspers | Andre Jolivet: Cinq incantation
A kiállított hangzáskép-tekercsek közül Sáry László Az ég virágai c. 1973-as négyzongorás művéét emelem ki. Kottáját megsokszorozott hangmagasságok és mélységek teszik ki – így légiesnek tűnő hangjegy-szárak erdejét, a kottafejek helyett pedig olykor különféle csillagszerű jeleket láthatunk rajta.
Várnagy Ildikó hangzás-képe 1995-ből: Sáry László: Az ég virágai
A zenemű szerkezete egyszerű: egymáshoz képest elcsúszva játssza le ugyanazt a dallamot a négy zongorista (négyszólamú kánonnak is felfogható), de más-más regiszterben. Ám – miként Wilheim András egykor írta a lemezborítóra(18) – a hallgató nem ezt érzékeli, hiszen a hangzás – akár csak 1 hang szólal meg, akár több szólam – mindvégig teljes értékű. Amit érzékel, az a hang, a magassága, fénye, „színe”, a hangtömeg és változó sűrűsége, a folyamat. Az adott szerkezet ugyanis a zenemű megszólaltatása során – mindvégig egyenletes ritmusban – „virágzásba” vált át (végtelennek tűnő lehetőségek nyílnak meg általa). Várnagy Ildikót épp ez foglalkoztatta: a gondolat (a szerkezet) logikája és a hangok-hangzások érzékisége, „kivirágzása” közti különbség és kapcsolat, amit jelekkel – sajátos, beszédes (hang)jegyekkel – rögzít. A vászonra festett apró, kék vonalkáiból legalábbis érzékelhető a kezdő (magas) hangok játékos és éteri volta, könnyűsége, s majd (másként) a kétfelé, végül körbe-sziporkázó csillogása. (Közben lefelé nyíló lábakkal jelenik meg a mély regiszter.) A vonalkákból szaggatottan összeálló jelek (körök, majd a végtelen csigavonalai, a végükön kinyíló egyenesek a hangteret is érzékeltetik, a négyzetek és háromszögek sorai az összehangzást stb.) A tekercs záró szakasza a hangmozgások irányainak sokaságával a zene és az érzékelése kiteljesedését mutatja.
Természetesen a festék mindvégig azonos: a kék (az ég színe) – jelként is – egységben tartja az egész jel-írást, melynek létrejöttét megelőző filozófiai olvasmányainak is köszönhetjük. A tudás (a nyelv és rendszere) megnyitása afelé, amit nem tudunk, mozgás által lehetséges: nem a mozgás ideája, hanem valódi, fizikai-érzelmi megtapasztalása révén.(19) A zenemű összetettsége ezt biztosította Várnagy számára. Jelei nem csupán elvont fogalmak, hanem kiegészülnek/alakulnak a hangok-hangzások és az általuk született tér/terek jelenlétét rögzítve, láthatóvá téve. Melyeket – jelenlévő nézőként vagy hallgatóként – magunkban hordozunk ideig-óráig. Vagy mindig? Ki tudja ezt? A (magyar) nyelv igen, amikor a térből származtatja a teremtést. Az a tudományos konstrukció, melynek keretében a nyelvészek egykor különválasztották a társadalminak mondott, mert társadalmat létrehozni képes nyelvtől (langue) és logikájától a(z egyéni) beszédet (parole) – amely utóbbinak a művészetek zömét is tekinthetjük, a maguk nyelvével -, nem áll meg a lábán. Mert valójában az életet érthetővé/élhetővé tévő művészetek tartják fenn a nyelvet, nem a (köz)beszéd, azzal, hogy rendre láthatóvá-hallhatóvá teszik és gazdagítják, a maguk módján. Csak figyelni kell rájuk.
Várnagy Ildikó kiállításán jel, jelentés, jelentőség – jelenlét van. Ezt közölhetjük, ki is nyilváníthatjuk, azzal, hogy Várnagy Ildikó munkásságának másik felét is szeretnénk – mielőbb – együtt látni.
Hivatkozások
1 Várnagy Ildikó. Veszprém – Budapest: Magyar Képek, 2009. 76.
2 Mégis forrásaivá váltak a bálványként tisztelt szobrok (Síró törpe) vagy a törzsi plasztikák (Szülő nő)
3 Benkő Loránd (főszerk): A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára II. Budapest: Akadémiai, 1970. 269–273.
4 F. de Saussure: Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest: Gondolat, 1967
5 Az Európában használt latin betűs írásmód rendszernek ugyan rendszer, sőt, struktúrái megnevezésében a beszélt/hangzó nyelv sajátságait őrzi (magas és mély magánhangzók, mássalhangzók), de a nyelvszemléletben és nyelvhasználatban (például az írásban) ezek nem érvényesülnek.
6 Balázs Géza: Művészet és nyelv. Lásd Balázs Géza: A művészet és a nyelv születése. Szemiotika, művészetelmélet, antropológiai nyelvészet. Budapest: MNYKNT–IKU, 2021
7 Mányoki Endre kifejezése, in: Szófa. Veszprém: Művészetek Háza, 1997. 43–45.
8 Vajon ez nevezhető-e mintázásnak?
9 Ornamens és jelentés összefüggései külön feldolgozást igényelnének.
10 Érdekes analógiája a kínai képírás ember jele. A kifejezést egyébként Giacometti szobraival kapcsolatban használják.
11 H. U. Gumbrecht könyvének címében mindegyik más szóval jelenik meg: Production of Presence. What Meaning Cannot Convey. Stanford, 2004
12 Ezt az alkohol iránt megmutatkozó nagy szeretetével hozták összefüggésbe.
13 A hét verse – Li Taj-po: Csendes éj. Litera 2022. május 23. https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/a-het-verse-li-taj-po-csendes-ej.html
14 Pontosan: „Egész lényeddel hasonlítani és emlékezni”
15 Forgách Kinga: Polcz Alaine egész életében a saját történetét írta. Könyves Magazin, 2022. október 7.
(2022) https://konyvesmagazin.hu/nagy/100_eve_szuletetett_polcz_alaine.html
17 A színek jel vagy szimbólum értékéről századokon át a legjelesebb festők írtak.
18 A felvétel 1982-es
19 KK: „Gondolatszobrász” c. fejezet a Várnagy Ildikó c. könyvben. Id. m. 29.
