A szemesi mólón sétálgattunk éppen Shark Babyvel. Állt a levegő, a fények vakítóan fehérek voltak, izzott a kő, a beton, és mi mind a ketten behúzódtunk a világítótorony ferde árnyékába, úgy álltunk ott mi is, ferdén.

– Induljunk el visszafelé.

– Jó, csak olyan nehéz kilépni innen, az árnyékból – mondta Shark Baby, kezével ernyőzve balatonszín szemét. Egy rövid farmershort volt rajta, és egy pólóing, aminek egyetlen gombja sem volt begombolva, így vonzva szemet, kezet, miegyebet.

Úgy kerültem oda, hogy megbeszéltük, találkozunk a nyáron. Amikor megláttam a Kistücsök éttermet, csak akkor jutott eszembe, hogy hiszen jártam én itt tizenéves koromban. Keszthelyről jöttünk, ahol vb harmadik lettem, ami vidékbajnokságot jelent, de jobb úgy, hogy vb. A nagy Ikarus buszon holtfáradtan és boldogan feküdtem el két ülésen, a lábam lelógott, a rádióból az „El Condor Pasa” szólt, a Simon és Garfunkel változat, mert szerencsére akkor még nem volt más (a zarzueláról meg nem tudtunk), és mi mind tapsoltunk az ütemére. Szemesen megállt a busz a Kistücsöknél, hogy még ünnepeljünk. Valahogy sikerült az idétlen lófogakból, lenyalt frizurából és méretes orrból álló edzőt is letámogatnunk a buszról, ami nagy szó, mert ő már Keszthelyen is olyan állapotban volt, hogy a zsűrizésért kapott 2034 forintot is Kisjeti vette át a verseny szervezőitől.

– Hol az edződ? – nézett rá szigorúan a bajuszos gazdaságis a tíz-tizenegy év körüli komoly kiskölyökre.

– Elfáradt – vont vállat rezignáltan Kisjeti az építőiparban dolgozó apukák sokat látott csemetéjeként. Kisjeti úgy tudta mondani azt az „elfáradt” szót, hogy mindenkinek egyértelmű lett: az edző tökrészegen fetreng valahol. És ez így is volt. Mi, nagyobbak akkor pakoltuk fel a buszra az ernyedten lógó vezetőedzőt, aki még mindig hülyeségeket magyarázott – már ha „zzzs… dbbsztm… ngggyn… bzzzmg…kfssszm…tggytkllll…” című, többnyire zöngés mássalhangzókból álló monológot magyarázatnak lehet nevezni. (A fordító megjegyzése: Zzzs…de bebasztam, nagyon, bazmeg, kis faszom, tegyetek le.)

Azért, mire Szemesre értünk, már ott tartott, hogy újra megszomjazott, szóval leszálltunk. A Kistücsökben egy öreg cigány vegzált mindenkit a hegedűjével, amin legfeljebb ha kettő és fél húr lehetett, és amikor megtudta, hogy Láposegérvárra megyünk, mindenáron velünk akart jönni. Mindenféle korosztályból voltunk ott, tíztől tizennyolc évesig. Mozsó és Fegya megemelte kicsit a hangját, aztán a sörpadot, hogy odaférjünk az asztalhoz, mire a helyi agresszív akadozva beszólt, hogy „Hé, gyerek, azt mi lett vóna, ha odacsipi a pad a valagamat?” és megpróbált erősen fókuszálni. „Hát mi lett vóna? Jót röhögtünk vóna, az lett vóna.” válaszolta Fegya lassan és hangsúlyozottan elnyújtva a nemlétező ó-kat a volnákban. De aztán nem csak volna, mert röhögtünk is.

A l’amour-problémákkal küzdő Indián, Fegya és Mozsó egyébként elválaszthatatlan cimborája félrevonult egy semmi kis, magányos, árnyékos sarokba, az egyik ablakhoz, ahonnan csak az éjszaka sötétített befelé, de semmi nem világított ki. Seggig érő szőke haja szabadon, kibontva és frissen mosva, fésülve lógott. Mindig megmosta verseny után. Békésen iszogatta a kisfröccseit, amiket duplán rendelt, nem látszott belőle semmi, csak a haja világított a sötétben. Valami új alkoholista érkezett, babos kendővel, fekete, ujjain rojtos műbőr dzsekiben, ilyen Beatrice – Metallica – Winnetou (BMW) kombó cuccban. Helyi menő volt, mert a pultnál hangos szóval „egy kis unikumot, meg egy kisfröccsöt a kisasszonynak” kiáltással kezdett. Ez a „kis” valahogy becsípődhetett nála, mint Fegyánál az előbb a „vóna”, de olyan lett tőle a szövege, mint valami modern vers. Na, jó. Locsolóvers. Indián megfordult, csak akkor vált láthatóvá borostás arca, és annyit mondott mély, reszelős hangon „kösz, haver”. Aztán felállt – valahogy csak most lehetett látni, hogy majdnem kétméteres, széles vállú srác –, odaballagott a pulthoz, és lehúzta az unikumot, meg a fröccsöt is. Akkor már az egész kocsma röhögött.

– Te, én nem vagyok buzi – kezdte a Rice-Incsucsúna-Pokolgép (most már R.I.P.) kombó.

– Jó, nem vagy buzi – hagyta rá Indián.

– De én tényleg nem vagyok buzi.

– Jó, tényleg nem vagy az.

– Te… figyelj, adjál már egy szálat a hajadból… mert ezt nem hiszik el, hogy nőnek néztelek.

– Na, menj a picsába, haver – és ezzel be is fejeződött: csak a szívás maradt a békepipából a két rézbőrű között.

Ez mind eszembe jutott, amikor megláttam a Kistücsök épületét. Szóval ismertem Szemest. Ismertem a helyet, legalábbis voltak érzelmi viszonyulásaim és saját megbízhatatlan, részben fiktív narratíváim egyben historiorgráfiai metafikcióim(1) a hellyel kapcsolatban. Ami nagy szó. Egész más, mintha csak olvasmányélmények vannak, vagy azok sem. Dekonstruáltam és rekonstruáltam a történettel a történetet és a helyet, de a dekonstruálással mások is próbálkoztak: Kronosz, a Romboló Idő, meg szemmel láthatóan valami csövesek is, akikhez képest még Kronosz is csak ipari tanuló. Szóval a Kistücsök zárva volt, és kívülről elég roggyantnak is nézett ki. Mint a múltbéli helyek általában, ami egyszerre kettő dimenzió: egy valós hely a már nem létező időben, ami egyszerre megkérdőjelezi a hely valódiságát a valós időben is, hiszen nem úgy valódi, ahogyan emlékszünk rá, tehát akkor nem is lehet igazán valódi. Úgyis, mint a cselekedetek ideje és a történelmi idő kettőse.(2) Aztán akkor most próbáljon az ember igazat mondani, ne csak a valódit.(3) Hiszen úgyis mese lesz a vége, inkább poszt, mint modern, vagy még inkább mortem.

Jó volt Shark Babyvel üldögélni a park árnyat adó fái alatt. Sokkal hűvösebb volt itt, mint a parton, a fény sem akarta őrjítő hegesztőpákaként kiégetni a szemem. Ültünk a pad támláján, jobb karom Shark Baby vállán, tenyerem a póló alatt. Később, az autóban, csókolóztunk is.

Az idő valami nyúlós, ragacsos méz lett, nem tiktakolt, nem folyt, nem rohant sehova, csak valami régi, szünidős dimenziót vett, ahol az egy óra, az végtelen hosszú és nyújtózkodósan kényelmes, de aztán valahogy mégis feljött a telehold.

Elmondtam a Kistücsökkel kapcsolatos anekdotámat, csak úgy, hogy röhögjek, ő meg nevessen. De ő is röhögött, ami nagyon tetszett: a finom elegáns lány, ahogy előrehajol, és tele szájjal nevet… A Kistücsök kapcsán aztán a házakról, a helyekről meg hozzájuk való kötődésekről beszélgettünk. Hangsúlyozom, a kötődésről régi helyekhez, házakhoz. Shark Baby felemlegette a beregi házat, és azt mondta, furcsa, hogy maga a kötődés generációkon át fennmarad, de minden generáció az eggyel előbbi házhoz és helyhez kötődik. Tehát amíg az a ház, ami neki a boldog, felhőtlen gyermekkor, az azoknak, akik építették, pusztán praktikum, jó esetben elfogadható kompromisszumokkal: nem adja ugyanazt az érzést, mert azt egy korábbi, az építő gyermekkorában lévő hely és ház adja.

Helyeseltem, és elmondtam, hogy a kis kőoroszlános dunántúli falu nekem a boldog gyermekkor, de a Dráva mellől származó nagypapámnak tényleg egy gyakorlati megfontolásokon alapuló döntés volt. És erre csak felnőtt fejjel jöttem rá, amikor kilencven felé ballagó nagyapám egy hajnalon papucsban, pizsamában elindult a dunántúli házból afelé a Dráva-parti ház felé, és amikor megkérdezték, mégis hová készült, kicsit zavartan, de azért határozottan azt mondta:

– Haza.

Az aranykor nosztalgiáját nekem a kőoroszlános faluban lévő, neki pedig a Dráva menti ház adta. Adta, és nem csak jelentette. A híd a Dráván, akár csak a Drinán(4) valami egész mást kötött össze, talán minket, kettőnket, a nagyapámat és engem időn és téren át, közös történetek, mesék, családi legendák hídoszlopaival. Egyszer átmentem azon a hídon, a Dráva hídján, egy osztálykirándulásról lógtam el, átsétáltam a háborúba ájult Horvátországba: tényleg ájult volt, nyári és csendes. Egy fogszabályzós rendőr igazoltatott, amikor alva talált a barcsi vasútállomás padján. A következő évben úgy szólt hozzám a nagyapám, hogy hagyjuk ott a dunántúli kis falu porát, és együtt töltöttünk ott, a Dráva mellett néhány napot: a nagyapám, a nagymamám és én. És mesélt erről, és mesélt arról, és majd egyszer én is elmesélem a Molnár Jani történetét, aki miatt nagyapám húga a pofont is vállalta, amiért elveszítette a tejpénzt, pedig dehogy, csak hát úrilány mégsem hagyhatta, hogy idegen katonák csak úgy meghívják a moziba… még ha a Molnár Janiról volt is szó, aki miatt nagyapám húga majdnem elájult, amikor a kútnál meglátta. (Én csak egy nyolcvan körüli nénit látok magam előtt, aki ezt meséli, és hülye vagyok, rákérdezek, de miért? Mire ő a félálomból ébredve szintén úgy néz rám, mint valami hülyére: – Hát olyan szép ember volt! …És most a nyolcvanéves szemek tizenhatra váltanak, és ha csak a szemekre fókuszálok, eltűnnek a ráncok és már én is értem.)

Összekötődés a hídon át a nagyapámmal. Főleg a mesékkel, amiket most én kezdek úgy a fiamnak, ahogy annak idején a nagyapám kezdett nekem: „Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú; annyi idős lehetett, mint te, talán egy kicsit idősebb…”.

Az én számmal a nagyapám szól a fiamhoz, a biztonsági szelep – „talán egy kicsit idősebb…” – is beépítésre kerül, miszerint te még ne keveredj ilyen kalandokba, mint a kisfiú a mesében, még ráérsz!

Shark Baby azt is mondta, hogy amikor ezeket a házakat és helyeket őrizgetjük, abban a reményben tesszük, hogy pontosan ugyanazokat a korábban megélt életérzéseket tudjuk időtlenné tenni magának a helynek a birtoklásával, ami gyerekkorunkban eltöltött.

– Csakhogy erről szó sincs – nézett rám nagyon komolyan – , ami volt, az már nincs. Ami lesz, az sincs.(5)

– Ezzel vitatkoznék – szúrtam közbe gyorsan –, ami volt, az van. Mindig van. Utazik egy fénysugáron. Ha elég messziről néznénk egy jó távcsővel, mindig láthatnánk, ahogy éppen most történik a múlt.(6)

De Shark Baby most nem hagyta magát kizökkenteni.

– Megteremthetünk valami hasonlót, de akkor meg mindegy, hogy hol teremtjük meg, hiszen úgyis új teremtésről van szó: mi magunk választhatunk egy jobb helyet, egy jobb, a jelen időnek jobban megfelelő házat, ami így teljesen a miénk. Teljesebben, mint az, ami kényszerrel – igen, ha tetszik, ha nem, kényszerrel, a gyermekkor nosztalgiájának és determináltságának kényszerével – kötődik egy helyhez. Nincs olyan, hogy a korábbi aranykor helyszínén kell újrateremteni az aranykort.

– Atlantisz elsüllyedt. Volt nincs – vontam meg a vállam, aztán folytattam. –Tagadjuk, lerontjuk az időt. A végtelenül élés meg azt az érzést kelti, hogy létezik az időtlenség, az egyetemes, meg nem szűnő, csak átváltozó élet(7) – tettem hozzá olvasmányélményeimre alapozva, mert egyrészt imponálni akartam Shark Babynek, másrészt tényleg elgondolkoztatott ez a dolog. Az „Idő urai” jutott eszembe, a rajzfilm, amit még gyerekként láttam, mert a szüleim azt hitték, ha rajzfilm, akkor biztosan gyerekfilm is (senki nem hallotta még akkor a hentai szót). A koponyalékelő bogaraknál elbizonytalanodtak, a tűzkígyókkal küzdő Jaffarnál meg határozottan kiküldtek a másik szobába… De Shark Baby túl fiatal volt ahhoz, hogy ezt a rajzfilmet ismerje. Érteni meg én is csak most kezdegetem. Én mindig ragaszkodtam régi ruhákhoz, tárgyakhoz, helyekhez, még akkor is, amikor az érzés már régen nem volt meg, a ruha elszakadt, a tárgy eltörött, elkorhadt, a helyet benőtte a Tesco… Mindig szeretettem volna egy kicsit „Idő urai” lenni, és csak kábé most jöttem rá, milyen magányos dolog is lenne az.

Shark Baby hozzám képest zsenge kora ellenére öreg lélekkel rendelkezett, ezt meg is mondtam neki, és szerencsére jól értette, és nem kezdte el zsebtükörben vizsgálni a nem létező ráncait, sőt, később, amikor egy férfi zsebórát ajándékoztam neki, azt sem vette biológiainak.

– És az emberekkel is így van – esett le nekem a tantusz, és egyből megpróbáltam megosztani ezt Shark Babyvel, aki viszont egyáltalán nem lepődött meg ezen.

–Persze. Amit a házakról, helyekről mondtunk, az igaz az emberekre is. Embereket őrizgetünk magunkban, mert valamikor jó volt velük.

– Így ragaszkodtam én az általános iskolai osztályomhoz, vagy a vándortábor emlékéhez, de akár az öcsémhez is. Nem vettem észre, hogy ami volt, az meg sincs. Hogy ami volt, az már nincs. Csak bennem él tovább egy hamis, de legalábbis megbízhatatlan narratíva segítségével. Nem tudom megteremteni újra azokat a hangulatokat emberekkel sem, csak fogolyként őrzöm ezeket az embereket magamban. És én is fogoly vagyok, mint a börtönőr…

– Holott gondolatban újra tudod élni az egészet nélkülük is, ha meg a fizikai valóságukban ott vannak, akkor nem újraélhetőek az élmények, mert mindig máshogy reagálnak… és valószínűleg én is. Nem újraérezhetőek azok az érzések.

Kicsit elkedvetlenedtem. Észre sem vettem, hogy fütyörészni kezdtem bánatomban, úgy magam elé meredve.

– Ez mi?

– Ja, ez? Bojtorján. „Minden korban van valami, ami akkor és ott jó, / és éppen attól válik széppé, hogy vissza nem hozható…”(8) De úgy is mondhatnám, és akkor nem kellene hallgatni a cseppet sem esztétikus énekhangomat, hogy „S hervadt, régi rózsa-koszoruinkat / A víg teremben némán szerte-szórjuk.”(9) – morogtam, mert tényleg szomorú volt, hogy ez az egész csak nekem újdonság, és hogy ilyen irányt vett a beszélgetés.

– Aztán meg „..alszunk fehéren és halottan (…) S futunk fehéren és halottan”(10) – vágta rá Shark Baby. – De azért előtte, meg a kettő között is, akár mással is tölthetjük az időt – és huncut fények csillantak a Balaton hullámain, amik most ott ragyogtak a szemében.

– Ez a beszéd! – vigyorodtam el, és azonnal sikerült legyőznöm az ingert, hogy tovább csillogtassak valamit olvasottságomból, intellektussal ellensúlyozandó, illetve alátámasztandó a melltartó felé matató kezem gyakorlatias céljait. És – Shark Baby javaslatának megfelelően – mással töltöttük az időt.

Aztán megint ott álltunk a mólón. Nem tudom, hogyan kerülhettünk a csókolózások, beszélgetések, hallgatások, séták, kávézóba és autóba beülések és – részemről – nyúlkálások között oda. Egyszer csak ott voltunk. A világítótorony ott magasodott előttünk, néztük az ezüsthidat. Éjfélt kongattak, de nem lehetett tudni, hogy a hátunk mögött, vagy valahol a túlparton, olyan volt, mintha a harangszó mindenhonnan gördült volna felénk, de leginkább a víz mélyéről.

– Nézd csak! – mutattam előre, ahol valahonnan Tihany, vagy Füred felől egy hajó bontakozott ki a sötétségből. Egyértelműen a szemesi móló felé tartott. Már egészen közel volt, ahogy a holdfény megcsillant a hajó oldalán, ki tudtam olvasni a nevét is: Tamangó.

– Nézd, ott is! – mutatott a másik irányba Shark Baby. És tényleg, Keszthely, vagy talán Szigliget felől is hajó tartott felénk, de ez egészen másmilyen volt: egyszer keleti dhownak, másszor gőzhajónak tűnt. Hangja nem volt, úgyhogy abban maradtam, hogy mégis inkább dhow. Sosem láttam még ilyet a Balatonon.

Csendben álltunk a mólón. A hajók előttünk kötöttek ki. A Keszthely felől érkezőről elegáns, bajuszos úr szállt ki, egyetlen, könnyed, álmatag lépéssel a világítótorony árnyékában termett, ugyanott, ahol délután mi is álltunk. Valahonnan ismerős volt. Ismerős volt a mozdulat, ahogy a Balaton felszálló párájából formálódó asztalhoz ült, nyakába akkurátusan kendőt kötött, a bal kezében tartott marhalábszárra jobb tenyerével egyetlen jól irányzott ütést mért, és máris ott remegett előtte a velő. Mellényzsebéből só- és paprikaszórót vett elő, majd zsebkésével nagy szakértelemmel kenni kezdte a pirított kenyereket.

– Sert! – mondta jól érthetően.

A korsót hosszan szemlélte, láthatóan elégedetlenül, talán mormogott valami olyasmit is, hogy „bőven méri a hanzlit” és oda sem nézett, amikor a Tamangó is kikötött, és hatalmas termetű, szakállas férfi ugrott róla a partra.

– Na, mi van, öcskös? – szólt, de még mindig nem fordult hátra.

Az óriás is igyekezett a világítótorony árnyékában maradni. Széket húzott az asztal másik oldalához, baseball-sapkáját a térdére rakta, és nagyot húzott egy apró barackpálinkás üvegből.

Shark Baby megbűvölten lépett ki a holdfényre. Mindkét férfi feléje fordította a fejét. Elismerően nézték a pici görög istennő alakját, a holdfényben csillogó hosszú aranyhajat. Shark Baby kihúzta magát. Valami drága dal zengte ki tisztán a holdfényt;(11) és az ezüst sugarak levarázsoltak róla minden ruhát. A Hold a maga valójában mutat meg mindent. Shark Baby ott állt természetesen és merészen a holdfényben.

Mind a hárman szájtátva bámultuk.

Szindbád és Csöpi is önkéntelenül feléje mozdult, de ahogy karjuk a holdfényre ért, csak fehér csontok világítottak ott, ahol az előbb még ruha takarta az izmokat. Shark Baby felkiáltott volna, ha nem látott volna már ilyet vásznon és a Karib-tengeren. De így csak előrenyúlt, és megsimogatta a csontokat, a két magyar kalózét egyszerre.

Szindbád és Csöpi is visszahúzta a kezét, elégedetten mosolyogtak. A Hold elhalványult, mert néha a „Hold is fél és elbuvik”,(12) és valamiért a fülemben a „Ghost Riders in the Sky” zenéje kezdett forogni, ügetni és vágtatni, patkótlanul, de felénk, felénk vágtattak a lovak a Tejút felől, valami nagy felhőn, igen, mintha párából rúgták volna azt, ami rendes körülmények között porfelhő. Aztán a következő pillanatban elnyelt bennünket is a köd, már csak a vízpárát láttuk. Lassan az is eloszlott, eggyé vált az éjszaka nádszál- és kőtömb-árnyainak mozaikjával, vagy talán a halál árnyékának völgyével, ami valamiért most mégsem tűnt azért annyira rettentőnek. És csak a kérdések maradtak, hogy ami volt, az van-e? S ha volt, volt-e egyáltalán, és úgy volt-e, ahogy most van? Ahogy most gondoljuk, hogy volt? És hogy érdemes-e erről gondolkodni, beszélni, hacsak azért nem, hogy meztelenül láthassuk Shark Babyt a holdfényben, a szemesi mólón, egy gyönyörű nyári éjszakán?

Hivatkozások

1 Linda Hutcheon

2 Paul Ricoeur: A hármas mimézis

3 József Attila: Thomas Mann üdvözlése

4 Ivo Andrić

5 Szent Ágoston

6 Simai Mihály

7 Horváth János: Ady szimbolizmusa. In: Horváth János: Tanulmányok. Akadémia Kiadó, Budapest, 1956. pp. 545–556.

8 Bojtorján

9 Ady Endre: Lédával a bálban

10 Ady Endre: Temetés a tengeren

11 T. S. Eliot:Conversation Galante

12 Ady Endre: A halál lovai