Kollázsban mindig erősek voltunk. Kassák Lajos, Bálint Endre, Ország Lili. Vagy a kortársak közül Kováts Albert, Mózes Katalin, Alföldi László, Lakner Zsuzsa. Ám ha dekollázsolókat kellene sorolnom, már nehezebb helyzetben volnék. Olyat pedig, aki életvitelszerűen, mondhatni ipari méretekben dekollázsol, jószerivel csak egyet ismerek; Géczi Jánosnak hívják.
Életvitelszerűen dekollázsolni azt jelenti, hogy az ember novemberben megy nyaralni – s lehetőleg Rómába, ami a dekollázs maga –, mert ősszel gyakoribbak az esős napok, és a felázott utcai plakátokat könnyebb átemelni az örökkévalóságba. Géczi János ezt teszi, immár több évtizede. És ennek természetesen következményei vannak. Nagyrészt ezért gyűltünk össze most mi is. Hogy szembesüljünk e következményekkel.
Géczi János: Róma 19, 2023
Géczi résztvevő megfigyelőként a végletekig képes megélni egy helyet, és mindezt átszellemített esszéiben átélhetően vissza is tudja adni. Másrészt a szó szoros értelmében részt vevőként bele is avatkozik a lokalitás életébe, jelesül a tépett plakátokon keresztül, s úgy teszi hozzá a magáét, hogy elvesz belőle. Ebben az attitűdben a kollázs és a dekollázs gesztusa egyszerre jelenik meg, az erről szóló legfrissebb könyv, a Római foszlányok című műhelynapló pedig maga is dekollázsként építkezik, tökéletesen leképezve tárgya, ez esetben az Örök város szétszálazhatatlan rétegzettségét. Az alkotó azonosul választott műfajával, melyet így védjegyként méltán mellére tűzhet. Mondjuk ki: Géczi János a tépettplakát-dekollázs monopolistája – vagy inkább pápája, hogy igazodjunk az aktuális célterület szelleméhez.
Ebben a magasságban már minden műfaj magányos; az alkotónak nincsenek decollégái, végső soron egyedül kell dolgoznia. Még akkor is, ha gyanúm szerint Géczi Schwitters-minősítésű informátorok hálózatát koordinálja, bizalmi emberei kétheti rendszerességgel riportolnak az európai nagyvárosok plakátállapotairól, konszignációs raktárakhoz és poszterkultivátorokkal felszerelt iparcsarnokokhoz van bejárása, és folyamatosan megújuló tépettpapírhulladékimport-kvóták felett diszponál.
Géczi János: Róma 20, 2023
Géczi azon kevés kortárs alkotó közé tartozik, akiknek – a rangos helyszíneken megrendezett tárlatokon kívül – folyamatosan nyitva tartó kiállításai vannak szerte az országban, sőt egész Európában, de talán még az Urálon túli területeken is. Én épp a minap fedeztem fel egy nagyon szép köztéri anyagot tőle. HÉV-vel közelítettem éppen Budapestet, és a jelen megnyitóhoz kavarogtak mondatfoszlányok a fejemben, amikor kipillantva az ablakon, valahol Pesterzsébet Felső állomás után, egy bekerített telken, gyönyörű dekollázsolt óriásplakát ötlött a szemembe.
A „Nézd, milyen szép Géczi!” felkiáltás családi körben is többször felhangzott már, rendszerint a Csepelt Szigetszentmiklóssal összekötő úton autózva, de ez most valami új volt. Vagyis hát éppen hogy régi; vélhetően több tucatnyi réteg fakóra homogenizált, mégis markáns színű maradványai villantak fel egy pillanatra, festői elrendezésben. És aztán még egy, és még egy, az alig pár perces hátralévő út alatt a Közvágóhíd végállomásig. Mintha még rendszerváltáskori elemeket is beazonosítani véltem volna rajtuk, de azt sem zárnám ki, hogy már akkor is itt voltak, amikor a nyolcvanas évek közepén utaztam ugyanezzel a HÉV-vel a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre, mondjuk politikai gazdaságtan előadásra. Géczi János ekkorra datálja első xeroxkollázsait…
Géczi János: Róma 1, 2023
„Csak le kéne őket választani, és mehetnének a Műcsarnokba” – futott át az agyamon, ám mindhárom monumentális munka, amelyeket naponta tízezrek látnak, annyira hibátlan és fokozhatatlan Géczi volt, hogy elfogott a félsz is: milyen kár lenne, ha leszedés közben megsérülnének. Persze valamennyien jól tudjuk, hogy ez fogalmilag képtelenség. Egy dekollázs nem tud megsérülni, csupán annyi történhet, hogy egy markáns alkotói gesztust érvényesítenek rajta, és ettől ready-made-ből egyéni alkotássá manifesztálódik.
A fanyalgók persze felvethetik, ugyan miként lehetnének ezek Géczi-munkák, amikor valószínűleg a szerző nem is tud róluk. Megnyugtatnék mindenkit: tud róluk. Vagy ha nem, akkor majd fog. Ha ott hagyja őket, az az ő döntése lesz. Ha leszedi őket… – na, azt nagyon meg tudnám érteni.
Géczi János: Róma 34, 2023
Géczi János dekollázsairól sok mindent leírtak már. Rétegzettségüket jól mutatja, hogy értelmezésük, művészeti és szociális keretbe ágyazásuk mennyire sokféle és sokszínű, amint az kiderül például az immu Pets című monumentális – hogy úgy mondjam: a könyvuniverzumon belül óriásplakát-méretű – képvers–kollázs–dekollázs életműkatalógus, illetve a frissen készült, Róma / Ámor című kötet tanulmányaiból is. Az egymásra rétegződő esszéfelületekből csak néhány kivilágló részletet szakítanék most ki.
S. Nagy Katalin rámutat: „Géczi időben észrevette az utca felértékelődését, az óriásplakátok, a reklámhordozó oszlopok jelentőssé válását a városok vizuális szövetében”. Áfra János úgy látja, „Géczi dekollázsai és kollázsai a konkrét hely- és időviszonyoktól történő eloldottságukkal, anakronisztikus jelenlétükkel a már hozzáférhetetlen, bejárhatatlan tér-idő viszonyok nyomait hordozzák magukon”. Láng Eszter szerint e művek „hol dekollázsok, hol kollázsok, hol mind a kettő egyszerre. Nyersek, őszinték, a születésről és az elmúlásról egyszerre szólnak, a kollektív alkotás mibenlétéről vallanak”.
Nátyi Róbert arra jut, hogy a szerző dekollázsolási eljárásának végeredménye „egy összetett, utalásokban gazdag struktúra, amely modern kori társadalmunk különös lenyomataként, rendhagyó kordokumentumként, dinamikus műalkotásként egyidejűleg működik”. Bán András arra is felhívja a figyelmet, hogy „Géczi János dekollázsai mindenekelőtt: szépek”. Ugyanakkor tetten érhető munkáiban „a látványosság szétszaggató meghaladása a látvány közvetlenségéért”.
Komálovics Zoltán egyenesen úgy fogalmaz, hogy e képek „igazi nyersanyaga valójában a teremtett/teremtődő textúra, maga a világ bőre. Ez a megalapozottság adja Géczi munkáinak tragikus fényét”. Zalán Tibor szerint e képművek „szembesítenek képzelt nagyságunkban – nagy plakátokon plakatírozott vélt tökéletességeinkben – kicsinységünkkel, kényelmes fogyasztó világunkban a környezetünk elfogyasztásának bűnével”. Kocziszky Éva úgy véli, hogy „minden a memento moriról beszél, arról, hogy világunk szétmállik, darabjaira hullik, bennünk vagy talán rajtunk kívül is, egy jó néhány évtizedes és egy sok ezer éves romon élünk, azt lakjuk be azzal is, hogy nekirontunk, hogy szétszedjük, szétroncsoljuk, mégpedig a restaurálás, az összerakás hamis illúziója nélkül, ámde mindeközben legalábbis az iszonyat mérséklésére cselekszünk. Merthogy minden forma, minden szemlélt és kimunkált mintázat, minden színharmónia magában rejt valami könnyedséget is…”
Végül Vass Norbertet idézném ide: „Portyái során Géczi egy mindig színes, egész évben viruló rosarium legkülönlegesebbnek ítélt bokrairól tép le szirmokat. Ilyenkor voltaképpen megállítja az időt, a zsákmányolt kivágatok újrakeretezésével pedig egyszerre idéz nemesítőt, a kipusztulás szélére került példányokra kíváncsi vagy épp új fajokat felfedező természettudóst, de tekintete minden esetben a költővel rokon, aki a poézis felbukkanását keresi mindenütt.”
Géczi János legújabb katalógusai; a fenti idézetek az ezekben szereplő tanulmányokból valók (Fotó: Zsubori Ervin)
Nagy volt a csábítás, hogy az értelmezések sorát én is gyarapítsam – talán ilyeneket írtam volna például, hogy Géczi János dekollázsai a múlt megismételhetetlen fényviszonyai közt elillant pillanatokat fixálják a jelen negatívján, rövid záridővel adva kontúrt a szétfoszló időnek –, de ellenálltam a kísértésnek. Ehelyett egy történetet mesélnék el inkább. Ha novella lenne, talán ez lehetne a címe: A plakáthasító álma.
Ebben a történetben Róma Trastevere kerületében, valamelyik külvárosba kivezető út elhagyatottabb részén, bokroktól félig takarva, található egy ősi plakáthely, besüllyesztve egy óriásposzternyi falmélyedésbe. Légvonalban elég közel a Forumhoz, hogy központinak mondjuk, de elég távol ahhoz, hogy ne tudjon mindenki róla. Ott áll már jó kétezer éve, és mivel folyamatosan csak felülírták, rajta van minden egyes hirdetmény, plakát, fecni, amit valaha ráragasztottak. A város plakátokkal szaggatottan elmesélhető története.
Az első falragasz időszámításunk előtt 216-ból való, egy igazi minimalista vészkiáltás, hatalmas talpas betűkkel: Hannibal ante portas… A rárakódott legalsó rétegeket persze a császárok dominálják. Egy mínusz 44-re dátumozott hirdetmény, nem sokkal március idusa után kihelyezve, búcsúztatásra hív; bizonyos Caesarra emlékeznek barátai és merénylői. Beszédet mond Brutus; várhatóan felszólal még: Marcus Antonius… Egy ujjnyival feljebb, már túl Krisztus születésén, 64-ben, egy jótékonysági rendezvényről kapunk hírt, a pár héttel korábbi többnapos tűzvész áldozatainak emlékére; fővédnök Nero.
Egy másfél évtizeddel későbbi, 80-ra datált harsány hirdetés a Forum Romanum délkeleti végén található Amphiteatrum Flavium avató ünnepségére invitálja a népet; a headline nem kevesebb mint ötezer vadállatot is kilátásba helyez az arénaparti részeként. A hely a későbbi ragaszokon már Colosseum néven csábítja a tízezreket, a szórakozás mellé kenyeret is ígérve.
Géczi János: Róma 3, 2023
És ez így ment vagy négyszáz évig, akkor azonban támadt némi hiátus a szép szerves rétegződésben, mert a barbár városlátogatók ezt a plakáthelyet sem kímélték. Ugorjunk hát át mi is néhány esztendőt, egy olyan falragaszig, amely 1403-ban – jócskán túl cézárokon és vizigótokon – a La Sapienza Egyetem Jogi Karának bálját promózza, méltón megünneplendő az univerzitás alapításának százéves évfordulóját.
Újabb száz év, és Donato Bramante építész közhírré teszi, hogy 1506. április 18-án, II. Gyula pápa személyes közreműködésével, alapkőletételre kerül sor, amellyel megkezdődik a Szent Péter-bazilika teljes újjáépítése. Kemény meló, amit az is jelez, hogy az építkezésben résztvevők bűnbocsánatban részesülnek. A mester egyúttal felhívja a lakosság figyelmét, hogy a bazilika és méltó környezetének kialakítási munkálatai miatt a belvárosban szakaszos lezárások várhatók a következő 100–150 évben.
A térrendezés még sehol, de egy szakmai bejárásra hívó poszter szerint a bazilika lenyűgöző kupolája (vezető tervező: Michelangelo Buonarroti) már tíz éve a helyén, amikor egy kormos-szürke kartonra nyomott plakát ítélethirdetésről ad hírt, amire 1600. február 8-án kerítenek sort, Giordano Bruno elhúzódó perében. Szobrának felavatására 1889 júniusában hívott hirdetmény, a Campo de’ Fiori térre.
Géczi János: Róma 14, 2023
A mindenkori politika főleg propagandaanyagokat rendelt – de hagyjuk a politikát… A második világháború után a Cinecittà ontotta a mozikba szólító plakátokat, amelyek minimum 8 és 1/2 centiméterrel vastagítják az állományt. Aztán a sportok! Óriásplakát a XVII. nyári olimpiai játékok megnyitójára; időpont 1960. augusztus 25., helyszín: Stadio Olimpico. Keresztben szalag: mind a százezer jegy elkelt! Később erre magyar szurkolók is rágraffitiztek, a hatodik olimpiájáról is aranyéremmel hazautazó Gerevich Aladár kardvívót éltetve.
Az ezredfordulós gyűrődéseket egy vörösben-sárgában égő plakát simítja ki, amely az AS Roma történetének harmadik (mindmáig utolsó) bajnoki címét kürtöli világgá, s a polgárokat ahhoz a Circus Maximushoz hívja ünnepelni, amelyet még Julius Caesar bővíttetett 150 ezer ülőhelyesre. Ezt a plakátot később az előző évi győztes városi rivális Lazio fanatikusai világoskék festékkel öntöttek le; amúgy mindkét csapat az Olimpiai Stadionban játssza hazai meccseit.
Jó pár papírral feljebb, legfelül pedig egy erősen roncsolódott falragasz, amelyen három szótöredék uralja a látványt: Rom(a), Arte, Nuvola. De a Lazio is előkerül.
Géczi János: Róma 27, 2023
Történt pedig, hogy 2023 novemberében, egy eső áztatta nap éjszakáján, amely ezt leszámítva, vagy épp ezért, kimondottan ígéretesnek tűnt fel, egy jól szituált hatvanas európai költő – végzettségét tekintve biológus – jelent meg az ominózus plakáthellyel szembeni utcatorkolatban. Kitalálható: kapott egy fülest. Hogy volna itten valami, ami érdekelheti magát, János. És hát érdekelte. Óvatosan közelítette meg a helyszínt, s bár időnként körbepillantott, tiszta-e a levegő, a normál utcai plakátok ezúttal nem vonták magukra a figyelmét – így átsuhant a tekintete az egyik kapualjban kifüggesztett, „Géczi ante portas” feliratú A3-as laminált lapon is…
A falmélyedés elé érve egy 7,5 méterig kihúzható mérőszalagot vett elő a zsebéből, és betuszkolta a végét a történelmi vastagságú papírmonumentum alá, hogy megmérje a mélységét. „Te jó ég, 99 centi; ez testvérek között is több mint ezer év!” – szakad ki belőle a szakmailag megalapozott konklúzió, és beleborzongott. Izgatottan kotort bele a válltáskájába, hogy ellenőrizze szerszámait. Az utazó készletbe egy kicsi, de erős fényű zseblámpa, egy kézre álló spakli, egy szőnyegpadlókhoz rendszersített, széles pengéjű sniccer tartozott (tartalékpengékkel), valamint, biztos, ami biztos alapon, egy gigászi bugylibicskára emlékeztető, praktikusan összecsukható lombfűrész. Utóbbit egy kertészeti árudában szerezte be a Via Appia közelében, mert okkal tartott attól, hogy a repülőre nem fogják felengedni. Amikor idáig ért a szerszámok számbavételében, már pontosan tudta: ez ide kevés lesz…
A történet itt megszakad.
De ne legyen kétségünk: folytatódni fog.
A fenti írás a Róma / Ámor című kiállítás megnyitójaként elhangzott szöveg katalógusidézetekkel kiegészített változata (pontosabban: az élőszóban előadott megnyitó volt – terjedelmi okokból – a szóban forgó idézetek nélküli, rövidített változat). Az esszében felbukkanó dekollázsok a kiállított anyagból valók, méretük 70 × 100 centiméter; a reprodukciókat Annus Gábor készítette.
