Hoffmann Márta: Legújabb sorozatod címe Könyvtárfal. Mi rejlik e cím mögött?
Gábos József: Alapvetően a könyvet használom alapanyagként, most már legalább hat-nyolc éve. Ennek egyik oka, hogy nagyon fontos dolognak tartom a kollázst. Azt gondolom, a huszadik század művészetében a két legfontosabb dolog, ami újként történt, az a kollázs megjelenése és a véletlenek szabadjára engedése. Én valamikor 2010 körül kezdtem egyre inkább áttérni a kézzel készített munkákra, korábban – húszas-harmincas éveimtől eltekintve – gyakorlatilag csak számítógéppel alkottam. Aztán lassan változott a dolog. Először használaton kívüli, vagy már fölösleges CD-ket festettem be és kollázsoltam. Majd ez a kollázsolás odáig ment, hogy a CD-kre is könyvdarabokat ragasztottam.
Miért pont a könyv vált központi eszközzé? Hiszen annyi minden mást lehet használni kollázsolásra, például a leggyakrabban fényképet. De a kollázsban megjelennek a kézírások, a letépett plakátdarabok, újságok, reklámok, textilek, csecsebecsék, s millió más dolgot is lehetne használni alapanyagként. Szóval miért pont a könyv?
Ennek több oka van. A CD és a könyv közös vonása, hogy kiemelkedő fontosságuk volt az életemben. Próbáltam nagy CD-gyűjteményt összehozni és nagy könyvtárat fölállítani magamnak. Ahogy pénzem volt, hosszú ideig szinte csak ezekre költöttem. Mostanra lett mondjuk tízezer CD-m és tízezer könyvem, egy viszonylag jó gyűjtemény, talán túlzott méretűek is. És most, a műtermem közepén is gyűlik egy nagyjából ezer könyvből álló halom, leginkább szemétre, tűzre szánt könyvekből, amiből aztán a képekhez válogatok.
Gyűjteményrészlet
A CD-k és a könyvek kihalóban vannak. Elmúltam már harminc, amikor elkezdtem venni, és negyven valahány vagy mondjuk ötven voltam, amikor gyakorlatilag megszűnt a CD fő hanghordozó lenni. Egyre inkább átcsúszott a zene a streamingre meg a netre. Könyvekből pedig az Egyesült Államokban talán már tíz évvel ezelőtt többet adtak el e-book formájában, mint nyomtatva. Tehát ezek nagyon fontos dolgok, és mégis eltűnnek az életemből. És talán a képzőművészet az a mód, ahogy megpróbálom ezeket életben tartani, vagy legalább valamennyire emlékezni rájuk.
Ez nálad csak személyes dolog, vagy van ennek valamilyen szélesebb jelentése is? Mondhattad volna azt is, hogy átmenteni akartad mindezeket.
Ha szabad valamilyen előzménybe vagy ideológiába bocsátkozni, akkor itt nekem nagyon fontos motívum volt, amit Rómában és sok más, nagymúltú helyen láttam: az ókori, középkori kövek újrahasználata. Ha az egykori Római Birodalom területén mászkál az ember, mindig a szemébe ötlik egy csomó olyan építmény, amelyekben korábbi épületek elemeit, köveit használták újra, építettek belőlük újat. Nekem a kedvenc példám a római Santa Maria in Trastevere Bazilika, ami egész fantasztikus, de említhetem Évorát Portugáliában, vagy sok magyar várat is – ezeket egyszerűen kőbányának használták. A díszítések véletlenszerűen ide-oda kerültek, a vésetek a mai formájukban egészen új jelentéseket kapnak.
A Santa Maria in Trastevere Bazilika falrészletei
Tulajdonképpen ez a mostani sorozat is ezt próbálja megismételni, mert egyrészt újrahasznosít köteteket, másrészt pedig a könyveket ez is egyfajta „kőbányának tekinti”, és ebből épít falat. Innen jön a sorozat címe is, a „Könyvtárfal”.
A könyv, az emberiség történetének és tudásának szó szerinti megtestesítője, még ma is szent sokak számára. Te kíméletlenül szétszeded, széttrancsírozod, felvagdosod, mondhatni kicsontozod a könyveket. Nem átkoztak még el ezért?
Igen, van benne valami. Emlékszem, amikor egy könyvtáros volt nálam műterem-látogatáson, kiakadt, hogy mit csinálok a könyvekkel. Aztán újra találkoztam vele egy kiállításmegnyitón, ahol azzal jött oda: most már megérti, és tulajdonképpen jó, hogy ezt csinálom. Mert ők is állandóan szórják ki a könyvtárból a könyveket, amit aztán visznek a zúzdába. Így legalább valami megmarad, de ugyanezt mondta például egy antikvárius barátom is, hogy annak idején nem kidobták, hanem legalább a borítót, vagy valamit próbáltak megtartani a megsemmisítésre ítélt könyvekből.
Ezzel együtt megdöbbentő, mi történik a világban a könyvekkel. Egyrészt borzalmasan olcsóvá vált a könyv, irdatlan mennyiséget lehet találni belőlük lomtalanításokon, s vásárolok olyan antikváriumokban, ahol ötven forint egy könyv, miközben mondjuk egy kifli kétszáz forintba kerül.
Mesélj arról, hogyan is használod fel a könyveket, miként lesz belőlük műalkotás.
Először színre kezdtem el képzőművészeti célú felhasználásra könyveket vásárolni, úgy vettem őket, ahogy régen a festéket. Ha megláttam egy szép bordó színű vagy díszes borítójú kötetet, akkor azzal a „palettámat” bővítettem. Aztán egyre több és több alkotóelemét kezdtem el használni a könyvnek. Ahogy általános iskolában a disznóról tanultuk, hogy a húsán kívül is minden porcikáját felhasználják – a füléből kocsonya lesz, a szőréből kefe, a csontjából fésű –, én a könyvnek először a színes vászonborítását kezdtem használni, aztán a gerincét, majd a kemény borítóját. Például azt a sorozatot, aminek kapcsán ez az interjú készül, a vászontól megfosztott és mélynyomott borítókból készítem.
Műteremrészlet: alapanyagok
Egy festmény legtöbbször valamilyen alapra felhordott festék. Nálad ez nagyon nem így van. Mit látunk a te képeiden valójában?
Amit látunk, azok gyakorlatilag könyvborító-kartonok töredékei, illetve viszonylag pontosan fölvágott darabjai, fölragasztva egy alapra, többnyire farostlemezre, de lehet karton is. Ezek általában tartalmaznak valamilyen mintát vagy feliratot. Ezt levakolom sima falfestékkel, ami elég sok mindent eltüntet, aztán visszakaparom meg visszacsiszolom valamennyire, hogy ami rajta volt, az itt-ott előtűnjön, látszódjon, ami volt. Utána még ezt befestem különböző típusú, főleg vízfestékkel, de olajlazúrokkal meg méhviasszal is. És van, amikor aztán ismételten újra átfestem, vagy visszavakolom, utána még hosszasan manipulálom, míg eljutok ahhoz az állapothoz, amit aztán egy többnyire saját gyártmányú keretbe beleteszek. Használok talált vagy vásárolt régi kereteket is, amiket azért szintén többnyire átfestek, hogy illeszkedjenek a képhez. Egy fontos kiállítás ezt valahogy nagyon megmozgatta bennem. A berlini Brücke múzeumban, Werner Mürrer kurátor szervezésében, volt egy Unzertrennlich (Elválaszthatatlan) című kiállítás, ahol a Brücke művészek képeit próbálták visszarakni az eredeti keretbe, illetve bemutatták, mibe rakták át és mi volt a szándékuk. Láthattam, hogy a korai német expresszionizmus nemcsak az egyszínű fekete deszkakereteket használta, hanem ezeket változatosan tervezték, és a keret is fontos eleme volt a képnek.
Te mindig sorozatokat csinálsz, de most már jó pár éve könyvekből dolgozol. Miben különböznek egymástól a sorozatok?
Legelőször úgy kezdtem, hogy a könyveknek csak a külső vászonborítását, a színes borítóját használtam föl, amit sztenderd méretekre vágtam, abból csináltam kollázsokat, amiket aztán úgy is hagytam, nem festettem át. Később a borításokról áttértem a belső előzéklapokra. Ezekből a száz évvel ezelőtti könyvekben egészen széles a választék, a márványozott papírtól a különböző mintákkal megnyomottakig. De ez túl merevnek tűnt, meg túl geometrikusnak, s valahogy nem elégített ki, és akkor nekiálltam átfesteni őket. Rákentem valamilyen lazúrt, aztán azt elkezdtem visszaszedni, visszamosni, vagy épp leitatni valamivel, tehát jöttek az átfestett könyvkollázsok, majd használni kezdtem a könyvek gerincét, illetve az alátét keménypapírt is. A következő lépés elég nagy meló volt: levágni a könyvek belső részét, amit addig alig használtam. Ezekből reliefeket gyártottam, meg a könyvlapokkal beborítottam a kereteket. Voltaképpen megfordítottam a könyvet: a külseje került belülre, mert abból lett a kép, a belseje pedig kívülre, mert abból lett a keret.
Gábos József képe a Könyvsor(s)ok sorozatból
Mostanra szinte eltűnik a képeiden az eredeti könyv, valahogy átsejlik ugyan, de lényegesebb, amit a felülettel csinálsz, amit hozzáadsz. Mi változott?
Azért kezdtem el átfesteni őket, mert az eredmény túl merev volt. Ez a sok egymás mellé ragasztott színes felület kicsit olyan, mint a nálunk most nagyon divatos konstruktivista festészet, ami nekem egy picit kevés. Én szeretek bíbelődni vele, és minden négyzetcentimétert megpiszkálgatni. Ezért valamit bele akartam még tenni. A könyvhöz való viszonyra, ha ilyen nagyon elvontat akarnék mondani, valamennyire ül a hegeli Aufheben, amit nálunk megszüntetve megőrzésnek vagy valami ilyesminek fordítanak.
Műteremrészlet: a könyvhalom
Szeretném jobban megérteni, hogyan és mi által jutottál idáig. Azzal kezdted, hogy volt egy nagy váltás, amikor a számítógéppel készített művekről áttértél a könyvekre, és azóta csak kézzel dolgozol.
Valójában ez nem volt annyira éles váltás, az elektrográfiákon is dolgoztam kézzel. De mégis volt egy döntő változás, amit egy fájdalmas életesemény okozott. Valahogy ki kellett nyomni, irtani magamból sok mindent, és ezt jobban szolgálta, ha testileg is bele kell mászni a dolgokba. Tehát nem ott ülök a gépnél és kattintgatok, hanem csorog a festék, maszatos leszek, vagdosok; vadul, durván, fizikailag lehet csinálni a dolgot – és akkor kezdtem el igazából újra kézzel képeket készíteni. Ennyire aktívan erre 20–22 éves koromban volt példa utoljára.
Ez sokkal jobban bevon, mert ha elkezdek valamit csinálni, mondjuk ragasztani, akkor azt muszáj befejezni, mert megszárad a ragasztó és kezdhetem elölről. A számítógépes alkotásnál, ha leteszem az egeret, akkor egy óra vagy akár öt nap múlva is tudom ugyanott folytatni. A másik, hogy akkoriban nagyon egyedül éreztem magam, s kellett valami, ami teljes mértékben bevon, leköt. A fizikai tevékenység kellett; amit Goethe mond, hogy kételyeket vagy gondokat csak tevékenységgel lehet elmulasztani.
Katalógusborító 2015-ből (katalógusterv: Zsubori Ervin)
Az első sorozat, amelyből aztán volt több kiállítás is, erre az életeseményre reflektált. És akkor valahogy ez megmaradt, mert jó volt, meg különben is hiányzott a számítógépes képekből a terpentin szaga, a faktúra, hogy végighúzhatom az ujjam rajtuk – és nem egy sima papíron, hanem egy göröngyös, változatos felületen. Érdekes módon, kézzel dolgozva is sorozatban gondolkodtam, pedig így azért komplikáltabb variációkat gyártani, hiszen azokat nekem kell előállítani, míg számítógépen inkább válogat az ember.
Aztán ez a széria lefutott, a szituációhoz kötődő közvetlen indulatok és érzések valamennyire lecsillapodtak. A folytatásban ennek egy változataként évekig írásos képeket csináltam, ami ismét visszakapcsolódott a számítógépes korszakhoz. Amikor az ember úgy keresi a személyes ecsetvonást, hogy az írás a közvetítő: mert az személyes. Itt hivatkozhatnék a grafológiára meg mindenre, de tényleg azzal igazolod magad a bankban, a különböző helyeken – az Aláírások sorozatban ez jelent meg.
Ezzel párhuzamosan ment a kollázsos vonulat, a CD-kollázsokkal. De itt nagyon korlátozott a méret, a lemez átmérője mindössze tizenkét centi. Ennél nagyobbat akartam, így először vettem egy jó adag feketelemezt, azokkal próbálkoztam, de aztán úgy gondoltam, mivel a könyv is négyszögletes, inkább olyanra csinálom, meg akkor nem is vagyok ennyire mérethez kötve. Az egész festészet alapvetően a négyszöghöz kötődik, a táblaképek által. Persze vannak kör alakúak is, meg abszolút amorfok, amelyek elszakadnak a négyszögtől, de még ma is ez dominál.
Gábos József: Kilenc CD
A háború után azért ez is nagyon „megbolondult”. Például a MADI-soknál éppen az az egyik fő törekvés, hogy kiszakadjanak ebből a négyszögből, amit sokan még talán ma is úgy tekintenek, mint a klasszikus reneszánszban, hogy ez az ablak a világra. Nekem nem okozott gondot, hoztam létre én is szabálytalan alakú képet, de nem láttam túl nagy fantáziát abban, hogy – Frank Stella módjára – különböző alakúakat csináljak, amit nehezebb kezelni, tárolni, szállítani.
Később aztán elkezdtem farostlemezre meg kartonpapírra ragasztgatni ezeket a CD- és könyvkivágásokat. Mint már szó volt róla, a könyvnek mind több részét dolgoztam fel, és egyre többféle módon. Kerestem, milyen lehetőségeket találok ebben. Mert amúgy a könyvvel való munka egy elég jelentős irány a mai képzőművészetben. Van Magyarországon is könyvművészeti és papírművészeti társaság, vagy említhetem Pataki Tibor is, aki a könyvek lapjait gyűri, csavarja különbözőképpen, és abból csinál nagyon jó képeket.
Itt adja magát a kérdés, hogy te, illetve amit csinálsz, minként kapcsolódik a világban zajló művészeti tevékenységhez. Kiket tekintesz bármilyen módon is irányadónak, akiket figyelsz valamiért? Nemcsak kortársak jöhetnek szóba, hanem bármi, amiről azt gondolod, valamilyen módon hatnak arra, amit csinálsz.
Azokból a festőkből, akiket én igazán szeretek és közel állnak hozzám, viszonylag kevés van. Hosszú ideig ez a három T volt az ideál: Antoni Tapies, Mark Tobey és Cy Twombly.
A mesterek kiállításain
Persze ehhez társultak még néhányan, például Mark Rothko, Jackson Pollock és Alberto Burri. De a kollázshoz visszatérve, mert ezek a könyvből készült képek alapvetően kollázsra épülnek, nekem Kurt Schwitters a csúcs. Ő valamikor az ezerkilencszázhúszas évek elején kezdte, s majdnem mindenki tanult tőle, aki utána kollázshoz nyúlt. Az Aller Anfang ist MERZ című könyvben (Hatje Cantz Verlag, 2000) párhuzamokat keresnek a különböző Schwitters-kollázsokhoz – s gyakorlatilag a teljes képzőművészeti élmezőny felsorakozik itt. Kollázsban persze elismerem Max Ernst munkáit, de ahogy Schwitters elkezdett hulladékokból, meg apró kis vacakokból fantasztikus dolgokat csinálni, az zseniális.
Ha régebbi művészek, művészcsoportok kiállítására megy az ember, pontosan látja, mit tanultak egymástól, vagy éppen miben hoztak újat. Nálad én nem látom annyira, hogyan tudsz kapcsolódni más művészek munkáihoz – persze nem mintha ez önmagában érték lenne.
Ez a mai világban már sokkal nehezebb annál, mint amikor még voltak izmusok, meg konkrét művészcsoportok. Ez már a posztmodern állapot. Leülök minden nap a számítógéphez és nézem, miket dob föl nekem a Pinterest, vagy akár a Facebook. Az ismerőseim túlnyomó többsége képzőművész, így látom, miket osztanak meg egymással. Hihetetlen, hogy reggel nyolckor már nézegethetem, amit fél órával korábban fejeztek be Új-Zélandon, Dél-Afrikában vagy Peruban. Annyira globalizált ez a dolog, hogy mindenki tanul mindenkitől valamit. Én mostanában az új képeimre rá szoktam nyomni egy képkeresést, hogy talál-e a mesterséges intelligencia hasonlókat. És pont ilyeneket nem nagyon talál. Leginkább olyanokat hoz föl, mint például Mirco Marchelli, aki kockákból, geometrikus alakzatokból készít képeket, kollázsokat.
Kicsit visszatérnék arra, hogy te mindenből sorozatot csinálsz. Utaltál rá, hogy az elektrográfiánál sokkal egyszerűbb volt, mert egy korábbi állapotot bármikor előhívhatsz és kedved szerint változtathatod.
Gyakori eset, hogy eljutsz egy állapotig, ami valamennyire tetszik, de úgy érzed, lehetne belőle jobbat csinálni. És lehet, hogy végül rosszabbat csinálsz belőle. Viszont a számítógépnél azt az állapotot egyszerűen elmentem egy külön fájlba, és lehet, hogy utána még elindulok belőle öt különböző irányba. Talán sikerül jobbat csinálni, talán nem – a lehetőség mindig ott marad. Egy kézzel készített képnél sokkal nehezebb visszaállítani azt a bizonyos állapotot. Tehát el lehet menni, meg lehet próbálni visszajönni, de aztán a végén ki is lehet dobni. Mondjuk ezért is jó, hogy nem borzasztó nagy méretű képeket csinálok, mert azokat sokkal jobban sajnálnám kidobni, mint egy negyvenszer harmincast.
Nagyon aktívan dolgozol. Hány képet csinálsz egy évben?
Nem olyan vészesen sokat, a könyvesekből mondjuk ötvenet-hatvanat évente. És azért csinálok mindig mást is, például készítek merített papírt és megfestem, vagy olyan kollázsokat, amik nem kötődnek ennyire a könyvekhez.
Írásos kép, saját merített papíron
Engem mindig nagyon érdekelt, hogyan és mikor fejeződik be egy mű. És hogyan indul el egy másik. Ezeken, ahogy elmondtad, lehetne még akár ötször ennyit is dolgozni, „piszkálni”, változtatgatni, és nem feltétlenül kezdeni egy újat. Mikor érzed azt, hogy valami kész?
Több képen dolgozom párhuzamosan. Igyekszem eltervezni a munkafolyamatot, például ezeknél a könyveknél először egy táblán összerakom a kollázst, aztán azt fölragasztom, levakolom, visszavakarom, befestem. És nagyon sokat nézegetem a saját képeimet.
Mégis, mikor mondod, hogy na, most akkor ez kész van?
Ezt soha nem tudom mondani. Amikor többé-kevésbé befejezem, s mondjuk fölviszem a fotelem elé nézegetni, akkor én azt késznek gondolom. De többnyire, ahogy ott ülök, mindig találok rajta olyat, amit lehet még tovább alakítani. Ha csak arról van szó, hogy valami hiányzik, vagy rossz helyen van, akkor leszaladok vele a műterembe és visszavakarom vagy átkenem. Ha bonyolultabb, akkor félreteszem későbbre. De volt már olyan is, hogy lefekvés előtt, éjfélkor lementem, és még órákat dolgoztam valamelyiken. Időnként van utószelekció is. Előszedve a korábbiakat, mindig akad olyan, amit gyengének találok és kidobok. Esetleg visszateszem a nyersanyagok közé, amit vagy javítok, vagy teljesen megszüntetek, és akkor levakarom róla a kollázst, hogy újra faroslemezként funkcionáljon.
Az utóbbi időben próbálok nagyon rendes lenni, könyvelem és fotózom is őket; a számítógépes képeknél erre nem volt külön szükség.
Végül nézzünk egy kicsit előre is. Most már nagyon hosszú ideje könyvekkel dolgozol. Neked se sok hiányzik már a 70-hez. Akkor te most már így maradsz, mint mondjuk Váli Dezső, aki egész életében a műtermet tekinti fő témának, vagy talán már inkább anyagnak? Vagy ez még változhat?
Egyelőre jól megvagyok a könyvekkel, még kínálkoznak lehetőségek, látok utakat. Nagyon meg lennék lőve, ha ezt valamiért egyik napról a másikra be kéne fejezni, mert akkor konténert kéne rendelni az alapanyagok elszállításához. De akkor se dobnám ki mindet, mert azért mindig van egy kis visszakanyarodás is, tehát például az írás használatában a képeimen rendesen kimutatható egy ciklus már a számítógépes korszaknál is, meg a kézieknél is. Lehet, hogy több írott kép lesz a jövőben, de van még jó néhány olyan dolog, amiről úgy gondolom, hogy be fogom vonni, illetve ezt részben már meg is tettem.
Most kezdtem el egy olyan könyves sorozatot, aminek az lesz a címe, hogy Emlékkönyv, vagy talán angolul Scrapbook, ez még jobb szó rá. Összeszedtem több doboznyi, ismeretlenek által kidobott családi fotót, ezeket – ugyanúgy, mint a könyveket – valamennyire letakarom és visszaszedem. Úgy játszom ezzel, hogy gyakorlatilag olyan lesz, mint az emlékezet. Hogy pontosan nem rajtam múlik, mi marad meg, és mi tűnik el végleg. Ez az egyik, amivel most mindenképpen próbálkozom, és tíz-húsz kép szintjén van is belőle valami kísérlet, de ezt még azért nem szívesen mutatnám meg.
Itt is fontos, hogy olyan dolgokat próbálok beépíteni, amik letűnőben vannak. A digitális fotózás elterjedésével gyakorlatilag megszűntek a családi fotóalbumok. Ezeket is egy netes album vagy a Facebook, az Instagram, a Pinterest pótolja. Ezért érdekesek nekem a családi fotók – amiket már a családok is kiszórtak, mert elvesztették a jelentésüket.
Egy másik projekt a postához kapcsolódik. Vettem régebben jó sok áztatásra váró bélyeget, ami alatt ott vannak még a borítékrészek, amiről letépkedték őket. Rengeteg különböző nagyon érdekes papír, és ebből csináltam kollázsokat. Átfestettem őket, leáztattam róluk a bélyeget, csak a papír maradt meg, tehát a bélyegeket erre nem igazán használtam föl (de például a keretekre került belőlük), viszont a nyomuk ott maradt a papíron, nagyon szépek voltak.
Gábos József két képe a „Levél” sorozatból
A csomagszállításon kívül gyakorlatilag a postázás is egy kihaló iparág, mert ugye nagyon kevesen írnak már magánemberként postai levelet. Eltűnőben van a képeslap is, amit szintén megpróbálok majd beépíteni. Erre van jó néhány példa, Ellsworth Kellynek egy nagy albuma van képeslapok feldolgozásából; Deim Pál egyik kollázssorozatában a saját bábuit ragasztgatta bele különböző képeslapokba; az általam az egyik legkedveltebb ma élő kollázsgyártó, John Stezaker pedig szintén nagyon kreatív módon épít be a kollázsaiba képeslapokat.
Tehát bélyeg, képeslap, családi fotó – most ezek vannak előttem. De ezek még csak tervek, és persze ott van a számítógépem is.
A beszélgetés 2024 decemberében zajlott, Budapesten. Az interjú készítője közgazdász, esztéta, a művész házastársa.
