I.
Mire irányul a figyelem, mi felé vonzódik és nyugszik meg tekintetünk először, amikor egy képpel, mint legutóbbi, közös kiállításukon is, egy korábban még nem látott, tehát ismeretlen képpel szembesülünk? Hová fordul bizalmunk, a kép miféle szegmense felé irányul, ahol megkapaszkodni remélünk?
Párhuzamos történetek, jelezte a tárlatcím. De vajon e történetek egy és azonos irányba tartanak, avagy csak úgy párhuzamosak, miként az egymás mellett futó, de ellentétes irányba tartó sínpárok?
Ghyczy Csongor: Nézd, kivel találkoztam, 2022
Ghyczy György és fia, Ghyczy Csongor tárlatán vajon mi épít hidat kettejük között, ha egyáltalán. S ha épül híd, egyikük nem az egyik, másikuk a másik parton áll? Valamin innen és túl. Köztük feszül a rokoni szál, hogy atya és fia.
Az alkotói egyéniség, mindenekelőtt: éghajlat. Táj, levegő, természet adta és az ember által elgondolt környezet, az aurából felkéredzkedő színek és formák egyetemessége.
E két alkotó, Ghyczy György és Ghyczy Csongor esetében, akik atya és fia: nem a tényszerűen leírható történések képzik meg a párhuzamot, hanem az egyéni, belső párhuzamosok alkotják meg a különböző történéseket.
Ha létezhet magja az időnek, miként azt Walter Benjamin feltételezi, ami köré az alkotói tapasztalat és folyamat szerveződik, rendeződik: bizonyosnak tetszik, hogy az mindkettőjük esetében más és más módon határozza meg az alkotót, a megismerőt, de a megismerni vélt festészeti tárgyat is. Röviden szólva: Csongor időpillanatok sorozatában, míg Gyuri időszembesítésben gondolkodik. S közben a stílustartás mindkettőjük kivételes jegye.
II.
Csongor idővonalra aggatja, kimerevíti egy rövidebb periódus kitüntetett időpillanatait, ám dinamikus, mozgalmas közegbe, a múlt szegélyére és a jövő peremére állítja az alig-jeleneteket, helyzeteket. Ghyczy György tágabb keretben, az idő különböző és különnemű vonulatait szembesíti, ütközteti egymással: az egykor voltat, a tünékeny jelent és a kifürkészhetetlen, mégis hittel és bizalommal telítődő jövőt. (E sajátosság a címadásban is érzékletesen tetten érhető: Így írtunk régen, Régebben felszálltak az angyalok stb.)
Ghyczy György: Régebben felszálltak az angyalok
A mindennapi, a hétköznapi életnek is léteznek ikonjai: Ezek ugyan profánok, de képek és képmások, ugyanakkor tudható, hogy ezek is ellenpontjaikból, az álmokból, az ősképekből szövődnek. Csongor a mindennapok ikonjait teremti meg: Az alkotások egyenkaraktere rímel az ikonok beállítására, emellett egy másik ikonikus kép kompozíciója is emlékezetünkbe idéződhet, ha távolabbi kötéssel is – Munch Sikolyára gondolok.
Csongor alkotásai egyszerre mutatnak meg és takarnak el valamit. Hangsúlyosan arcokat jelenít meg: arcot képez, arcot ad figuráinak. Üres arcokat.
Ám ha nem volna kézenfekvő és nyilvánvaló, hogy itt valami el van fedve, takarva, sőt eltüntetve és behelyettesítve, nevezetesen a kép előterébe szólított központi figura arca – az elrejtettség, betakartság benyomását tovább erősíti a háttér. Az a leginkább a parasztasszonyok rakott és ráncolt szoknyájára emlékeztető, különböző térközökkel jelentkező sávozottság, ami erős anyagszerűség érzetét kelti.
Ghyczy Csongor: A jósnőm beszélni szeretne veled, 2024
A háttéri sávokban különböző módon ismétlődő, többnyire aprócska jegyek tűnnek fel: sűrű pöttyözések, rovátkák, apró jelek, amelyek nem csupán tagolják, de testesítik is a felületeket, még inkább az anyagszerű hatás felé terelik a benyomást. A figurák úgy válnak ki, húzódnak előre háttéri beágyazottságukból, hogy közben továbbra is kommunikatív, reflektív kapcsolatot tartanak fenn annak ritmusrendjével.
A figurák arca pedig kettős természetű. Az egyik befelé, a kép mélyébe tekint, láthatatlan, tőlünk elzárt. A másik felénk fordul, kifelé mered, többnyire vakon, üresen. Néha meg magára ölti a másik, belső arc néhány attribútumát – jeleket, rajzolatokat visel magán. A dialógus is, amelyre a címek utalni látszanak, valójában belső természetű, önmagával folytatott. A figura különböző időpillanatokban szemlélt önmagával folytatott dialógust.
Ghyczy Csongor: Egy beszélgetés részletei IV.
E képek történetszilánkok, pillanat-tartályok, amelyek azzal töltődnek, azzá válnak, ami a pillanat szűkösségében a legerősebb dominanciát mutatja.
Ghyczy György a színek és jelek bűvöletében él, miként ezt egyik képcíme is fejtegeti. Munkáira akár oly módon is tekinthetünk, mint élet-fragmentumokra. Egyfajta tapasztalati mezőre, amely a valós-világi közeggel éppen úgy vonatkozásokat tart fenn, miként a szellemi, metafizikus, olykor transzcendens régióval. A tapasztalat pedig mindig: átlépés, kívül kerülés valamin, valami szokványoson. Egyfajta kaland, amelyre rátelepedik és szétárad, amelyen eluralkodik a lélek.
Ghyczy György: Így írtunk régen
Freud egy szösszenetében azt jelzi, vagy inkább feltételezi(?), hogy a lélek nem tud, de még csak nem is sejti valódi jellegét: hogy kiterjedt. Hogy nem csupán belső a testbe zárva. Noha elválaszthatatlan a testtől, sajátja sokkal inkább a térbeli létezés. Kiterjed, túl a testen. A műalkotásban evidens módon. Ezért terülhet ki nyoma a képre, mint felszínre, mint térre, mint teret nyert utalás. Mi van a felszínen? A felszínre van lejegyezve, a felszínen van itt minden megjelenítve. Ugyanakkor ez hordozza azt a szimptóma-együttállást is, amely festészeti nyelvvé sűrűsödik. A jellemző eszköziség pedig az ismétlésben mint képi motívumok és figurák megismételhetőségében nyilvánul meg. A különböző módokon ismétlődésben.
Ghyczy György: Sokan leszünk
A kép egy-egy, akár jelentéktelennek is tűnhető mozzanata gyakran kerül, és nem csupán címszerűen, a középpontba. Ez történik a Hárman a csillagokhoz, Egy-két fehér pont esetében. Sőt: majd minden alkalommal így történik ez meg. A kép és a hozzá rendelt cím azonban folytonos közlésben és kiegészítésben áll egymással. Tényszerűen, de alig láthatóan: minden úgy van, ahogy azt a címek jelzik. Ám az apró, tüneti jelenségek válnak igazán képszervező, képgeneráló mozzanatokká.
Egy-egy munka sajátos helyszínévé válik az ott, az abban tartózkodásnak, az ott-időzésnek, a kép világába történt alkalmi vagy tartósabb beköltözésnek. Igen, mert nem csupán a szemléletmód, hanem az életvitel, az élet-mentalitás és -attitűd válik nyilvánvalóvá műveiben. Képzeleti helyszínek, amelyek az alkotó számára nagyon is valóságosak. Olyannyira, hogy képi emlékidézetekként lépnek be a képbe – aztán, a maguk jussa szerint formálódnak az alkotói esszenciák foglalatává. Ghyczy György alkotásaiban leginkább úgy tűnik elénk az alkotó, mint aki kevéssé rejtőzködő, magát elleplező, távol tartogató. Sőt: magát leleplező. Ugyanakkor: műveiben olyan aurát teremt, amely e közelséget felfüggeszti, merthogy a messzeségbe szólít el.
III.
A hasonlóság rokonításon alapul, és viszont: ami egymással rokon vonásokat hordoz, az egymáshoz hasonló. A rokonhelyzet a születési adottság folytán kéznél áll, hiszen apa és fia együtt teszi szemlére műveit. Az alkotások hasonvonása nem feltétlenül.
Most igaznak tetszik látszani, hogy a fiúk az apák útját járják. Az ismétlés pedig tradíciót teremt. Az apákat fiúk követik. E triviálisnak tűnő megállapítás hátterében, már felszínén is: sokkal több húzódik meg, hiszen a hirtelen felmerülő gesztusok, képi absztrakciók és ábrázolatok: a belső táj gazdagságáról, stílustartásról tanúskodik mindkét alkotó esetében.
Az apa filozofikus természetű, munkái távlatosság hordozói. Elsősorban a keleti filozófiák felé nyitott. A fiú meg: inkább a mindennapok világához közelít, így aztán harsányabbak, rikítóbbak, dekoratívabbak alkotásai. Pillanatfelvételek a mindennapokból.
Ghyczy Csongor: Boszorkányegylet II, 2025
Az apa révén a mű filozófiai távlatokra tesz szert, ahonnan a fiú képei térítenek vissza a mindennapokba. Ott a megemelt látás, itt a hozzánk kézenfekvően közeli vonz.
Végtére is: hogy mi generálja a művek létrejöttét, végtelenül komplex és leírhatatlannak tetsző kérdésként merül fel minden egyes művészeti alkotás alkalmával, s csak egészen ritkán adódik olyan alkalom, amikor a művész viszonylag pontosan körül tudja keríteni művének forrásvidékét.
Ghyczy György: Hárman a csillagokhoz
A történetek párhuzamosak – a művekben mégis elkülönülnek. A kép az élmény szülőlombikja, a művek teszik őket ilyenné vagy olyanná, apává és fiúvá… Elkülönülővé, különutakat járóvá. Hogy merre vezetnek a párhuzamos történetek?
A bölcs végül, élete utolján csak kuncogott – magában. Tanítványai kérdőre fogták, ugyan miért. Azon derült, szólt a válasz, hogy milyen ostoba volt – élete egészében. Ott ült a forrásnál, kis csészében inni adott a hozzáfordulóknak, holott azt kellett volna mondania: lám, a forrás itt van, változó folyása előttetek. Hát menjetek magatok, igyatok, ha inni akartok!
