Számomra mindig a megvalósítani kívánt gondolat a fontos, és ehhez megtalálni azt az eszközrendszert – nyelvet –, amellyel képes vagyok azt hitelesen formába önteni. Időnként a hagyományos festészet eszközeit használom, mert ezeket tartom leginkább alkalmasnak, más esetben viszont ezektől merőben eltérő anyagok és folyamatok jelennek meg a munkáim felületein.
Az elmúlt években egymással párhuzamosan készültek a tus-gesztusfelületekbe épülő kollázssorozataim és a régi, kézzel szőtt textildarabokból megvarrt, majd a képek felületein megjelenő öltésrendszereim.
A textil alapanyagú képeimet „Archaikus – feszített – lágy – konkrét” sorozatcímmel láttam el. Az elkészült táblaképeket magam festményeknek tekintem annak ellenére, hogy semmilyen színező anyagot nem használtam a felületek létrehozásakor: a vásznak eredeti színét meghagyva/használva építettem meg a képeket. Az elkészült munkák alapanyagai kizárólag régi len- és kenderzsákok, illetve egyéb olyan kézzel szőtt textildarabkák (sérült, tulajdonképpen hulladéktextilek), amelyek az embereket munkájuk során kísérték, szolgálták, tehát egyáltalán nem voltak díszítettek.
Zoltai Bea: Átrendezett történetek (részlet)
A Napok, percek a Bakonyban és az Átrendezett történek című munkák után már kizárólag régi liszteszsákokat gyűjtök és használok fel alapanyagént a táblaképek létrehozásához. Több generációnyi, az emberi élet alapvető igényeinek szolgálatában álló munka (kenyér előállítása) emlékezetét őrző felületeknek keresek olyan új helyzeteket, ahol újra bevonódhatnak az életünkbe. Ezek a tárgyak, felületek őrzik annak az időszaknak a minőségét, amikor a kézművesség, a tárgyak egyedi előállítása teljesen természetes volt.
Zoltai Bea: Napok, percek a Bakonyban I-II. (részlet)
A textildarabokból varrott/összeépített táblaképek készültek. A felületeken megjelenő kenderspárga öltések csoportokat képeznek, de soha nem rendeződnek formákká. Az élet mozgása, sorsa beletapadt ezekbe a textilekbe, őrzik az eltűnt emberi jelenlétet, így a létrejött munkák egyféle emlékőrzői az elmúlt közel száz évben őket használó, már talán nem is élőknek.
A sorozat darabjai felvetik a tárgyakhoz és javításukhoz való viszonyunk átalakulását, az értékes–értéktelen fogalmak viszonylagosságát, felcserélhetőségét is. A munkák elkészítése közben érdekelt az is, mennyire képes átalakulni egy adott tárgy funkciója, helyzete. Az eredetileg konkrét feladatot betöltő, tisztán funkcionális tárgyak az ellenkező oldalra „lépnek” át, hiszen a liszteszsákok, elvesztve a funkcionalitást, puritán műtárggyá változtak, miközben megőrizték önazonosságukat is.
Zoltai Bea: Napok, percek a Bakonyban I-II. (részlet)
Tehát tárgyakból készítek tárgy nélküli, konstruktív képeket, melyek a geometrikus, konkrét művészet területére is besorolhatók, de egyszerre annak ellentétei is, hiszen lágyak, elhajlóak az egyenes vonalak. Érdekesnek találtam ezt a kettős érvényességet. A nem megfestés, az eredeti szín megtartása az igaz – valóságos – puritán felületek létrehozásához volt szükséges. A képek felülete puritán: a semmit el nem takarás, a bevallás, az egyértelmű felmutatás – egyenes, őszinte értelemben.
A Megtartás – Elengedés című kép esetében például grafitpor használatával „színmódosítást” végeztem. Látszik a kendervászon struktúrája, az eredetileg beleszőtt vörös és kék csíkok. A szétvágás, majd a darabok összevarrása után a végleges felületet kenderspárga öltésrendszer alakította ki, majd ezt vontam be egy szürkés, vékony és áttetsző grafitréteggel.
Zoltai Bea: Megtartás – Elengedés (részlet)
A grafit szénszármazék, ebben a formában a szenet jól tudtam használni a színezésre. Ez a színmódosítás érzékelteti az eredeti matéria létrehozásától eltelt időt. Úgy éreztem, hogy mindaz, amit a vászon megélt, jelen van, de a szétvágás és összevarrás, majd a kenderspárga-öltéssekkel való átvarrás, ezt követően pedig az ezüstösen csillogó grafitréteggel való bevonás és összeépülés következtében létrejött tárgy már egy új teljességet hordoz. Ezen a képen egy hímzett monogram is megjelenik. Régen a csíkokról, ritkábban monogramról rögtön tudta a molnár, kinek a lisztjét is őrli.
A Védett helyhez való viszony, az Összetett jelen és a Terephez való alkalmazkodás című munkák esetében a képek felületén kismértékben fehér pigmentet használtam. Olyan helyzetet kerestem, amikor nemcsak színként érzékeljük a vászonra kerülő pigmentet, hanem más érzeteket is előhív belőlünk, például ebben az esetben liszt nyomainak is érzékelhető a fehér pigment.
Zoltai Bea: Védett helyhez való viszony (részlet)
A „sebek” viselésének a lehetősége érdekelt. Az emberek szolgálata közben szerzett sérülések éppúgy a lisztes zsákok történetének fontos részei, mint ahogy egy nyolcvan éve romosan álló zsinagógaépület falai között is nyomok, jelek rendszere veszi körül a látogatót. A foltok, kopások és átszakadások olyan területek a zsákok felületein, amelyeket semmiképpen nem szerettem volna megszépíteni, kijavítani. Egész életünk során mindannyian terheket kapunk, melyekkel meg kell tanulnunk együtt élni, melyeket viselnünk kell, és ennek a módját egyénileg kell kitalálnunk.
A különböző liszteszsákokon más és más szakadások, foltozások vannak. Fontos része ezeknek a munkáimnak, hogy számomra ismeretlen embereknek a keze nyomával kerülök kapcsolatba, az általuk létrehozott öltések, befoltozások és egyéb textilsérülések egymással és az én kenderspárgaöltéseimmel kommunikáló jelekké alakulnak át, kezeink együtt dolgoznak, együtt alakítják ki a festmény végleges felületét. Ezért egyféle közösségi munkaként is felfogható a folyamat, amit én irányítok.
Zoltai Bea: Terephez való alkalmazkodás (részlet)
A képeimen megjelenített, újra rendezett történetek teljesen függetlenek konkrét időpontoktól, téri helyzetektől, mégis, az újonnan létrejövő kapcsolatok egy sajátos, hiteles valóságot építenek.
Jelen korunk a teljes átláthatóságot, leinformálhatóságot és a mindent megérthetőséget ígéri, de valószínűleg mindannyian rájöttünk már, hogy ez az ígéret határozottan távol került tőlünk. Az újabb és újabb eszközök, amikhez hozzáférhetünk, nem fognak eredményre vezetni, biztos, hogy saját utat és módszert kell keresnünk ahhoz, hogy igaz és valóságos darabjait fedezhessük fel az életnek.
Mindennapi élményünk a hitelesség és a valóságosság folyamatos megingása körülöttünk, ennek a folyamatnak igyekszem ellentartani munkáimmal.
Zoltai Bea: Liszteszsákok (részlet)
Korábban a sorozat darabjait egy 120 éves Singer varrógéppel varrtam, később kialakult bennem, hogy a most készülő és tervezett munkák már kizárólag a saját kézi öltéseim segítségével álljanak majd össze. Mindkét esetben én hozom létre, tőlem függ a láthatatlan tartó-kialakító rendszer milyensége, de a kézzel varrás esetében másképp alakul az összeépített textildarabok feszülése-húzódása, egymással való kapcsolata.
Az öltések és a közben múló idő mélységében is átrendezik az anyagot. Megszámlálhatatlanul sok láthatatlan jelenlévő, tartó-fenntartó öltés hozza létre, támasztja belülről a képtestet. Ezt követően jelennek meg a felületen a kép mélyébe fúródó látható öltések kenderspárgából. Tehát kétféle és egészen más szerepű öltésrendszer alakítja ki együtt a képeim felületét. A látható és láthatatlan jelenlévők intenzív együttléte épül össze egy egységgé.
Egyre gyorsuló, összetett kérdéseket felvető világunkban ezek a képek olyan felületként is értelmezhetők, amelyek őrzik identitásunkat és kapcsolatunkat a múltunkkal, miközben lassítják az időt – egyfajta meditációs teret hozva létre.
