Névadója: a só

A vidék névadója, a só az emberi élet fontos ásványi szükséglete, tápláléka. Életmódszervező és szimbolikus jelentősége, kultúrtörténete egyidős az emberiséggel. Hála Istennek van belőle bőven erdélyi földünkben, talán sehol ennyi a világon ekkora területen. És talán Erdélyben sincs másutt ekkora, abrosznyi, asztalnyi földben : illő és találó a megnevezése, akárkitől származik.

A kortárs helytörténeti kutatás szerint (Sófalvi András: Sóvidék a középkorban, Székelyudvarhely, 2005) a vidék legrégebbi, 13. századi települései Sóvárad, Sófalva (Felsósőfalva) és Korond. A késő középkorban, a 15-16. században alakult Atyha, Parajd, Szováta és Sófalva kettéválásával Alsósófalva. A harmadik fázisban a 18. századdal kezdődően Szováta lakóiból kirajzott Illyésmező település és Szakadát, a korondi és sófalvi hegyen a nyári szállásokból kisebb-nagyobb települések jöttek létre: Békástanya, Pálpataka és Fenyőkút. A sóhoz közelítve a települések létrejöttét és történetét, legtöbbjüké ásványunk kitermeléséhez, őrzéséhez és szállításához, elosztásához kapcsolódik. A bánya a sófalvi határon volt, Szovátát a só őrzésére telepítettek, Parajdot a letelepedett székely sófuvarozók alapították a dokumentumok és a szájhagyomány szerint, Sóváradon a kitermelt só elosztását biztosították. A sót bányászták és őrizték ezen a vidéken már a rómaiak is. A székelység megtelepedésével „a székely só”évszázadokon át közös tulajdonban volt és szabadon használhatták az 1562-es felkelésig, utána az erdélyi fejedelmi kincstár tulajdonába került, majd a fejedelemség megszűnésével a bécsi kincstár kezére. Ettől kezdve a só kitermelését és őrzését az állam intézte, ugyanígy a sóskutak használatát is, sóházak, sóhivatalok és sóőrök révén. A só kitermelése előbb felszíni fejtéssel, sólikakban történt, a sótömbbe csákányokkal harang formájú üregeket vágtak, ékekkel hasították, botokkal törték és a vállukon hozták fel a sódarabokat. A mélybeli, sókamrás bányaművelés Parajdon a 18. század végén indult meg, a kifejtett sódarabokat bivalybőrökben, lovak vontatta sófelvonóval húzatták a felszínre. A korszerű, gépesített termelés a 20. század közepén váltotta fel a hagyományos bányászatot. Akkor kezdődött a légúti megbetegedések kezelése is a földalatti sókamrákban, ami azóta a szintén kiépült és modernizálódott fürdővel együtt a gyógyturizmus egyik erdélyi központjává vált, Szovátához hasonlóan.

Sósziklák és bányalejárat, Parajd, 1941 (Fotó: Fortepan / Aszódi Zoltán)

A bányában a századok során sófalvi, parajdi, korondi, atyhai sóvágók dolgoztak, leginkább télen vagy szezonálisan, és nem számosan, így nem alakult ki különálló bányász társadalom, hanem csak a kettős foglalkozásúak rétege. Fontos foglalkozássá vált viszont a kitermelt só szállítása, fuvarozása, cseréje, csempészése. Az egykori dokumentumok szerint a 18. században Parajdon és a két Sófalván kívül Korond, Atyha és Siklód lakói is jórészt a sófuvarozásból, sókereskedésből éltek. Gyergyóba a Bucsinon át vezető régi úton, a Só útján vitték, Székelyudvarhely és a szász városok felé a Kalonda hágóin, a Kis-Küküllő mentén vagy a Bekecs oldalán a marosszéki és mezőségi falvakba. A sót rendszerint nem pénzért árulták, hanem gabonára vagy más árura cserélték. Egy véka sóért egy véka gabonát kaptak. A sófuvarozás népi árucseréje a 20. század elejéig-közepéig tartott. Nagyjából addig tartott a sós források, a sós víz népi hasznosítása is. Sóvidéken száznál többre becsülték a sós források, sőt kisebb sós tavak számát, különösen sok volt belőlük Szovátán, Parajdon, Korondon és Atyhában.

A Hunyady Szálló Szovátán, egy 1900-ban keltezett képeslapon (Ismeretlen fényképész felvétele; forrás: Wikipédia)

A sós források vizét só helyett étkezésre, élelmiszerek tartósítására használták, vagy az állatoknak adták, mert – amint Orbán Balázs is panaszolja – az állami tulajdonban lévő bányából még a sóvidékiek sem jutottak sóhoz. Szovátán és Parajdon sóőrök és hajduk vigyáztak a sóra és sóskutakra. Korondon a sóbíró adott engedélyt az árcsói sóskút használatára, szerdán a korondiak, szombaton az atyhaiak számára. Amikor e sorok írója mint gyermek vitte, korondi korsókban az őszi káposztasavanyítás idején a parajdi sóháti forrásból, már nem találkozott őrrel, csak hasonló célból érkezett társakkal. A korondiak nemcsak sós vízként hasznosították, hanem cserépfazakakban főzték, amíg megkövesedett és ezzel a sóval is bejárták a környező falvakat. Korondé az elsőbbség abban is, hogy a sós források gyógyhatását felismerve már a 18. századtól megindult itt a fürdőélet és a Korondi fürdő másfél évszázadon át Erdély egyik legjelentősebb gyógyfürdője volt, napi ötszáz vendégnek is szállást biztosított, majd a 20. század első harmadában lehanyatlott. Addigra már Szováta vált a sóvidéki fürdőélet központjává, előbb a Géra-fürdő, aztán a Medve-tó révén. A kiterített medvebőr alakú tó egy erdőktől körölvett kaszálóhelyen keletkezett a 19. század hetvenes-nyolcvanas éveiben, a sósziklák mozgása elzárta két édesvizű patak útját: a só, az édes víz és a Nap melege ölelkezéséből megszületett ez a természeti és gyógyászati csoda, amely hamarosan megalapozta a fürdőváros létrejöttét.

Szikonyország terményei és emberei

Vidékünk sóval ízesített neve értelmiségiektől való, az egyszerű emberek nemigen ismerték, használták. Annál inkább azt, hogy a bányaközeliek, a parajdiak és a sófalviak afféle „sónyalók”, székely humorba oltva. A nép körében megszokottabb volt a másik táji megnevezés, a Szikonyország. Gyermekkoromban Parajdon és későbbi érdeklődéseim során a környéken is legtöbbször ezt hallottam. „Szikonyország ez, fiaim” – mondogatták tréfásan, de inkább keserű öniróniával az öregek, ha a megélhetésről, gazdálkodásról beszélgettek.

Pálpataka, tizennyolcan a mezei asztal körül, krumpliásás után, 1983 (Bálint Zsigmond felvétele, Barabás László archívumából)

A szikony: terméketlen, sárga, ragadós föld, agyag. Ebből legalább annyi volt nekünk Korondtól Szovátáig s vissza, mint sóból, és ez alól csak a verőfényes határú, jobbföldű Sóvárad kivétel. Szikonyországban valahogy megtermett a zab, a rozs, az elegyes búza, a kender, a krumpli. A tiszta búza és a kukoricatermés sorsa, bár vetették ezeket is, bizonytalan volt. A szikonyos sovány földet állandóan biztatni, hizlalni kellett az istállókból hordott trágyával vagy a juhseregek nyári szálláshelyén történő, kosaraztató trágyázásával. A föld megművelése sziklás, oldalas helyeken a szántás előtt a kövek összegyűjtésével kezdődött, amiben nekem is bőven volt részem, és a kézi vetéstől a sarlós aratásig, a kalongyarakástól az őrlésre várakozó malombeli sorbanállásig és a kenyérsütésig hagyományos módon történt, egészen a kollektivizálásig. De csupán a földből itt megélni nem lehetett. A gazdaember élete szorosan összefonódott az állattartással, századokon át meghatározta életmódját. Ökrökkel szántottak, lovakkal fuvaroztak, sok juhot tartottak, tehenet, hogy legyen tej és túró az asztalra, csordányi bivaly is összegyűlt egy-egy faluból.

A szegényebbeknek kecskére futotta, a kecskepásztor kürtjelére minden reggel kicsapták a bokros faluközeli legelőre. Nyáron a havasi legelőkön és a vetésforgó szerinti nyomáshatáron legeltették az állatokat, télire nagy mennyiségű szénát és sarjút készítettek számukra. Szinte az egész nyaruk a kaszálással, szénacsinálással és hazahordásával telt el, a tél pedig az állatok takarmányozásával, „kúrálásával”. A csűrös istállók, amelyekben az állatokat és a szénát tartották, külön a fehérmarhát és a lovakat, külön a juhokat és a padlástérben, „az odorban” a szénát, általában nagyobb építmények voltak, mint a lakóházak. A juhok teje és húsa mellett fontos évi „terményük” volt a gyapjú, a tavaszi juhnyírás után az asszonyok megfonták és megszőtték, ebből készült a legtöbb ruhanemű és a székely pokróc, a cserge. A 20. század közepéig virágzott hagyományos háziiparként a csergeszövés, és napjainkban is látni sokféle változatban a korondi napipiacon. Az önellátásra használt állatállomány mellett a jobb gazdáknak jutott a korondi, parajdi és távolabbi vidékek baromvásáraira is. Mindkét sóvidéki településnek volt évente négy kirakóvására is, ezek biztosították a termények és áruk cseréjét. Ekkor voltak legnépesebbek e nagyközségek, de nem vezettek városi életforma kialakulásához.

A vidék lakói hasonló ökológiai adottságokban és életmódban, hagyományos társadalmi szervezettségben és kultúrában éltek, talán ezért nem alakult ki megkülönböztető neve a sóvidéki gazdaembernek és asszonynépnek . Amelyik falu vagy akik különböztek a többitől, azonnal nevet kaptak, legtöbbször találó tréfás, csipkelődő, csúfolódó ízű nyelvi leleményt, amiből az elismerés sem hiányzott. Korondon még a nagyharang is azt kongatta :”nincs búza, nincs búza”, mire a kicsi harang ráfelelt: „ád az Isten fazékért, ád az isten fazékért”. Nemcsak fazékért, hanem kisebb edényért, csuporért is. Nem hiába énekelték: „Nem kaszálok, nem kapálok, / Fazekas inasnak állok. / Kicsi csiprokat csinálok, / Miből kávéznak a lányok”. Így lettek a parajdi sónyalók mellett a korondiak „csiprosok, csiporguvasztók”. A Szikonyországban bőven termő agyagból, palából fazakat, csuprot, sokféle edényt és kályhacsempét lehetett formálni: erre a nyersanyagra alapozódott évszázadok óta a korondiak és egykor a küsmődiek és szolokmaiak népi fazekas kultúrája. A 19. század végéig a falusi háztartásokban használatos mázatlan tároló- és főzőedényeket, korsókat készítettek és ellátták velük fél Erdélyt. Sokáig a szegényebb rendű korondiak foglalkozása a fazekasság, ők a Tószeg nevű falurészen laktak, a gazdálkodók Felszegen és Alszegen. A gazdálkodók a fazekasokat „kurtaharisnyásoknak” nevezték, mert hétköznapi harisnyájuk szárából levágtak, hogy jobban tudják lábbal hajtani a korongot. A 19. század végétől rátértek az égetett, mázas, gazdag motívumú és színvilágú edények, tányérok, bokályok, dísztárgyak készítésére, és a kedvező kereslet nyomán a fazekasok társadalmileg is felemelkedtek, jómódúakká váltak.

A korondi tájház anyagából, 2010 (Láng Eszter felvételei)

Azóta a korondi kerámia bejárta a világot, egyrész a népművészeti alkotások és művészeti útkeresés egyik napjainkban is virágzó erdélyi központja, másrészt identitásjelző és turistacsalogató reprezentációs célú tömegáruvá vált, olykor a giccs határán. Más efféle földi terményből dolgozó műhelyek, gyáracskák mint a korondi aragonitgyár vagy az egykori parajdi „bubagyár”, cserép- és téglagyár rég beszüntette tevékenységét.

Korondi bokályok egy kredenc felső polcán, 2024 (Láng Eszter felvétele)

„A korondiak élelmesek” – hallottam eleget a környékbeliek félszájú, inkább irigykedő elismerését. „Még a palából s a toplóból is pénzt csinálnak”. Azzal már kevesebbet törődtek, hogyan „csinálják”, mekkora erőfeszítéssel és milyen leleményességgel. Magam előtt látom a sok évvel ezelőtt megismert toplászt, aki gyalog fél megyényi havast bejárt két nap alatt egy zsák taplóért. Korondon a toplászat jóval fiatalabb, mint tekintélyes vetélytársa, a fazekasság, Orbán Balázs nem említi Korond kapcsán. A 19. század hetvenes-nyolcvanas éveiben a toplászat kapóra jött a korondiaknak, a sóvidéki nagy kiterjedésű bükkerdőkben bőven termett minden évben tapló. Hamar meghonosították az új háziipart, és máig kitartanak mellette. Kialakultak a toplászcsaládok, ahol nemzedékről nemzedékre öröklődik a mesterség. A toplászatnak is megvannak a titkai. Kétféle taplót gyűjtenek, barna bükkfataplót és a nyírfa fehér taplóját, amely sokkal ritkább és így sokkal értékesebb. A bükkfán egy évben háromszor nő, tavasszal, nyáron és ősszel, a nyírfán csak ősszel. A tartós, kemény tapló az északos oldalakon, hűvös helyeken terem, a napos, déli oldali sokkal puhább, az első eső tönkreteszi. Kényes a tapló, mint a gyümölcs, ha túl hideg a tavasz, nem lesz jó termés, s ha túl száraz, meleg az ősz, nyújtogathatja nyakát a toplász, amíg gombát lát. A toplászok fiatalabb nemzedéke nem egy-két napra megy gombát gyűjteni, hanem terepjárókkal hetekre. Bejárják a Déli-Kártátokat, Brassó környékét, a Zsíl völgyét, a Páringot, a Retyezátot és a Keleti-Kárpátokat, a Görgényi- és a Kelemen-havasokat, a Ciblest, a Gutint egészen Nagybányáig, Máramarosszigetig. A toplászás nem csapatmunka, minden családnak megvan a maga területe, ahova évente eljár, szinte minden fát ismer. Sok minden változott, de a toplászok közötti verseny nem, ahogy beköszönt a június, megindul a szóbeszéd: „ez elment-e toplóért, az még itthon van-e, vajon hova számít menni, kivel”? A feldolgozás is családi háziipar. Férfimunka a gyűjtés, a faragás, a nyújtás, egy lúdtojásnyi gombából nyújtva egy sapka lesz. A táskák és dísztárgyak készítése, általában a díszítés, a „virágozás” akárcsak a fazekasoknál, kimondottan asszonyi foglalatosság. Néhány évtizeddel ezelőtt e háziipar elsorvadását jósolták, azóta ennek az ellenkezője történt: a kibontakozó belső turizmus és az idegenforgalom újból felvirágoztatta. A taplóipar mindig is inkább erre a célra termelt, készítményeit a városiak és a turisták vásárolták. Termékei néhány kivételtől eltekintve nem váltak népi használati tárgyakká. Ennek oka elsősorban az, hogy nem víz- és tűzállóak, funkcionális értékük nem nagyobb, mint a hasonló rendeltetésú használati tárgyaké. Viszont az anyag és a megmunkálás különlegessége felkelti a figyelmet.” Kézi munka, nincs rajta semmi gépi, ezt nem lehet gépesíteni” – mondják a toplászok. Népművészeti jellegű és értékű háziipar, akár a fazekasság.

A sóvidéki erdőkben száz évvel ezelőtt nemcsak toplászokkal találkoztunk volna tavasz jöttével, amikor megindul a fákban a nedvkeringés, hanem „viricselőkkel” is. A nyírfa nedvének székelyesen virics a neve, a viricselők a fa kérgét megvágva, felfogták, összegyűjtötték a csordogáló édes nedűt és cukor helyett vagy éppenséggel gyógyszerként fogyasztották, értékesítették. Nyáron és ősszel erdei-mezei gyűjtögetőkkel, makkoltatásra, hizlalásra hajtott disznócsordákkal, a népi vadfogás különböző módjait űző felnőttekkel és gyermekekkel találkozhattunk volna. Ilyen volt a pelészés. A fák odvaiban lakó, a makkon meghízó állatkánk őszire „olyan kövér lett, mint a pele”, de nagy ügyesség kellett ahhoz, hogy „megüssék” és finom húsáért, zsírjáért a tányérba kerüljön. Az erdő maga és a fa legalább olyan fontos terménye a vidéknek, mint a só. Az egykori megkülönböztető foglalkozásnevek és falucsúfolók aránya szerint pedig a legfontosabb. Sorolom az idevágókat: a szovátaiak „bognyesők”, az atyhaiak „szenesek”, a felsősófalviak „zsidelyesek”, a váradiak „szuszékdöngetők”, a siklódiak „osztovátások”. Bognyesők, favágók voltak nemcsak a szovátaiak, hanem a többiek is, hiszen a vidék nagy részét fenyő-, bükk-, tölgy-, gyertyán, juhar- szil- és nyírfaerdők borították, ezekből irtottak, égettek földművelésre alkalmas területeket, amint arra az Égettvész, Vágás, Szénégető, Nagyaszalás, Csutakos stb. helynevek emlékeztetnek. Fenyőfagerendákból rótták össze épületeiket, nagy csűrjeiket, vízifűrész-malmokban deszkát metszettek, a tetők fedésére zsindelyt faragtak. Tölgyfából leginkább kapuk és temetői fejfák készültek. Sóvidéken a fedeles kicsi székely kapu hagyományos, ebben a marosszéki falvakkal rokon, szép mértanias és virágmintás példányait látni napjainkban is, különösen Szovátán és Sóváradon. Korondon galambbúgos székely nagykapukat is állítottak és állítanak, innen hívtak mestereket más vidékekre is. A szovátai ácsok építették a fürdőtelep népies-szecessziós villáit, többek között a Bírák villáját és Bernády György marosvásárhelyi polgármester villáját és székely kapuját.

Alsósófalván és Illyésmezőben sok kőfaragó is élt, és büszkén emlegették, hogy Bernády György megrendelésére sóvidékiek hasították és szállították a kockakövet Marosvásárhely utcáinak kikövezéséhez. Kőből építettek sok házat Illyésmezőben, Szovátán és Sóváradon. A sóváradiak nem szégyellik a „szuszékdöngető” nevet sem, hiszen sokféle famunkának, így az ácsolt ládának is mesterei voltak. Az ácsolt láda tulajdonképpen a szekrény őse, formája és készítési módja egészen az ókorig követhető. A középkorban az urak ruhatartó ládája, majd megjelenik az alsóbb társadalmi rétegeknél is. Először kelengyés, ruhatartó láda, majd a függőleges állású szekrény kiszorítja a kamrába, padlásra terménytartó, gabonás- vagy lisztesládának. Az erdélyi szuszékkészítés és a házi szövőszékek, az osztováták mesterségbeli tudásának egyik központja a 20. század elejéig-közepéig a bükkerdőkben gazdag Sóvidék. Sok embernek jelentett megélhetést e háziipar, különösen Siklódon és Sóváradon. A sóvidéki falvak látták el ácsolt ládával és szövőszékkel a Nagy- és Kis-Küküllő, valamint a Maros-mente magyar, szász és román lakosságát. Nemhiába énekelték a siklódiak: „Míg az erdőn bikkfa terem, / Szeretem én a kedvesem. / Míg szuszék lesz a bikkfából, / Eltartom őt az árából”. A gyengén termő földű Sóvidéken a váradiak szakszerű földművesnek, kitűnő gazdáknak is számítottak. Nemcsak a földet és az állatokat szerették, hanem a jó és hasznos szerszámokat is, kedvüket lelték a díszítésükban. A díszítést, a vésést, karcolást, faragást cifrázásnak nevezték, még a jármokat is cifrázták. „Gyenge legény volt az a sóváradi, aki nem tudott egy guzsalyt vagy egy súlykot a szeretőjinek megcsinálni”’ – mondták a váradiak negyedszázaddal ezelőtt. Élt a faluban olyan ember, aki még az eke szarvát is kicifrázta. A guzsalyat a szeretőjüknek ajándékozták, azzal jártak a fonóba, a leányok viszonzásul zsebkendőt varrtak a legényeknek. Készítettek domború „zergősulykokat” is, hogy legyen súlyuk a ruha sulykolásakor, ennek a lapja tulipánban végződött. A tulipán közepénél fúrtak bele egy lyukat, abba tettek egy kicsi kavicsot. Az a sulyok, amikor dolgoztak vele, szépen zörgött.

„Harmatverő és nyirgi-nyargaló” Sóvidék

Ha eddig a sóvidékiek életmódját, foglalkozásait, mentalitását egy-egy nyelvi leleménnyel, falucsúfolóval próbáltam felvillantani, folytassuk is ezzel. Nem emlékszem pontosan, hogy melyik Sófalvát nevezték „nyirgi-nyargalónak”, de az biztos, hogy „harmatverőknek” az alsósófalviak tartották magukat. Ők indultak kora hajnalban a mezőre, az erdőre, amikor mások még aludtak. Végigzörögtek szekereikkel, lovaikkal a köves utakon, ők ébresztették a piaci állingáláshoz vagy kereskedéshez szokott szomszédfalusi „zsebnyújtókat” vagy „pénzcsalókat” (ezek is falucsúfolók ám, de hadd ne áruljam el, hogy kikre mondták!).

Parajd, 1931 (Barabás László archívumából)

Az identitást és mentalitást ezek mellett sokféleképpen lehetett jelezni, a viselettel mindenképpen. A már említett székely harisnya példájánál maradva, zsinórozásáról tudták, hogy ki hová valósi. A harisnya állapota üzent arról, hogy ünnep van-e vagy hétköznap, jelezhette viselőjének társadalmi helyzetét is. A földműves embereken kívül a bányászok és az erdei munkások is harisnyában jártak, az iparosok, a kereskedők nem. Ők a nadrágosok. Tamási említett novellájában a harisnyásokon kívüli világ jellemzésére ezt használja legtöbbször: úrféle, nadrágos. A két világháború közötti időben Atyhában, Sóváradon, Siklódon minden felnőtt férfi harisnyában járt, s ez egységes népi társadalomra vall. Az iparosodó, városias településeken, Szovátán, Parajdon és Korondon sokkal több a nadrágos, tagoltabb a helyi társadalom. A gyermekkoromban hallott és később írásban is terjesztett csúfoló vers, amit állítólag egy siklódi gazda mondott 1900 táján a parajdi lakodalomban, éppen azzal jellemzi a különbséget, hogy a „gyárral, sóbányával ágáló” Parajd tele van „hitván nadrágossal, jövevénnyel”. Az elmúlt évtizedekben a harisnya viselése teljesen visszaszorult, a hétköznapi harisnya a gazdálkodás mellett kitartó, idős emberek szimbólumává vált. A fiatalok csak ünnepi alkalmakkor veszik fel (konfirmáció, húsvéti hajnalozás, pünkösdi hesspávázás, szüreti bál, népi tánccsoportok előadásai) társadalmi különbség nélkül. Ünnepi, rituális, etnikus szimbólummá vált.

Sóvidéki hesspávázók serege Parajdon, 2014 (Barabás László felvétele)

A nyirgi-nyargaló jelző különban nemcsak a sófalviakra ragasztott jelzőnek találó, illett volna a teljes Sóvidékre, még – a falucsúfoló szerint – a „pokolba bépadolt” siklódiakra is. A földművelés, állattartás, erdölés közben szekerességre jártak, sokaknak az volt a fő megélhetése, hogy sót, tűzifát, deszkát, épületfát, borvizet és korondi korsót, edényt, szuszékot és osztovátát vittek cserélni, eladni az azokban szűkölködő vidékekre, vásárokba, s hoztak alföldi terményeket, gabonát, városi portékát, vásárfiát, adótörleszteni pénzmagot. A siklódiak másik neve „cseresnyések”. Magaslati, délies oldalaikon jól termett a cseresznye, s ezt kóberes szekerekkel Gergyóba hordták, faluról-falura árulták, de jutott belőle Székelykeresztúrra, a korondi és parajdi piacokra is. Az atyhaiak meggyet vittek a piacokra, s a korondiak elkezdték róluk a csufondároskodást: „Gyere nálunk Magdolnára, / Feltoszítlak a meggyfára”! (Atyhában a legnagyobb ünnep a meggyéréskori Mária-Magdolna napi búcsú). A korondiak eljártak aratni a marosmenti nagybirtokokra, igaz, abban nem volt köszönet, legalábbis a legények táncbeli rikoltása szerint, hogy azt mondja: „Sáromberkén arattam, / Gatya nélkül maradtam”. Az egész vidéken jól ismert szólásmondás Atyhát és Korondot állítja szembe és egy egész történelmi korszakot, hosszú folyamatot jellemez: „Atyhába hiába, Korondon a haszon”. A 20. század elejétől a hagyományos életforma átalakulásával, felbomlásával egyre többen érezték úgy, hogy hiába, nemcsak Atyhában, hanem Siklódon és a többi településen is. Nem tértek vissza a nyirgi-nyargaló utakról, hanem városokban kerestek munkát, életlehetőséget, különösen a fiatalok. A leányok fiatal koruktól szolgálni mentek, cselédeskedni álltak, legtöbben néhány évre, mások tíz-tizenkettőre. Megbecsülték a parajdi, sófalvi, korondihegyi, atyhai leányok munkáját, szorgalmát, becsületességét, leleményességét a szebeni szászok, a kolozsvári és budapesti magyarok, a temesvári zsidók és svábok, a bukaresti román királyi család is. Később a román tengerparti kantinokban, vendéglőkben a legdolgosabb és így a legkeresettebb fehérkötényeseknek tartották őket, még akkor is, ha nem beszéltek jól románul. (Sok társukhoz hasonlóan édesanyám az előzőek, egyik nővérem az utóbbiak közé tartozott). Ugyanez a folyamat ment végbe azoknak a családoknak az esetében is, akik főleg a kollektivizálás után telepedtek le a közelebbi és távolabbi városokban, ipari központokban. Az utóbbi évtizedekben Atyha és Siklód lakossága a töredékére csökkent, Szováta város, Korond és Parajd népessége viszont gyarapodott, a két Sófalva és Sóvárad lakossága sem fogyott lényegesen. A gyors életmódváltással felgyorsult viszont a hagyományos társadalmi, felekezeti és etnikai szerkezet átalakulása is. Ebben a gyors változásban mindenik település keresi a jövőjét: az egyik az iparában, mesterségeiben, a másik a fürdőjében, gyógyászatában, harmadik a vendégfogadásban vagy a falusi turizmusban, negyedik a havasi gazdálkodásban.

Akiket fog a figura

A sóvidéki felnőttek és gyermekek, asszonyok és emberek, leányok és legények többsége szeretett és szeret játszani. Leginkább közösségben, társakkal, hétköznap és ünnepen, szertartásosan, halálosan komolyan, ha úgy van kedvük, vagy űzik az eszüket, komédiáznak. „Fogja őket a figura”. Akiket nem fog, azokat „monyókoknak”, „burrancsoknak” nevezgették vagy afféle „szomorú péntekeknek”. Játékkultúrájuk beláthatatlan: a gyermekjátékoktól, játékos mondókáktól a fonóbeli játékokig és kacagókalákákig, a lakodalmaktól az ünnepi dramatikus népszokásokig a hétköznapi ugratásokig, nyelvi játékosságig hullámzik. Nagy baj lehet velünk, mondogatták az alsósófalvi öregek a diktatúra legsötétebb éveiben, ha már nem fogja az embereket a figura. Folytatva őket, nagy baj lehet velünk egyénileg és közösségileg is, ha elveszítjük játszó emberi minőségünket, mert azután következik, hogy más is lehámlik rólunk, a kulturális és nemzeti azonosság, az anyanyelv, a vallás. A parajdi gyermekkori élmények után az alsósófalvi asszonyok és férfiak, jórészt szüleim nemzedéke részeltetett ebből a játékkultúrából: farsangtemetési paródiájuk életet, reményt sugárzott, a nehézségekkel dacoló kedvet és mentalitást. Kinevették és dacoltak azzal a társadalmi halállal, tetszhalott állapottal is, amelyben az 1980-as években mindannyian léteztünk. Az asszonyok, leányok beengedtek a fonójukba, és megajándékoztak fonóbeli játékaik bőségével, a maszkurázás izgalmas jeleneteivel. A felfedezés örömével írhattam le, hogy aminek részese voltam, a székely-magyar népi kultúra kevés figyelemre érdemesített kincsesbányája: népi színjáték, népi színjátszás. A bányászokhoz hasonlóan kutatni kezdtem az emlékekben és nyirgi-nyargalni a népszokások jelenében: jöhettek a szovátai, atyhai és parajdi betlehemes játékok, a sóváradi és siklódi kántálások, névnapköszöntések, a sokféle fonóbeli, farsangi játék és tánc, a húsvéti szokások gazdagsága fenyőágazással, hajnalozással, piros tojással, a pünkösdi királynézás és hesspávázás, őszi szüreti bál, az egyházi év ünnepeinek megülése és a népi kalendárium jeles napjai.

A farsang temetése, siratóasszonyok jelenete Alsósófalván, 2019 (Barabás László felvétele)

Mindezek helyi változatai és tágabb összefüggései karakteres szokáskultúrájú kistájjá avatták, avatják Sóvidéket. Ez érvényes még akkor is, ha a fenti szokásrendszerből éppen az ezredforduló táján hullott ki néhány, addig elmaradhatatlan vagy megjelentek helyükben más típusú ünnepek, mint a parajdi nemzetközi töltött káposzta fesztivál vagy a falunapok és kortárs találkozók. Hasonlóan gazdag a népzene- és néptánc kultúrája is, amint azt legutóbb Pávai István összefoglalóan, hangzásvilágával együtt bemutatta (Pávai István: A Sóvidék népzenéje. Hagyományok Háza, Budapest, 2016).

Sóvidék néprajzi irodalma egyébként is az elmúlt negyedszázadban bőségesen gyarapodott, felsorolására is oldalakra lenne szükség. Ez igen örvendetes. Az már kevésbé, hogy a sokféle széttagoltság miatt – bár több tájházat alapítottak és gyűjteményt hoztak létre, legutóbb Sóváradon –, Sóvidéknek máiglan nincsen a teljes kulturális örökségét bemutató regionális vagy kistáji múzeuma, pedig – talán a fentiekből is kiderült – igazán megérdemelné. Az egykoriak intelmét megfogadva, ebben jobban foghatna bennünket a figura.