Gyermekkori útlevél
A gyermekkor el nem hagy soha,
jön nagyapám izzadt, medveizmú testtel,
a fogatlan szomszéd félkarú munkái jönnek,
a szeplős orrú vékonyka szerelmek
ha látnak, félénken jó napot köszönnek.
Fakardom jön, mivel apám védtem,
mert sötét volt s fejszés az éjszaka.
Vitte az új szót mindenkihez,
ebbe őszült,
s gyakran nem vártuk esténként haza.
Látom apám a furcsa ránccal,
mely csak a Király-arcokon ilyen –
megnyugtat a mozgás, mi benne él
akkor is, ha pihen…
Nem folytatom. Millió alak kísér,
a gyermekkor el nem hagy soha,
szorított állkapcsú őseimnek
meg-nem-állás az útja-sora.
Követnek némán. Vállon vernek,
vagy ökölbe rántják néha tenyerem,
kitartón, konokul lépnek elém,
s mindig legjobbkor jönnek:
villanásnyi helyet sem hagynak
bennem a közönynek!
A zsoldosok
nem vagyunk jók már semmire
trónra se már se bilire
téptük szánkat szar koron át
s nem érünk egy cseh koronát
eladtuk apánk és anyánk
a szeretőnk s a szilvafánk
eladtuk istvánt a királyt
kinyaltuk sztálint s bériját
kinyaltuk féltünk jön a sitt
csauseszkut mint rákosit
zsivkovot giereket s még sokat
b… a kurva anyátokat
de most már itt a hadnagy úr
ki újra magyarul tanul
szemre veszi a karokat
kicsicsázza a szarokat
nincsen már olyan sok időnk
ásítozik a temetőnk
s hiába várunk nincs mire
nem vagyunk jók már semmire?
Apám kinéz a képből
Apám kinéz a képből. Minden képből
kinéznek az apák.
Rohangálnak fasza aknamezőkön.
Nem is sejtik, lesznek-e kölykeik.
Azt mondják, légy franciatanár Passauban.
De hát nem lehetsz.
Képzeljétek: hazavártam az apám
másfél évesen.
Aztán mind megjöttek,
szerelemmel – és ezzel-azzal.
Idegen nyelveket tudtak, mint a vadállatok.
Aztán megtanultam, hogy semmi sem idegen.
Aztán megtanultam, hogy minden az.
Nehéz apának lenni, mikor
apád folyton kinéz a képből.
De hát mit tegyünk? Kik vagyunk?
Tényleg vadállatok?
2001. július 28.
Azték imádság
Mondd meg, hová menjek.
Mondd meg, kire nézzek.
Kell nekem a fényed.
Nélküled nem vagyok.
