Huszonhárom éves voltam, amikor először utaztam külföldre: Moszkvába és Leningrádba (azaz Szentpétervárra). Ilyeneket tudtam róla: Észak Velencéje, Oroszország szimbóluma, Nagy Péter városa. Eltartott egy ideig, amíg felfogtam, hogy azok, akikkel sikerült beszédbe elegyednem, amit „Pityerként” emlegetnek, az maga Szentpétervár. Lenyűgözött a léptéke, a hatalmas barokk és klasszicista kastélyok, birodalmi jellege, terebélyessége. Egyszerre vonzott és taszított, és Dosztojevszkijt is jobban értettem (talán).
1967-ben még fogalmam se volt, mi leszek, ha nagy leszek, a művészettörténet éteri távolságban volt. Semmit nem tudtam az Ermitázsról, csak azt, hogy Nagy Katalin Remete-lakja (a francia szó ezt jelenti). Sokat ugrattak gyerekkorom óta a nevem miatt: Nagy Katalin cárnő, így alig vártam, hogy bejussak a Néva partján álló, 3 millió műtárgyat őrző hatalmas múzeumba. Ebbe a birodalmi monumentalitást sugárzó, 1764-ben épült, nem-emberléptékű komplexumba, a cári múlt reprezentánsába, amely ugyanakkor nagyon is szovjet volt. Minden van benne, amit az ősközösségi társadalom óta az emberi kultúra felhalmozott. Görög-római gyűjtemény, Kelet művészete, olasz reneszánsz, holland barokk és XX. század.
Az Ermitázs homlokzata (Forrás: Pixabay)
Az Ermitázs homlokzata két kilométer hosszú, persze hogy belül is valószínűtlenül hatalmas. Rögtön eltévedtem, de valahogy nem ijedtem meg az útvesztőiben. És egyszer csak ott álltam az egyik leghíresebb munka előtt. Rembrandt: A tékozló fiú hazatérése (ma is a legkedvesebb festményeim egyike). Éppen csak a nevét ismertem Rembrandtnak, aki 1668-ban festette a képet. Aztán Leonardo Madonna virággal című, bensőséges festménye, meg Michelangelo, Raffaello, Tiziano. Aztán Monet, Van Gogh, Cézanne; hirtelen mintha hazataláltam volna. Matisse A tánc című dinamikus kompozíciója volt az első modern kép, amit életemben láttam – megbabonázva, szájtátva. 1909-ben készült. Szentpétervárnak 250 múzeuma van, az Ermitázshoz talán csak a Louvre és a British Múzeum hasonlítható. Hazajövetelem után loholtam a Szépművészeti Múzeumba – azóta eltelt 53 év, s valahogy ott ragadtam.
Az Ermitázs egyik terme (Forrás: Pixabay)
Még két különlegességről legyen szó. A Szentpétervári Botanikus Múzeum és Herbárium (1712) is Nagy Péternek köszönheti létrejöttét. Egyben akadémiai kutatóintézet és park is, 25 üvegháza és füvészkertje is van. Léptéke igazodik a városhoz. Fél óra sétára mentem be, egész napi ottlét után még kétszer visszatértem. Miatta csak a Szent Izsák-templomot láttam (malachit oszlopaiba azonnal beleszerettem), lemondtam az ortodox templomokról. A másik, amit kiemelek, az az Optikai Illúziók Múzeuma, igazi kortárs szemléletű 3D-s tárgyakkal, holográfiai történelmi csarnokkal, a fény mágiáját bemutató kiállítással.
Ha mostanában elmennék Szentpétervárra, tetemes időt töltenék a tengerparton, és feltétlen megismerkednék az Orosz Vodka Múzeummal és az 1989-ben megnyílt Anna Ahmatova Múzeummal az úgynevezett Szökőkút-házban. Ő az egyik kedvenc orosz költőm.
Dosztojevszkij szerint Szentpétervár „a világ legmesterségesebb városa”. Érteni vélem, miért mondta. Ugyanezt erősítették azok az underground festők, akikkel 1984-ben Moszkvában megismerkedhettem.
Úgy vélem, a három monumentális európai múzeum közül legalább egyet érdemes megismerni – de lehet, hogy a három együttesen hozzáférést ad a világmindenséghez. A várossal együtt – London, Párizs, Szentpétervár –, amelyben léteznek.
