Dosztojevszkij szerint „a világ legmesterségesebb városa”, amelyet 1703. május 27-én alapított Nagy Péter cár a Néva mocsaras, élhetetlen, szúnyogoktól hemzsegő deltájában. Addig a napig soha nem látott a világ ehhez foghatóan gyors, átgondolt és progresszív urbanisztikai elképzelések alapján vezérelt városépítést. A cárnak egy célja volt; az avítt, romos, korhadt faházakból álló és Közép-Ázsia sztyeppnépeitől túlzsúfolt Moszkva helyett az európai kultúra haladó szellemű központjaira (Amszterdam, Firenze, London, Párizs, Velence) hasonlító, vagy azokat pompában és terebélyességben megelőző, új, orosz fővárost kell építeni. Bármi áron. Becslések szerint 100 ezer ember életébe került, amíg szabályozták a folyót, kialakították a város csatornahálózatát, lecsapolták a vizenyős területeket és facölöpökkel erősítették a kőépületek alapjait. Ezért a „halál városának” nevezték. Végül Szentpétervár elkészült. Ott, ahol a legmerészebb elképzelések szerint sem lehetett várost építeni. Egy évtized leforgása alatt sikerült a gazdasági és politikai funkciókat áttelepíteni Moszkvából, és 1713 és 1918 között Oroszország fővárosa lett. Így történelmileg és kulturálisan a modern kori Orosz Birodalom születése és a város felemelkedése szorosan összeforrott.

Hat évtizeddel az alapítás után, a Néva gyakori áradásai miatt, II. (Nagy) Katalin parancsba adta, hogy vörösesbarna gránitkövekkel idomítsák a folyó partjait, illetve ezzel díszítsék a köztereket, az épületeket. Drága, elegáns és időtálló építőanyag. A keménység, az örökkévalóság szimbóluma. Elpusztíthatatlan. Mint maga a város. Szentpétervárt – amelyet 1924-ben, Lenin halálának évében, az iránta tanúsított tisztelet jeleként átneveztek Leningrádnak – a modern kori európai történelem egyik leghosszabb ideig tartó, legkegyetlenebb ostroma sújtotta. 872 nap alatt közel másfél millióan vesztették életüket, másfél millióan pedig a Ladoga-tó jegén menekültek az orosz tajga irányába. Az ostromot követően néhány százezer, csontsoványra fogyott lakos maradt a rommá lőtt észak-európai városban. Oly mértéktelen háborús károkozás történt, hogy a szovjet vezetés Leningrád megszüntetését, majd északabbra, biztonságosabb helyszínen való újbóli felépítését javasolta, Moszkvához hasonlatosan, alaposan átgondolt szovjet építészeti elképzelések értelmében. Végül nem így történt. Pontosabban így, és mégsem. Egyrészt a cári időszak évszázadai folyamán felépített, döntően klasszicista és barokk épületekkel díszített történelmi városközpontot meghagyták az ostrom torzójaként, viszont déli irányban, a Moszkva sugárút mentén felépítették az új Leningrádot. Végeláthatatlan, nyílegyenes sugárutakkal, ormótlan felvonulási terekkel, szocialista-realista tornyokkal és a szovjet időszak ikonikus szobrászati alkotásaival. Így lett két központja a városnak, két, egymással homlokegyenest eltérő történelmi időszak mai napig látható szimbólumaiként.

A második világháborút követő újjáépítési hullám Szentpétervár történelmi óvárosát is érintette. Lassan, fokozatosan megújultak az épületek, visszanyerte egykori báját a város, ismételten birodalmi pompában tündökölhetett. A restauráció minőségét bizonyítja, hogy a Szovjetunió felbomlásának évében (1991), amikor a település lakossága népszavazáson amellett voksolt, hogy a Leningrád nevet változtassák vissza Szentpétervárra, a városközpontot felvették az UNESCO kulturális világörökségeinek elit listájára. 8000 történelmi épületet. (Összehasonlításként: Moszkvában kettő (!) attrakció, a Vörös tér és a Kreml tartozik ide.) Földünk tíz legfontosabb műemléki együttesének egyike lett.

Házak a csatornaparton (Forrás: Pixabay)

Azóta Európa harmadik legnépesebb városa, a globális idegenforgalom kiemelt desztinációja, évente 15 millió turista látogatja meg. A Néva és a belőle kiágazó, 300 kilométernyi csatornák 42 szigetet választanak el egymástól, ezeket 350 (közülük 12 felnyitható) híd köti össze, városszerte 200 park, 700 tér, 200 múzeum, 270 katedrális, 600 kilométer villamospálya, a világ legmélyebb metróállomása… Felsorolhatatlan, rangsorolhatatlan az a mennyiségű és minőségű kulturális örökség, amellyel Szentpéterváron találkozni. Tucatnyi alkalommal koptattam utcakövezetét, mégsem ismerem a várost. Nyitottnak, könnyen értelmezhetőnek, beszédesnek tűnik, mégis rejtőzködő, titokzatos, befogadhatatlan, olykor nyomasztó.

Örökzöld téma a pétervári időjárás: Szentpétervár látogatására minden időszak egyszerre alkalmas és alkalmatlan – természetesen a szélsőségesen változékony időjárás miatt. Nyaranta a körülbelül 50 napig tartó fehér éjszakák teszik felejthetetlenné a városlátogatás élményét. Június közepén 19 órán keresztül tartózkodik a Nap a horizont fölött, majd alá kúszik és hirtelen narancssárga színnel festi be az égboltot, a vizet és az épületek homlokzatait. (A Szent Izsák-székesegyház 100 kilogramm arannyal fedett kupolája ekkor szó szerint lángol.) Aztán rövid szürkületet követőn ismét megérkezik a Nap. Habár a világ legészakibb metropolisza, nyáron mégis gyakoriak a hőhullámok: 35–37 fokos hőmérséklet is elképzelhető. Ekkor a Péter-Pál-erőd oldalánál több százan telepednek vodkás- és pezsgősüvegekkel, burgonyás, gombás és kapros piroggal, lazacos-tejfölös blincsikivel a Néva menti homokfövenyre, és a szigorú tiltás ellenére bemerészkednek az akár 25 méter mély, kiszámíthatatlan folyó vizébe.

Fél évvel később, télen Szentpétervárt akár -35 fokos zimankó is sújthatja. Néhány órás nappalok és 10–15 órás koromsötét uralkodik a városon. A Néván fél-egy méter vastag jégpáncél alakul ki (erre a XX. század elején villamossíneket helyeztek, ezeken zajlott a közlekedés). Januárban a helyi vasemberek számára (őket nevezik morzsnak, tehát rozmárnak) léket vágnak a folyó jegén, ott mártózhatnak meg a vízben.

A befagyott Néva (Forrás: Pixabay)

A tavasz és ősz pedig néha napsütéses, néha felhős, olykor hetekig ködös, majd orkánszeles. Helyi vicc, miszerint nem szükséges megnézni „A szürke ötven árnyalata” című, 2015-ös romantikus amerikai filmdrámát. Ehelyett el kell utazni Szentpétervárra, ahol a szürke 120 árnyalatát láthatja az ember egy nap (sőt, olykor egy óra) leforgása alatt. A pétervári időjárás szeszélyes, kiszámíthatatlan. A cirkadián ritmust összezavaró nappal-éjszaka szokatlan hosszúsága/rövidsége olyannyira idegszaggató jelenség, hogy irodalomtörténészek úgy vélik, Dosztojevszkij mentális problémáit is ez okozta. Nem kedvelte a várost, nyomasztónak vélte hatalmas épületeit, a mindent uraló sárgásbarna színt, ám legfőképp a nyár véget nem érő világos időszakai, majd telente a hosszú sötét órák tették próbára lelkiállapotát.

Szentpéterváron nehezen lehet eltévedni. Utcahálózata logikusan kialakított sakktábla alaprajzú. Több kilométer hosszúságú, egyenes sugárutak osztják cikkekre a városi szövetet, amelyek gyújtópontjában a Nagy Péter idején épített Admiralitás épülete, valamint annak 79 méter magas, arannyal fedett tűje található. A másik koordinációs pont a Péter-Pál-székesegyház – a Romanovok nyugvóhelye, a birodalom Panteonja – 128 méter magas, úgyszintén aranyozott csúcsdísze. A tájékozódást segítik a városszerte kialakított monstre terek – ha valahol, ezeken érezheti magát az ember igazán sérülékenynek és jelentéktelennek. A Téli Palota és a Vezérkari épület fogja közre a város egyik legszebb terét, a Palota teret. 50 ezer négyzetméternyi köztér (pontosan akkora, mint a szegedi Dóm tér), közepén a 48 méter magas Sándor-oszloppal. Az Auguste de Montferrand által tervezett alkotást a napóleoni háborúkat lezáró dicsőséges orosz győzelem emlékére emeltette I. Miklós cár, bátyja, az előduralkodó I. Sándor cár tiszteletére. 600 tonnás vörös gránitoszlopát 3000 háborús veterán állította a helyére 1834-ben. Az oszlopot és rajta a béke angyala elnevezésű bronzszobrot saját súlya tartja. Az ünnepélyes átadó után viszont olyannyira rettegett Pétervár népe az eldőléstől, hogy csak a tér szélein, az épületek oldalaihoz simulva mertek közlekedni. Montferrand sértve érezte magát, viszont büszke és magabiztos francia építészként elhatározta, minden egyes reggel kutyájával látványosan körbesétálja az oszlopot, ezzel bizonyítva, hogy alkotása stabil, veszélytelenül megközelíthető. Azóta is áll. Igaz, a szovjet időszakban a keresztet tartó angyalszobrot egy Sztálint ábrázoló alkotással óhajtották kicserélni, ám az ötlet nem vált valóra. Ugyanígy a Péter-Pál-székesegyház tornyának tetején lévő aranyozott angyal helyére is Sztálin aranyszobrát tervezték. Egy, az ötletet ellenző találékony elméjű szobrászművész viszont kifundálta, hogy Sztálin szobra a Néva vizében fejjel lefelé fog tükröződni, amely megbocsáthatatlan bűn és súlyos sértés a Főtitkár számára, így lemondtak a megvalósításról.

Ha már magas épületeket említettem: a Nagy-Néva torkolatánál található Lakhta szigete. A globális földgáztartalékok ötödével rendelkező, a világ legnagyobb földgázkitermelőjeként számon tartott Gazprom mamutvállalat itt építette fel új központját, egy 462 méter magas, 87 emeletes futurisztikus felhőkarcolót. Jelenleg ez Európa legmagasabb épülete, a világrangsorban pedig a 14. A tornyot 6 éven keresztül építették, körülötte pedig most is zajlik egy több ezer fős, döntően felső státuszú lakosság és üzleti szolgáltatások számára készülő hipermodern újváros-építés. Szentpétervár megállíthatatlan fejlődését, politikai súlyát és a világgazdaságot irányító globális városok elit csoportjába tartozását szimbolizálja.

Lakhta szigete a Gazprom-toronnyal (Forrás: Pixabay)

Nagyot ugorva a témában, következzék Szentpétervár és a macskák. Több okból kifolyólag a várostól elválaszthatatlan jelképek a macskák. Az ostrom idején az éhező lakosság néhány hónapig táplálékként tekintett rájuk, majd hamar rájöttek, a macskaállomány csökkenésével egyenes arányban növekedett a rágcsálóállomány. Így Rosztov környékéről származó macskákat csempésztek a városba, akik igyekeztek a patkány- és egérinváziót mérsékelni. Az Ermitázs számára is fontosak: hatvan macska él a múzeumban, úgyszintén a rágcsálók ellen. Egytől egyig képzőművészekről kapták a nevüket (Tiziano, Rembrandt, Leonardo, Velasquez, Frans Hals). Nem mellesleg Nagy Katalin volt az, aki elrendelte a macskák múzeumba telepítését… Macskaszobrokban sincs hiány: Elisey és Vasilisa a város leghíresebb macskaalkotásai. Ha valaki úgy tud fémpénzt a szobor talapzatára dobni, hogy az nem esik le, kívánsága valóra válik. A Szentpétervári Állami Egyetem udvarán is felállítottak egy macskaszobrot. Azon állatokra emlékeztet, akiken állatkísérleteket hajtottak végre. A városban mindenhol kóborló, ám kiváló egészségnek örvendő, barátságos macskákkal találkozni. Az ostrom alatti segítségüket nem feledi a lakosság, tisztelik, szeretik és gondozzák őket.

Az esszé végére a világ nyolcadik csodája. Szentpétervártól 30 kilométerre található a Carszkoje Szelo-i Katalin-palota legnevezetesebb attrakciója; a Borostyánszoba. 1716-ban ajándékozta I. Frigyes Vilmos porosz uralkodó szövetségesének, Nagy Péter cárnak az 55 négyzetméteres, 350 féle, különböző színárnyalatú, 6 tonnányi borostyánnal és értékes drágakövekkel borított falú alkotást. A második világháborúig a cári birodalom gazdagságának jelképeként tartották számon. Ekkor a németek összecsomagolták, elvitték Königsbergbe, ahol a háború utolsó évében elpusztult. Sosem jutottak a nyomára, csupán darabjai kerülnek elő (mai napig). 1979-ben döntés született a Borostyánszoba újjáépítéséről, amellyel 2003-ra, a város fennállásának 300. évfordulójára végeztek. Azóta naponta 16 ezren zarándokolnak el ide.

Mielőtt belefulladnék a város bemutatásába, befejezem.

A Bronzlovas (Forrás: Pixabay)

Szentpétervár nem Észak Velencéje, sem Észak Párizsa. A város olyannyira egyedi és megismételhetetlen, hogy súlyos hiba lenne európai nagyvárosokkal összehasonlítgatni. Épp emiatt túlzottan leegyszerűsítőnek vélem Szentpétervár esetében a szép jelzőt is. Egyáltalán nem magyarázza el, milyen a város, milyen hangulatot áraszt, milyen benyomást tesz az oda utazókra. Szentpétervár sokrétű, bonyolult, kissé nagyképű, mértékvesztett, olykor túldíszített, túlszínezett, túlszabályozott. Elbűvölő és feszélyező egyben. Kétségtelen, a Téli Palota, a Szent Izsák aranykupolája, a Néva sötétkék vize, az éjszakai napsütés végérvényesen belevackolja magát az oda látogatók gondolataiba. A hatás fokozása érdekében, mielőtt hazaindulnának, javasolt a Nagy Péter cárt ábrázoló Bronzlovas szobornál rituálisan búcsút venni a várostól. Ott elnézni a Néva felé, majd visszatekintve merengeni a cár büszke tartásán, elszánt tekintetén, kaján vigyorán. Innen Péter kétszázötven éve csodálja megvalósított álmát. Oroszország Szentpétervár felépítésével ablakot nyitott Európára. Igaz, ezt az ablakot rövidebb-hosszabb időszakra igyekeztek bezárni, ám végérvényesen nem sikerült. 1703 óta nyitva áll.

Európára ablakot
Itt vágjunk;
tenger mossa lábunk!
Ide hajó hajót követ,
Vendég hozzánk mindig jöhet,
Vele kedvünkre lakomázunk.
… az ifjú város, ím,
Az éjféli országok éke,
Mocsarak süppedékein
Büszkén emelkedett a fényre…

(Puskin: Bronzlovas)


Szentpétervárról még:

Izsák Éva: Székesegyházzal elmesélt történet

S. Nagy Katalin: Az Ermitázs homlokzata mögött

Békési László: A teljesen nyitott és teljesen zárt város