Városesszé-sorozatunk utolsó felvonásaként szülővárosunkról írunk. Naiv fejjel azt gondoltam, ennél egyszerűbb feladatot keresve sem kaphatnék. Gödöllőről napokig, hetekig képes lennék regélni, köszönhetően kivételesen szerencsés helyzetemnek. Édesapám három évtizedig a város önkormányzatiképviselő-testületének tagjaként, a gazdasági bizottság elnökeként – amióta eszemet tudom – a város szeretetére, a várossal kapcsolatos közügyek iránti érdeklődésre, a város problémáival, jövőjével kapcsolatos közös gondolkodás iránti fogékonyságra nevelt. Édesanyám két évtizedig foglalkozott a Gödöllői Szociális Intézet keretein belül szerencsétlen sorsú családokkal és hajléknélküliekkel. Így a városi társadalom alsó státuszú rétegeinek életkörülményeiről, mindennapi megélhetési problémáival, lélekölő történeteiről is első kézből kaptam információkat.

Nagymamám a város első kinevezett gimnáziumi tanára volt (angol–magyar szakos), illetőleg az első amatőr irodalmi színpad alapítója. Irodalom iránti fokozott vonzalmának köszönhetően (nevezzük inkább rajongásnak) elkészítette Gödöllő irodalmi emlékei című könyvét, amely több évtizednyi megrögzött kutatómunka eredményeit foglalja össze. Gyermekkoromban gyakran hívott el magával, beültünk Trabantjába, és elkocsikáztunk azokhoz a házakhoz, ahol többek között József Attila és Mikszáth Kálmán vendégeskedett, ahol Ottlik Géza megírta az Iskola a határon című művét, ahol Ady Diósy Ödönné Brüll Adélt látogatta, ahol Sík Sándor gyermekkorát töltötte. Nagyapám gyógypedagógusként három évtizedig foglalkozott gyengén és közepesen súlyos értelmi és testi fogyatékos, illetve tanulási zavarokkal küzdő gyermekekkel. Ő fedezte fel Bada Márta cigány származású festőművészt, akinek posztimpresszionista, expresszionista és absztrakt stílusú alkotásait több évtizednyi munkássága alatt vatikáni, New York-i, helsinki, bécsi, londoni, párizsi múzeumok, atelier-galériák falain állították ki. Mindketten kiváló oktatókként megkapták a Gödöllő Város Gyermekeiért, Ifjúságáért Díjat. (Szerintem én büszkébb voltam rájuk, mint ők saját magukra.)

Úgy vélem, ilyen háttérrel nem meglepő az átlagon felüli lokálpatriotizmus, a város iránt érzett csillapíthatatlan szeretet, a város ügyei iránt érzett felelősség. Így rájöttem, hogy nem tudok Gödöllőről röviden, objektíve esszét írni. Egy olyan városról, ahol az egész életemet töltöttem, ahol gyakorlatilag az összes utcához, térhez, épülethez, szobrászati alkotáshoz, rendezvényhez, fához személyes emlékek fűznek, nem lehet írni. Talán ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mintha Édesanyámról kéne írnom. Hogyan? Egy édesanya–gyermek kapcsolat olyannyira sokrétű, megdöbbentően szoros és bensőséges, érzelemgazdag, titkokkal övezett, hogy a magyar nyelv árnyaltsága ellenére sem tudná mindezt kifejezni. Képtelennek mutatkoznék Édesanyámról írni, és ez így helyes…

Így Gödöllővel kapcsolatos érzéseimet nem hozom felszínre, helyette néhány nevezetesség, kedvcsináló a város alapos megismerése céljából.

Kezdhetném unalomig ismételt és köztudott információval, mint: a budapesti agglomeráció keleti kapuja, az ország legnagyobb alapterületű barokk kastélykomplexuma, Erzsébet királyné kedvelt elvonulási helyszíne, számos nagybányai festő-, szobrász- és iparművész által alapított Gödöllői Művésztelep, szecessziós városközpont, az ország legnagyobb agrár-felsőoktatási intézménye, Teleki Pál sírja, 1933-as cserkész jamboree, Blaha Lujza, Hegedűs Gyula, Domján Edit, Pécsi Ildikó egykoron kedvelt üdülőhelye/otthona, a 2011-es EU soros elnökség helyszíne, a Gödöllői Vívócsapat, az ország három legfontosabb Mária-kegyhelyének egyike (Máriabesnyő), a felsorolás napestig folytatható. Viszont eszembe jutott kamaszkorom egyik kedvenc olvasmánya, Gobbi Hilda Közben című könyve: a színművésznő életrajzának összefoglalója. Ez a könyv úgy kezdődik, hogy nem fog sem kiemelkedő szerepekről, híres barátságokról, remek rendezésekről, pompás premierekről írni, hanem olyan részletekbe avatja be az Olvasót, amelyek a háttérben, a rivaldafénytől távol zajlanak, mégis nélküle sem a Nemzeti Színház, sem maga Gobbi Hilda nem létezne. Így elhatároztam, olyan helyszíneket, épületeket, szobrokat mutatok be röviden, amelyek mellett szinte minden helyi lakos és Gödöllőre érkező látogató elhalad, ennek ellenére nem kerülnek a figyelem középpontjába.

A Gödöllői Agrártudományi Egyetem (ma Szent István Egyetem) Gazdaság- és Társadalomtudományi Kara, 1964 (Fotó: Fortepan / Tóth Károly dr)

A város egykori szecessziós stílusú községházája (jelenleg Erzsébet királyné Szálloda) uralja a főteret. Azt a közteret, amelynek a Virágos Magyarországért pályázat keretében odaítélték a „Magyarország legszebb főtere” díjat. A tér érdekessége, hogy szerteágazó, több kisebb, intim terecske kapcsolódik hozzá. Az egyik ilyen tér közepén található az 1984-ben átadott Tulipános-kút, ahol a tulipán virágba borulásának mozzanatait (bimbókezdeményt, félig kinyílt bimbójú, virágba borult és feslő virágú tulipánt) látni. A virágalkotások Zsolnay-kerámiából készültek. Néhány éve díszkivilágítást kaptak, amely remekül ellensúlyozza a körülötte magasba emelkedő három darab tízemeletes tömbház monoton homlokzatát. Gyermekkorom eltökélt célja volt a legmagasabb (tehát a virágba borult) tulipán megmászása. Meg is tettem, aztán kaptam is érte dorgálást Nagyapámtól. („Kisunokám! Köztiszteletben álló ősi református családhoz tartozol. Mit fognak szólni az emberek?”)

2015. április 11-én, József Attila születésének 110. évfordulóján a főtéri református templom előtt leplezték le a Kis Balázs-szobrot. Az alkotás az Altató című versnek állít emléket, amelynek helyi kötődése is van. A költemény egy itt élő kisfiúnak, Gellér Balázsnak íródott, aki az ugyanitt élő Ottó Ferenc zeneszerző unokaöccse volt és aki – úgy tűnik, József Attilát jóstehetséggel is megáldották – („tűzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász!”) valóban katona lett. A bohókás küllemű szoborfiú kezében üveggolyót tart. Ez eredetileg valóban üvegből készült, ám a téren áthaladó összes gyermek könyörgött apjának/anyjának/nagyszülőjének/dadusának, hogy emelje fel és hadd érintse meg az üveggolyót. Az erősebb érintésektől (ütés-rúgás) több alkalommal földre esett az üvegdarab, így jobbnak látták egy világosszürke színű kővel helyettesíteni azt. (Utóbbi persze már nem olyannyira kísért érintésre…)

Gödöllő az ország egyik legzöldebb városa. Talán nincs is még egy olyan település, amelynek városközpontját három hatalmas park határolná (Alsó-, Felső- és Erzsébet park). Ezek közül az Alsó-park nem csak a városi rendezvények közkedvelt helyszíne, hanem itt található az utolsó szovjet katona 1991. június 19-i kivonulásának, majd az azt követő szabadságnak emléket állító, 1992-ben átadott Világfa. A szabadság szimbólumával szemben pedig az emberi szenvedés szimbóluma. A 2011. március 11-i fukusimai földrengés és szökőár áldozatai emlékére a tragédiát követő májusban a Királyi Kastélyban ülésező ASEM (Ázsia – Európa Találkozó) 50 résztvevője 50 japáncseresznyefát ültetett el. Így, a fák felcseperedésével a Sakura Gödöllő turisztikai programkínálatának – vélhetően – kiemelkedő elemévé válik.

A gödöllői Erzsébet park a 4. Nemzetközi Cserkész Világtalálkozó (Jamboree) idején, 1933-ban (Fotó: Fortepan / Fortepan)

Másfél évtizede futok rendszeresen, és rengeteget. Lehetőleg holtidőben, egyes egyedül a gödöllői egyetem mögötti erdőben. Az itteni futásra általam kijelölt útvonalak egyike elhalad egy fák fölé magasodó, bizarr torony mellett. Az egyetemi víztornyot 1955-ben adták át, észak-európai neoklasszicista stílusban épült, nyers téglafelületekkel tagolt falú építmény jelenleg rozsdás drótkerítéssel elzárt, a zöld vegetáció mögé bújó ipari műemlék. Tetején acélszerkezetű kilátó, ahonnét a Gödöllő-dombság teljes területét, sőt a Budai-hegység, Pilis, Visegrádi-hegység, Börzsöny és Naszály sziluettjeit is belátni. A torony csúcsán hatalmas szélkakas (Megyeri Barna alkotása), míg főbejárata fölött Borsos Miklós Arion és a delfin mitológiai történetét megörökítő domborműve található. A torony Napóraként is funkcionál, az óramutató szerepét a rézkakas árnyéka tölti be. Ez halad végig a torony köré szabályos rendbe elhelyezett, mészkőből faragott zodiákus jegyeket ábrázoló oszlopokon. Az alkotásokra borostyán futott. A buja aljnövényzetű erdő, az elhanyagolt borostyánok és az elő-előbukkanó szürkés mészkőszobrok engem Angkor Wat templomegyüttesére emlékeztetnek.

2019 a Nemzetközi Bauhaus éve volt, az építészet modernizálását célul tűző weimari Bauhaus-iskola megalapításának 100. jubileuma. Ekkor több tucat, a Bauhaus-ideológia alapján tervezett épületet újítottak fel, rendeztek bennünk kiállításokat, kezdeményezték műemlékké nyilvánításukat. Reménykedtem, hogy egyik legkedvesebb gödöllői épületem, a Bezsilla-villa iránti érdeklődés is fokozódik, esetleg restaurálásra kerül. Nem így lett… Az említett ház a harmincas években épült modernista stílusban, Rákosi Pál tervei alapján a Rákos-patak partján, dr. Bezsilla István gödöllői takarékpénztári ügyész számára. A két világháború közötti progresszív építészet egyik legkiemelkedőbb alkotása a teljes budapesti agglomerációban! A II. világháborút követően üresen állt (állaga romlott), majd a rendőrség vette birtokba. Őket követte 1986-tól az egykori Agrártudományi Egyetem, amely berkein belül mezőgazdasági irányultságú szakpedagógusokat oktattak itt – ez a képzés akkor országosan egyedülállónak számított. 2006 óta azonban üresen áll. Urbanisztikai sokkot okoz az épület elhelyezkedése: jobbról egy szocialista korszakból származó ötemeletes paneltömb, másik oldalán egy parkolóként funkcionáló foghíj és betonfal, szemben az autóbusz-pályaudvar és a város legnépesebb lakótelepe, mögötte pedig egy jelentéktelen kockaépületekkel körbeépített köztér található. Az épület körüli fák olyannyira megnőttek, hogy gyakorlatilag észrevehetetlenné és jelentéktelenné változtatták a házat. Szomorú sors egy kivételes adottságú, értékes épület számára. Reménykedjünk a szakma erejében és az épület megmenekülésében.

Az 1933-as Cserkész Jamboree 10. évfordulója alkalmából nagyméretű cserkészszobrot emeltek a Királyi Kastély előtti park szélén. Az alkotás néhány évvel később, a II. világháborúban/vagy azt követően eltűnt (állítólag bebetonozták a Gödöllőt átszelő főút talapzatába – élénk fantáziájú Nagyanyám elmondása alapján). A cserkészszobor eltűnt, a mellette lévő parkos területen viszont felépült a Petőfi Sándor Művelődési Központ, a dinamikus szocialista városfejlődés szimbolikus épülete. (Mai napig uralja a városközpontot mogyoróbarna színével és monumentális homlokzataival.) A jelenleg Művészetek Háza nevet viselő kultúrintézményt aluljáró köti össze a város főterével, amelynek fehér falára közel két évtizede a Föld Napja alkalmából Gödöllő oktatási intézményeinek diákjai festenek – évente változó tematikában – alkotásokat. (2020-ban a városhoz kötődő modern művészeti stílusok kaptak szerepet.) Az említett szerencsétlen sorsú cserkészszobor helyén 1982-ben avatták fel a könyvet olvasó Vladimir Lenin ülőszobrát. Ugrásnyira a Királyi Kastélytól. A szocialista ideológia értelmében a gödöllői kastély nyaralóhely jellege történelmi igazságtalanságnak tekinthető, így a Lenin-szoborral szimbolikusan is visszaadták a parkot a gödöllőieknek. A rendszerváltást követően, 1990-ben a szobrot a Városüzemeltetési Szolgálat telephelyére szállították – történelmi igazságtétel gyanánt? –, ahonnan 2006-ban került el a budapesti Memento Parkba.

A szobor mellett volt a város híres cukrászdája, a Pálma. Itt gyakran ettünk fagylaltot. Én puncsot. Mindig csak egyetlen egy gombócot. Már akkor a mértékletességre neveltek. Nyughatatlan gyerekként puncsfagyival a kezemben rohangáltam, és ha nem estem hasra, a futkározást követően előszeretettel üldögéltem a Lenin hűlt helyét jelző posztamensen. (Talán ez is történelmi igazságtétel volt…) Az egykori cserkészszobor helyén Kisfaludi Strobl Zsigmond Cserkészfiú elnevezésű kisplasztikája felnagyításával készített bronzszobor áll 1994 óta. Ennek talapzatán négy bronzrelief található, egyike a már emlegetett Nagyanyámat (Halászné-Várady Ildikót) ábrázolja, aki 1990-ben újraalapította a Magyar Leánycserkész Szövetséget.

A főtér kellős közepén található a város nemzetközi jelentőségét jelző Világbéke Gong. A Bali szigetén 2002-ben elkövetett robbantásos merénylet áldozatainak emlékére az indonéz Világbéke Bizottság hozta létre ezt az alkotást, melynek azóta több példányát állították fel a Föld különböző pontjain. Európában először Gödöllőt választották ki helyszínül. A gong két méter átmérőjű, 150 kilós, egy indonéz szobrászművész alkotása. Az alkotás a világbékét és a Föld népeinek testvériségét hirdeti: középen a kék földgolyó színesre festett kontinensekkel, e körül a főbb világvallások szimbólumai, végül a Föld országainak zászlói. A békét kéne eszünkbe juttassa, mégis, nincs év, hogy akár a vallási szimbólumokat, akár a zászlókat ne érné vandalizmus. Mélységesen elszomorít az ehhez hasonlóan gyáva és értelmetlen rongálások sokasága, a lélek mélyén fortyogó és bármelyik pillanatban feltörő gyűlöletet juttatja eszembe.

A Csörsz-árok a valaha elkészült legmonumentálisabb Kárpát-medencei építmény. Egy hatalmas ókori védőműrendszer (az árokból és töltésből álló, faszerkezettel is megerősített védősánc) a Dunakanyar vidékéről indul ki, végighalad az Alföld északi részén, majd délre fordulva az Al-Dunánál ér véget. Az egész árokrendszer hossza 1260 kilométer, szélessége 3,4 és 10 méter között változik, mélysége 1,5–3 méter a jelenlegi szinttől mérve. A megmaradt sáncok körülbelül 2 méter magasságúak. Az árokrendszert valószínűleg I. (Nagy) Constantinus császár korában építhették másfél évtized alatt, 5–6 ezer ember munkájával. Egyik legépebb szakasza Gödöllő és Valkó között található. Ennek helyreállítási és turisztikai célzatú hasznosítási munkálatai a közeli jövő tervei között szerepel.

Mivel a felsorolás hetekig folytatható, itt felfüggesztem.

Végezetül köszönet Gödöllőnek azért az irigylésre méltó, minőségi középvárosi életformáért, amelyet három évtizede biztosít.


Szülővárosokról még:

> S. Nagy Katalin: Szülővárosomról – Nagykanizsáról

> Izsák Éva: Idegenvezető villamos a városban – Miskolc

> Békési László: Vác rabja