Az 1920-as években számos olyan művészi kísérlet ütötte fel a fejét, amely a zene, a festészet és a film különböző határain mozgott. Az egyik legfontosabb kísérletező ezen az új, interdiszciplináris területen a magyar László Sándor (Alexander László) volt, aki különösen szín-fény zenéjéről vált ismertté (Farblichtmusik az eredeti kifejezés németül), és új művészeti törekvéseivel először 1925-ben, a németországi Kielben jelent meg.
Ahogyan a mellékelt, 1925 körüli rajzon látható, László szín-fény zenéjének előadása kapcsán a termet három részre osztották: az előtérre a közönséggel; a színpadra a zongoristával; és hátul egy nagy vászonra, melyet vetítésre használtak. Összesen négy nagy és négy kisebb vetítőt alkalmaztak. Az utóbbiak a színpad elé voltak felszerelve. László célja az volt, hogy a zenét színekkel és formákkal vegyítse, új típusú művészi szintézist hozzon létre, amihez mintegy védjegyként a Farblichtmusik kifejezést használta.
A koncerteken a zongorista maga László volt, aki egyébként 1895-ben született Budapesten, László Sándor néven. A konzervatóriumban zongorát, zeneszerzést és karmesteri tanulmányokat folytatott. 1915-ben Berlinbe, Németországba költözött, és utónevét Alexanderre változtatta. Sok koncertet adott, és úgy tűnt, hogy nagyszerű karriert fog befutni mint zongorista. László igen virtuóz játékos volt. 1920–22 között 31 Welte-Mignon-tekercset vett fel, többnyire Beethoven és Schubert szimfóniáinak átiratait. Ezenkívül a Drezdai Filharmonikus Zenekart is dirigálta, és 1921-ben egy nagyobb svédországi turnén vezényelte zenekarát.
Ekkoriban, 1920 körül fogant meg benne a zene és a festészet ötvözésének ötlete, amely kapcsán sem a vizuális művészetet, sem a zenét nem rendelte alá a másiknak. Gyermekkora óta szinesztetikus jellegű képességekkel rendelkezett, amelyet tudatosan felhasznált arra, hogy zongorajátékát „szebbé” tegye. Most, 1920 körül meg akarta mutatni ezt a nyilvánosság előtt is.
Ennek érdekében elkezdett együttműködni Matthias Holl német festővel. Holl László ötletei alapján akvarellképeket festett, amelyek szorosan épültek a zenész zongorázás közben megjelenő vizuális asszociációira. Ezek a képek kapcsolatban álltak László valamelyik szerzeményével. A festményeket dia-üvegekre vitték, másolták át, hogy nagy méretben kivetíthetőkké váljanak. Négy vetítőt használtak, egyféle keverő beiktatásával, amelynek segítségével a vetítést irányítani, összefogni lehetett. Lényeges momentum, hogy a vetítőket sajátos módon alakították át. László olyan mechanikai újításokkal bővítette a rendszerét, mint például színmoduláló szűrők és speciális kerekek alkalmazása a vetítők elé helyezve. Ily módon egyesíteni tudták a forgó geometriai alakzatok képeit a vetítéssel, a festményekkel. Ezek a megoldások tehát további szín- és alakváltozásokat, variációkat tettek lehetővé.
A koncertek során a magyar származású művész általában a színpadon zongorázott, míg munkatársai működtették a vetítőket, eszközöket. László 1925-26-ban összesen három kompozíciót publikált. Mindegyik zongorára készült, melyhez színes fényeket kapcsolt: Álmok op. 9 öt tételben; op. 10: tizenegy Előjáték és op. 11: Szonatina három tételben. A kotta felett László utasításokat adott a színek lejátszására vonatkozóan. A színes fényt háromoldalú ernyőre, vászonra és a képernyő tetejére szerelt speciális felületre, konstrukcióra vetítették. László zenéje alapvetően hangnemi, gyakran hármashangzat-alapú, amely kromatikus alterációkkal van kiegészítve, fűszerezve. Ezek a kísérő szólamokban jelentkeznek. Virtuóz romantikus szalonzene stílusban íródott darabokról van szó, impresszionista elemekkel fűszerezve.
László három különböző típusú szín-fény zenét fejlesztett ki:
1. Fény-ornamensek. Az ötlet az volt, hogy a zenét és a fényt azonos hangulat alapján egyesítsék. A kaleidoszkópszerű színes ornamenst a terem nagy felületére vagy mennyezetére vetítették, miközben szólt a zene. A kép az előadás során nem változott, és minden kompozícióhoz külön szín tartozott.
2. Orosz szín-zene. Itt a koncepció az volt, hogy a fénnyel alapozzák meg az összhatást. A zene szerepelt kiemeltként, míg a fénynek és a színeknek alárendelt szerep jutott. Példának okáért László Scriabin egy etűdjét vagy Rachmaninoff néhány darabját játszotta; egy idő után az egész terem megtelt színes fénnyel. Perceken belül a színes fények változtak.
3. Valódi Farblichtmusik. Ez egy filmvetítéshez hasonlított, mivel csak a vásznat használták felületként, a mennyezetet viszont nem. Az ötlet itt az volt, hogy olyan szintézist kapjon a néző, amelyben a zene és a festészet egyaránt fontos művészetként, tehát egyenrangúan jelenik meg. Az ilyen típusú szín-fény előadáshoz László saját kompozícióit játszotta, miközben festményeket mutatott, amelyeket Holl kifejezetten ehhez a művészeti formához, illetve produkciókhoz készített.
1925–27 között László Németország-szerte több mint 1000 szín-fény zene előadást tartott. Hatalmas volt a népszerűsége, például a düsseldorfi GeSoLei félévig tartó kiállítás során több mint 40 000 ember vett részt sajátos művészeti előadásain. Ezekről az eseményekről több száz beszámoló, cikk jelent meg különböző országok újságjaiban és magazinjaiban.
Fontos ezen a helyen megjegyezni, hogy 1925-ben a filmek fekete-fehérek és még mindig némák voltak. Zenét hallgatni, közben nagyban kivetített mozgó, színes képeket látni, befogadni hozzá teljesen új élmény volt az akkori közönség számára.
Míg a kritikák széles skálán mozogtak, az új művészeti forma születésétől a giccsig címkézve László produkcióit, azért mégis a negatív vélemények voltak túlsúlyban. Leginkább arról szóltak ezek, hogy a kép-zene kombinációk nem érthetők, teljesen szubjektívek és felcserélhetők. Többen azt írták, hogy a szín-fény zene nem magas művészet, hanem valamiféle dekoratív műfaj.
1927 végén László elfordult a szín-fény zenéjétől, és elkezdett karmesterként működni és filmzenéket komponálni. Mivel félig zsidó származású volt, 1933-ban menekülnie kellett a nácik elől. Először Budapestre ment, majd 1938-ban Moholy-Nagy László segítségével New Yorkba emigrált. Itt visszatért szín-fény zenéjéhez, és azon dolgozott, hogy továbbfejlessze a technikát, műfajt. A zeneszerző ifj. John W. Haussermann-nal együtt megalapította az American Colorlight-Music Society-t. Újra készített szín-fény zenéket, de egyetlen fellépése sem bizonyítható ebből az időszakból. Azonban 1939-ben két előadást tartott, illetve dolgozott ki a szín-fény zene történetéről.
1943-ban László ajánlatot, munkát kapott Hollywoodban. Odaköltözött, és mintegy 35 film és számos tévésorozat zenéjét komponálta meg. Filmzenéi, melyek főleg alacsony költségvetésű produkciókhoz készültek, több műfajt érintettek: melodrámát, krimit, gyerekfilmet, kalandfilmet és tudományos fantasztikus munkát. Bár a szín-fény zene ekkorra már egy lezárt fejezet volt az életében, filmzenéjével mégis a képek és a zene ötvözésén dolgozott. 1970-ben hunyt el Los Angelesben, alig néhány nappal a 75. születésnapja előtt.
László szín-fény zenéje az 1920-as évek egyik tipikus avantgárd megnyilvánulásának tekinthető az absztrakt film összefüggésébe ágyazva. Ezzel az új művészeti formával László úttörőjévé vált annak, amit ma vizuális zenének nevezünk.
Függelék
2006-ban egy német nyelvű könyv jelent meg Szín – Fény – Zene. Szinesztézia és szín-fény zene címmel (Farbe – Licht – Musik. Synästhesie und Farblichtmusik, szerkesztette: Natalia Sidler). Ez a munka egy komplex művészeti-tudományos projekt eredménye a svájci zürichi konzervatórium irányításával. A projekt egyik része László szín-fény zenéjének rekonstrukciója, pontosabban új változatának elkészítése volt. Ehhez Oliver Schnyder zongoraművész László több szerzeményét is rögzítette, Jan Schacher médiaművész pedig elkészítette saját vizuális verzióját, amelyet eredeti dokumentumok ihlettek, illetve azon alapultak. E könyv mellett 2009-ben egy DVD is megjelent Sidler szerkesztésében: Color – Light – Music. Synesthesia & Color-Light-Music (Art Adventures).
A tanulmány a „Vizuális AKUsztika/Visual ACOUstics” szimpóziumon elhangzott előadás írott változata (Kaposvár, 2015). Angolból fordította Gyenes Zsolt (2021).
