Németh Géza írja az Artézi Galériában rendezett, Pixelkrónikák című kiállításhoz készített katalógus előszavában, hogy a két kiállító, Spitzer Fruzsina és Ruzsa Dénes együtt és külön is lényegében az entrópiával, vagyis az idővel foglalkozik. A kiállítás anyaga is erről győzheti meg a befogadót. Mind a képek (elektrográfiák), mind a videómunkák a köznapi értelemben vett idő egy-egy szeletét tárják elénk.
Láng Eszter: Milyen módon alkalmazzátok Carlo Rovelli időfogalmát az elektrográfiák és videók megalkotásának folyamán, hogyan kerül kapcsolatba a tudományos elmélet a saját elképzelésetekkel?
Ruzsa Dénes: Az idő, a létezés, célunk a világban – ezek a kérdések mindig is foglalkoztatták az emberiséget. Sokáig úgy gondolták, hogy az idő múlása állandó és a múlt jól megkülönböztethető a jövőtől, de Einstein felismerte, hogy a sebesség és az idő között kapcsolat van, máshogy telik az idő egy mozgásban lévő test és egy álló helyzetben lévő test számára. Ennek illusztrálására hozta fel híres ikerparadoxon elméletét. Arra a kérdésre, hogy mi történik most a világegyetem egy másik pontjában, nem lehet válaszolni. Az idő a térrel is összefüggésben van, ezért is fogalmaz Rovelli úgy, hogy a világ eseményekből, és nem dolgokból áll. Hiába ugyanazok a természet törvényei itt a Földön és a világ egy távoli pontján, mégis, amit mi a világról gondolunk, az csak erre a helyre, erre a szűk környezetre igaz, ugyanakkor mi egy jóval nagyobb rendszer részei vagyunk, és ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Martin Rees is rávilágított arra, hogy két világ között állunk, a makro- és a mikrovilág határán, csak közvetett bizonyítékaink vannak az atomok belső szerkezetére és a nagy testek körül meghajló téridőre. A kiállított műveken a két világ ütköztetése, a látható mögött rejtőző láthatatlan sejlik fel.
Mit jelent számotokra mint képzőművészek számára az idő?
RD: Számomra nagyon inspiráló Caspar David Friedrich időfelfogása. Munkáin nem a tájat látjuk önmagában, hanem az érzést, amit kivált az alkotóból, a nézőből, a tájjal való kapcsolat realizálódik. Friedrich képein sokszor látjuk, hogy a tér nem ér véget a kép széleinél, egy hatalmas rendszer részeként jeleníti meg a földi tájakat, az embereket. Képein az időtlen táj jelenik meg, erre a gondolatra épül a Kvantumkrónikák című videóm.
Ruzsa Dénes Terraformálás XVI, 2022
Spitzer Fruzsina: Nagyon izgalmas időszakot élhetnek meg a napjaikban alkotó művészek, ugyanis most van az az időszak, amikor a nyílt forráskódú vagy éppen szabad felhasználású ingyenes szoftverek könnyen hozzáférhetőek az alkotók számára, a digitális művészet demokratizálódott. Az összetett, több bonyolult munkafolyamatból álló koncepciók megvalósítása korábban csak a nagy stúdiók számára volt kivitelezhető. A digitális környezet és az internet számtalan lehetőséget biztosít új, eddig még nem bejáratott médiagyakorlatok létrehozására.
Spitzer Fruzsina: Drótvázas Entitások IV, 2023
Kérdésedről még eszembe jut, hogy a kiállítás kapcsán többen megjegyezték: grafikáink képi világa és stílusa teljesen eltérő. Dénest a táj foglalkoztatja, engem pedig a figura, mégis közös videómunkáinkban felfedezhető az együttgondolkodás. A megmozduló kép, az állókép és a mozgókép határán elhelyezkedő műtípus és az animáció talán az, ami „a közös” időt is jelenti számunkra.
A technikai eredményeket hogyan tudjátok felhasználni a képalkotás folyamán?
RD: A kiállítást és az itt bemutatott alkotásaimat az űrkutatás, a képzőművészet és a technológia kapcsolatának kérdései inspirálták. Űrszondák és roverek krónikáiból ismerjük meg a világot, tágabb környezetünk tájait. Nap mint nap találkozhatunk a világűr mediatizált képével, ezek párhuzamos univerzumokként jelennek meg számunkra. Grafikáimnál a reprodukciós eszköz produkciós apparátussá válik, több munkámban is az internet segítségével irányítható robotteleszkópot használtam.
SF: A művészetet sohasem hagyta hidegen a kor kifejező eszközeinek alternatív használata. Fontos kérdés számomra, hogy a számítógép alkalmazásának lehetőségeit figyelembe véve mi történik akkor, amikor a számítógép már nemcsak eszközként lesz jelen a művészek kezében, hanem társként is részt vesz az alkotásban. Walter Benjamin A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában című tanulmányában írja, hogy „[…] sok hasztalan eszmefuttatást pazaroltak annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy vajon művészet-e a fotográfia. S történt ez anélkül, hogy feltették volna az előzetes kérdést, ti. vajon a művészet összjellege megváltozott-e a fényképezés feltalálásával”. A 21. század kezdetén pedig feltehetjük a kérdést, hogy a digitális technológiák, a mesterséges intelligencia kreatív felhasználása hogyan változtatja meg a művészetet.
Spitzer Fruzsina: A számítógép, aki szeretett engem, 2023
A számítógép, aki szeretett engem című grafikám címét például egy, a természetes nyelvek feldolgozására képes chatbot adta. A Drótvázas entitások sorozat pedig olyan virtuális lényeket tematizál, akik nagyon erősen köthetőek a számítógépes, konstruált világhoz, esetlenségük azonban szerethetővé teszi őket.
Érzésem szerint minden alkotásotoknak van társadalmi relevanciája. Ez szándékos részetekről, vagy a témák önmagukban is ezt eredményeznék?
RD: Minden művészet a világ megfigyeléséről szól. A földi helyeket és jelenségeket már viszonylag jól ismerjük, ez egy „varázstalanított” világgá alakult át. Ha az űrtávcsövekbe nézünk, akkor egy ismeretlen, mégis ismerős világ képe tárul fel előttünk. A technomédiumok számunkra új világokat mutatnak meg, de a látottakat nekünk, egyedül kell megfejtenünk, értelmeznünk. Ha a társadalom beépíti ezeket a tapasztalatokat a mindennapjaiba, akkor nem háborúkról és gyilkosságokról fog szólni történelmünk, hanem olyan korokról, amikor az emberiség megismeri a körülöttünk lévő világot. Számomra az űrművészet is erről szól.
SF: Közös munkákban a Lebegő világot Max Tegmark elmélete inspirálta, szerinte az élet három szakaszra osztható: Élet 1.0 (biológiai szakasz): saját hardvere és szoftvere kialakul. Élet 2.0 (kulturális szakasz): saját hardvere kialakul, szoftvere nagy részét megtervezi. Élet 3.0 (technológiai szakasz): hardverét és szoftverét is megtervezi.
Fruzsina, a saját, illetve a korán elhunyt családtagjaid életéből indultál ki, amikor néhány fotóból felépítetted a filmedet. Mi indított erre? Milyen technikai eszközöket használtál fel ahhoz, hogy megmozdítsd az alakokat? Milyen kérdések és problémák merültek fel az alkotás folyamán?
SF: A portrékép a legrégebbi és legnépszerűbb műfajok egyike. A művészet eredetmondája is az arc megőrzésének vágyához fűződik. A portréfelfogás és ábrázolásmód korok és divatok szerint változott. A technikai kép feltalálásával a fotográfia vált a portrékép új eszközévé. Az expozíciós idő lerövidülésével, a látszólagos valósághűség miatt igen népszerűvé vált és a metszetekkel együtt a tömegmédia szerepét kezdte betölteni. Manipulált emlékek II. című munkámban a portré területén a mesterséges intelligencia (MI) alkalmazásával bekövetkező változások érdekeltek. Napjainkban számtalan olyan szoftver, plug-in és telefonos applikáció érhető el a felhasználók és kreatív szakemberek számára, amelyek az arc retusálását vagy manipulációját teszik lehetővé. Úgy tűnik, a mai algoritmusok nagy része, ahogy klasszikus előképeik, valamilyen egységes szépségideál követésével, szépítő filterek alkalmazásával működik. Projektemben az algoritmussal történő portréfotó-manipuláció egy másik útját alkalmaztam, a családi fotóimon szereplő személyek újraalakítását kíséreltem meg, de nem az ideálportré gondolatiságának jegyében, hanem a technológiai újításoknak köszönhetően olyan imaginárius személyek létrehozásával, akik a virtuális világban élhetik tovább életüket. A képeken szereplő személyek a fizikai valóságban már nem élnek, viszont a virtuális valóságon keresztül a néző szemébe néznek, arcjátékkal kommunikálnak.
Mire lehet felhasználni az új technikákat, kell-e félni tőlük? Ezt mindkettőtöktől kérdezem.
RD: Az űrszondák és a műholdak olyan technológiai protézist alkotnak, amelyek kiterjesztik az emberi érzékszerveket, Barry Vacker szerint a „médiacén” korszakában élünk, a mediatizált civilizáció átalakítja az érzékelésünket. A közösségi médiumok minket helyeznek a fókuszba, és azt a látszatot mutatják, hogy az egyén áll mindennek a középpontjában. Az űrmédiumok által viszont pont az ellenkezőjét tapasztaljuk, hogy nem az egyén, sőt nem is Földünk a világ középpontja. Számos galaxis, számos Napunkhoz hasonló csillag és számos Földhöz hasonló bolygó létezik. Egy tőlünk távoli égitesten, egy másik galaxisban egy megfigyelő ugyanúgy azt látná, hogy ő áll az univerzum középpontjában. Éppen ezért a technológiának nem mások kizsákmányolásáról kell szólnia, hanem a megismerés eszközévé kellene válnia.
Ruzsa Dénes: Lakhatósági zóna III, 2020
SF: A gépektől való félelem mindig volt és talán nem is tűnik el soha. Az ipari forradalom idején a kézművesek féltették munkájukat a gépektől, később az automatáktól. A festőművészek féltek attól, hogy a fotográfia feltalálásával már nem lesz szükség alkotásaikra. A színház fenyegetve érezte magát a mozitól, és a példákat sorolhatnánk tovább. Mára szerencsére bebizonyosodott, hogy a fenti szorongások nem váltak valóra, a művészetek párhuzamos utakon járnak egymás mellett. A Rémhírek című sorozat többek között ezzel a témával foglalkozik.
Számunkra a technikai eszközök és az új média objektumok kreatív alkotótársak. A feltörekvő technológiák létrejöttük pillanatában általában az ember életének jobbá, könnyebbé tételét tűzik ki célul, amennyiben ez megvalósul, a kreatív együttműködéséből új lehetőségek nyílnak meg. Gyakorlati példával élve, a Pixelkrónikák kiállításon a Lebegő világ című animációban elképesztőn sok időt tudtunk azzal megspórolni, hogy a munka egyes fázisaihoz stílustranszfer-technológiát használtunk. Ez a módszer lehetővé teszi, hogy egy kép formavilágát (kiinduló kép) egy másik mű (referenciakép) stílusához igazítsuk. Másképpen szólva, néhány képkockánál elkészítettük a látványvilágot, és megkértük a gépet, hogy ezt „másolja át” több száz másik képre úgy, hogy az eredményül kapott kép megtartsa a kiinduló kép alapvető elemeit. Korábbi, rotoszkóp-animációval készült munkáinknál ez a folyamat teljes mértékben kézzel készült, és pár perces alkotások esetében is hónapokig tartott a „robotmunka”. Ráadásul a folyamat lassúsága miatt az utólagos módosításokra nem, vagy csak hatalmas kompromisszumok árán volt lehetőség. Természetesen ez a módszer sem tudja az animálás fáradságos folyamatát teljes mértékben kiváltani, legnagyobb előnye talán az, hogy a kreatív képépítés az alkotó kezében marad, és szinte valós időben láthatóak az eredmények.
Fruzsina, a képeiden mechanikai elemek, fémidomok a figuráid építőkövei. Hogyan találtál rájuk, hogy született az ötlet, kellett-e keresgélni, vagy valamiből adódott?
SF: Munkáimban a természet elemei és az ember alkotta tárgyak töredékei kapcsolódnak össze. A fémekből és organikus elemekből, számítógépes alkatrészekből, virágból, levélből konstruált figurákat szándékom szerint antropomorfizáló gesztus kapcsolja össze. Szeretném hinni, hogy a természetes és a mesterséges képes együtt létezni, az egymásnak látszólag ellentétes formavilágok között keresem a kapcsolatot. Nagyfelbontású síkágyas szkennert és mikroszkóp-kamerát használok az elemek reprodukciójához.
Spitzer Fruzsina: Új Éva, 2023
Az elmúlt tizenhét évben az alkalmazott munkáinkhoz rengeteg technikai eszközt kellett vásárolnunk, azonban ezek idővel sajnos elhasználódtak, tönkrementek. Nem akartam kidobni őket, mert egyrészt emlékek hordozói voltak, másrészt szerkezeti felépítésükben felfedezhető vizuális elemek nagyon vonzottak. Néha pedig a háziasszonyi kudarcaimból fennmaradt gyümölcsök és zöldségek a szkenner lapján végzik.
Dénes, táj- és épületelemekből építed fel a világodat. Mennyiben befolyásol a megjelenített jövőképedben a környezetünk mostani állapota és az entrópia fogalma, mennyiben van ez összefüggésben mostani tanulmányaiddal?
RD: A természetre mindig nyersanyagként tekintettek, amit mi átformálunk, felhasználunk saját energiaigényünk számára, és tájakat formálunk belőle. A kalandvágy sokszor új természeti források keresésével párosul, a kíváncsiság, a világ megismerése sokak számára csak új, még kiaknázatlan, kihasználatlan területek meghódításáról szól. Erre utalnak Terraformálás vagy a Lakhatósági zóna című sorozataim is. Keressük a lehetőségét, hogy más bolygókon is megélhessünk, energiaigényünket kielégíthessük, olyan környezetet szeretnénk belőlük kialakítani, ami Földünkre hasonlít.
Ruzsa Dénes: A 9-es számú bolygó IX, 2023
Ezek a képek földi tájképek felhasználásával, átalakításával jöttek létre. Arról azonban sokszor megfeledkezünk, hogy ugyanannak a rendszernek a részei vagyunk, ha azt megpróbáljuk elpusztítani, nem járunk sikerrel, mi magunk fogunk elsőként eltűnni az univerzumból, és átadjuk helyünket más életformáknak. Nem elég ennek a felismerése, a mindennapi értékeinken kellene hosszú távon változtatnunk.
Ruzsa Dénes: Nooszféra I, 2023
Sokáig csak magunkat ábrázoltuk, a táj csak a kép háttereként jelent meg, a tájképek ábrázolása a művészetben sokáig váratott magára. Amire az űrkutatás taníthat, nem elsődlegesen az életmódunk kiterjesztése más, távoli világokra, hanem a megismerés, a világban betöltött helyünk megértése, kutatása a cél.
