„A világon minden azért van, hogy könyv legyen belőle” – mondta volt állítólag Stéphane Mallarmé francia szimbolista költő, valamikor a XIX. század második felében. Gábos József absztrakt expresszionista képzőművész olvasatában, a XXI. század első felében, ez így hangzik: „A világon minden könyv azért van, hogy kép legyen belőle.”
Mallarmé alapvetése szerint a világ valósága csak a művészetben nyerheti el végső értelmét, azaz könyvvé kell válnia, hogy be- vagy kiteljesedjék a sorsa. A művészetet ebben a metaforában tehát a könyv képviseli, ez tehát a végső esszencia. Gábos ott folytatja, ahol Mallarmé abbahagyta: az ő valósága a könyv, amely tehát már magába olvasztotta a világot mint egykori valóságot, így végső soron a könyvekkel együtt a teljes mindenség beépíthetővé válik a képzőművészeti alkotásba.
A végletekig fokozva, mindez akár egyetlen könyvből transzformált képpel is felmutatható lenne. Gábos József azonban van annyira realista, hogy azt mondja: annál azért sokrétűbb valóságokról beszélünk, hogy le tudja fedni egyetlen kötetmű. Legyen inkább könyvtár. Ami lényegét tekintve maga a végtelen.
Gábos József Könyvtár című kiállításának részlete; Városi Galéria, Szigetszentmiklós (Fotó: Zsubori Ervin)
A világ tehát egy hatalmas könyvtár, amelyben a valóságok könyvekbe desztillálva sorakoznak a végeláthatatlan polcokon. Gábos József nem csinál mást, mint napi rendszerességgel besétál ebbe a bibliotékába, ahová örökös kölcsönzőjegye van, leemel úgy félméternyi könyvet a szabadpolcról, elcipeli a műtermébe, módszeresen feldarabolja őket, és képet applikál belőlük. Ehhez közben művészeti és technológiai döntések egész sorát kell meghoznia. Utóbbiakról csak annyit: aki próbálta már egy tizenkétkötetes nagylexikon keményborítóit 480 azonos méretű téglalapra vágni, pontosan tudja, mire gondolok.
Gábos József: Régi könyvtár; részlet (Fotó: Kovács Zoltán)
Ami a szabadpolcot illeti, az a hétköznapi valóságban a könyvpurgatórium. Lomtalanításba kihajított példányok, utcára tett kéretlen hagyatékok, plédre terített filléres kiárusítások, helyhiány miatt kiszoruló könyvtári tételek, antikváriumok elfekvő készletei. Ha innen nézzük, a megunt, leselejtezett könyvek számára Gábos József a már-már alig remélt megmentő, az utolsó mentsvár, a végső menedék: az örökkévalóság ígérete.
Töredékes öröklét ez, persze, hiszen az egyes könyveknek nem minden porcikája menekül meg így a végső pusztulásról, nem minden lap indulhat újra tiszta lappal. Nem kis részük a kályhában végzi, jó esetben éltető melegként, vagy a szelektív gyűjtőben, a reinkarnáció halvány ígéretébe kapaszkodva. És amelyik túl is jut a műtermi tisztítótűzön, gyakran annak is a felismerhetetlenségig meg kell változnia, hogy megmaradhasson.
Igen, a megszüntetve megőrzés sajátos esete ez, ami néha fájdalmas tud lenni. De ha úgy tennénk fel a kérdést, vajon könyvként mi a jobb: penészes pincék vagy poros padlások felcímkézetlen költöztetődobozaiban elenyészni, avagy falra kerülni egy galériában, még ha inkognitóban is, aligha lenne kétséges a válasz. Ezt a bizonyos választ nyilván meggyőzőbb lenne a könyvektől hallani, de ez sajnos lehetetlen. Így a végső felelősség mégis csak az alkotóé marad.
Gábos József vállalja a felelősséget. És menti a menthetőt. Saját könyvtárat épít, és ehhez könyvekre van szüksége. Jelen esetben képépítő nyersanyagként, mint a festőnek vászonra és festékre, mint a szobrásznak márványra vagy fára, mint az írónak történetekre. Nem a saját könyvtárát tizedeli meg, nem is a másét: időt, pénzt és energiát nem kímélve beszerzi, ami beszerezhető, és abból dolgozik.
Gábos József: Piros könyvtár; részletek a sorozatból (Fotó: Zsubori Ervin)
Ha a Guttenberg-galaxis a könyvek univerzuma, akkor Gábos József műterme benne a fekete lyuk. Jártam ott, tudom miről beszélek. Egy hatalmas, több köbméteres könyvgúlát kell elképzelni, a legkülönfélébb kötetekkel, amelyek mind-mind feldolgozásra várnak. Az alkotó szemében ezekben a könyvekben rengeteg minden érdekes: a borítófedél mérete, színe, dombornyomása; a gerinc betűtípusai, állaga; a kötészeti vászon szakítószilárdsága, a könyvtest vastagsága, az előzék ornamentikája; a belívek anyagszerkezete, sárgultsága, törékenysége; a bígelés mélysége, az oromszegész színe, a fűzőcérna állapota. Szinte minden érdekli tehát, talán egy dolgot kivéve: hogy miről szól a könyv. Az – akkor és ott, amikor a bábeli könyvtoronyból kiemel egy példányt – nem az ő asztala; arra ott vannak az olvasók.
És szerencsére valóban ott vannak, a hazai könyvforgalom bővül, a könyvesboltok tömve, a könyvtárak nyitva. Utóbbiak közül ki-ki kiválaszthatja a magáét, ahová beiratkozhat, hogy zsebében a névre szóló kölcsönzési jeggyel felelősséget vállaljon azon kötetek jövőjéért, amelyeknek épp az a könyvtár nyújt menedéket. Ezúton is köszönet a könyvtárosoknak.
Gábos József Könyvtára – ahogyan az legújabb kiállításán is megmutatkozik – javarészt sorozatokból épül, amelyeket közös ISSN számként összeköthet a szín, például a vörös vagy a zöld; egy polcra delegálhat a szegmentáltság foka, a visszakövethetőség mértéke, az applikálási algoritmus, vagy épp a fehéres-sárgás máz, amely mindent elfedni igyekszik.
Gábos József: Könyvtárfal 35
Ezeken a könyvműveken bármi megtörténhet. Az egyik oldalon a naturalistán elénk tárt gigászi borítófragmentumok hitelesen idézik meg a földhözragadt realitást, a hétköznapi kiszolgáltatottságot, míg a másik oldalon az édenkert pasztellszíneivel átitatott, levetett gerinc-kígyóbőrök a mennybolt irányába törnek, kiterjesztett angyalszárnyakkal rántva fölfelé a tekintetet. Másutt a címtöredékekkel felcégérezett vászoncafatka-házsorok mint palkonyai pincék rajzolnak tagolt perspektívát az olajjal érzékenyített képmezőre, a táblafeketére homogenizált éjsötét alapból pedig fehér krétával megfuttatva lesz böngészhető rajzolat. Mindeközben eltékozolt mondataink – magyarul, németül, héberül – kiolvashatatlan szövegfolyamként csordulnak túl a margókeretekre.
Gábos József: Könyvsor(s)ok 113
Ebben a Könyvtárban nincs két egyforma könyv, de két egyforma lap sem. Formák és ritmusok, kontrasztok és egybemosódások, színek és színevesztettségek, síkba préselt domborulatok és térbe kívánkozó kartonívek váltják egymást. Meg persze mondat- és szófoszlányok; néhol csak betűk és félszavak, máshol egész címek, szerzők, mementóként elsüllyedt kiadók, sőt kötészetek nevei.
Játék is ez, szép és igaz játék, teremtő újraolvasás. Ha ráhangolódunk, és elég figyelmesen próbáljuk kibetűzni, egyszer csak összeáll a kép és a felismerés: hiába fűrész és szike, hiába aprítás és szétáztatás, hiába tépések és szétszórattatások, amiből egyszer könyv lett, az mindig könyv marad. És így nem vész el a remény, hogy vele túlél a könyvekbe átmentett világ is, immár képpé kollázsolva. Ne féljünk belelapozni.
